Ka Zepe: 1989

Karácsonykor mindig engem küldtek el a vadnyúlért: apám egyik barátja lőtte. A döglött állat két hátsó lábát összekötözték, húztak rájuk egy nejlonzacskót, hogy ne magát az élettelen testet fogjam meg, aztán hazafelé kicsit magasra kellett emelni, hogy szegénynek a feje mégse kopogjon az aszfalton. Otthon nyúzta meg apám: fogott egy nyújtódeszkát – az egyik vége a hűtő tetején, a másik egy szék támláján –, és arra kötözte ki a széttárt hátsó lábainál fogva. Mindig az jutott eszembe ilyenkor, hogy ha fordítva lógna, tisztára olyan lenne, mint egy rosszul rögzített Jézuska.

Abban az évben is jólesett a vadas karácsony másnapján, bár volt némi huzakodás a szüleim között, hogy apám most már álljon fel a fotelből, és hagyja ott a tévét. Mert érti anyám, érti ő, hogy apámnak nem minden karácsonykor van forradalom a szomszédban, de a történelem során szerinte ilyenkor is kénytelenek voltak enni a népek. Majd nézed tovább délután, fiam, akkor is mondják majd.

Az apai nagyapám karácsony után halt meg. Olyan semmilyen kapcsolatban voltunk. Máig szégyellem, hogy amikor megtudtuk, mi történt, az első gondolatom az volt, bárcsak ott lenne a temetésén az a férfi.

Előző nyáron láttam őt egy lakodalomban a nagyapám falujában. Utáltam az egészet, de nem maradhattam otthon. Engem sosem akartak olyannak, akit szombat délelőtt kicsapnak a lakótelepi játszótérre, aztán vasárnap este kerül elő – én meg az utcán szaladgáló kulcsos gyerek akartam lenni. Mi hétvégén a telekre jártunk, ahol semmit sem lehetett csinálni: ha hangosan hallgatod a magnót, az egész domboldalt felvered a pihenésből; ha bent ülsz a faházban, miért nem jössz ki a levegőre; ha meg kijöttél végre, ne feküdj sokáig a napon, mert megint kenegethetünk majd tejföllel. Ha pedig nem a telek, akkor, mondjuk, egy ilyen lagzi, ahol össze kell csókolni a vadidegen rokonokat – pedig nem voltam már kisgyerek.

Majdnem szemben ült velem. Se sovány, se kövér: olyan masszív volt. Két oldalán egy-egy lány: ikrek, talán két-három évvel fiatalabbak nálam. A keze szép volt, hosszú ujjak, ápolt körmök. Jegygyűrű. Csak azért nem néztem folyamatosan, mert nem illett. Ő sem nézett állandóan, de nézett. Pedig neki sem lett volna szabad. Neki pláne nem. Már a húsleves közben azt kívántam, bárcsak megszólítana – és tudtam, ha megszólítana, azt kívánnám, bár ne tette volna.

Éles szél fújt a temetés napján. Jó melegen öltöztem és az alkalomhoz illően. Másképpen én el sem indulhattam családilag: ekkortájt apám még visszazavart átöltözni, ha nem az elvárásai szerint néztem ki. Amikor kiszálltunk a kocsiból, nem kellett rögtön begombolkoznom: a várakozás melegített.

Ahogy közeledtünk a ravatalozóhoz, már láttuk, hogy valami felfordulás van. Apám húga többekkel együtt az épület mellett állt, és fojtottan vitatkozott egy szép, fekete hajú asszonnyal. Az asszony fehér bőrkabátban volt. Már majdnem sírt, de nem hagyta magát: ő csak lerótta a kegyeletét egy falubelinek. Mégis kit zavar az az egy szál ártatlan virág a koporsóban? A nagynéném szerint minden épeszű embert, és ez a temetés zárt körű.

A szüleim csatlakoztak, próbálták csitítani a kedélyeket. Mint kiderült, az asszony mindenkinél hamarabb érkezett, és a fagyos ravatalozóban már nyitva találta a koporsót. Ő csak hozott egy szál virágot. Anyám összehúzta a nyakán a fekete perzsabundáját és megjegyezte, hogy egy vörös rózsa a halott mellén eléggé giccses, az pedig, hogy itt vitatkoznak a fal tövében, biztosan nem illik. Apám döntött: az asszony maradhat, de csak a ravatalozó ajtajában, aztán pedig a menet végén. Azért hozzátette, hogy fehér kabátban tényleg nem járunk temetésre.

Én nem néztem meg nagyapám testét. Sose nézek meg testet temetésen. Csak egyszer láttam halottat: sokkal később az egyetemen, igazságügyi boncoláson. A néni felakasztotta magát. Leginkább a szürke meztelenség feszélyezett. Direkt a fej közelébe álltam, hogy az valamennyire takarja előttem az altestet. Ott lent olyan csupasz volt, mint egy kislány, és erről az jutott eszembe, hogy valaha ő is hintázott. Aztán utcabálon táncolt, és a fiú, aki később a férje lett, hazáig kísérte. És a férje most itt hagyta egyedül, a néni meg ment utána. Miután a boncmester lezuhanyozta a testet az eljárás végén, úgy simogatta meg az arcot, mintha még élő lenne; láthatólag ez a kedves mozdulat minden hullának járt abban a savanyú szagú alagsorban.

Anyám otthon említette, hogy apám megsimogatta az apja arcát, mielőtt lezárták a koporsót. A temető keményre fagyott, hosszú, szűk ösvényein olyan volt a gyászmenet, mint egy felkiáltójel, amelynek a pontjára a végén már nem jutott fekete festék.

Akkor kezdtem sírni, amikor a behantolás közben az öregasszonyok fülsértő kántálással rákezdtek a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd!-re. Az a férfi nem volt ott.

Egyszer láttam még. A nagy tölgyfa alatt, az utca másik oldalán várta az ikreket, akik később ugyanabba a gimnáziumba jártak, mint én. Ott lógtunk az ablakban, ha tehettük. Voltak lányok, akik onnan integettek a fiúiknak. Néha egy jóval idősebb ember is állt a telefonfülke mögött. Ő és az egyik osztálytársam együtt zötykölődtek hazafelé a villamoson: a férfi leghátul, a lány meg a csuklóban, és bámulták egymást. Állítólag évek óta tartott.

Én leszoktam az ablakról. Amikor a többiek kérdezték, hogy miért, csak vállat vontam: ennyi idősen már gyerekes ott viháncolni. Pedig nagyon is szerettem volna, csak nem akartam, hogy meglásson, akit látni akartam.