Horváth Tamás: Hervadó virágok

Kiveszem a kazettatokot a széldzsekim belső zsebéből, hogy hozzáférjek az öngyújtómhoz.

– Bill Murray! – kiált fel a vörös hajú angol, amikor meglátja a tokot a kezemben. Megköszöni a tüzet, majd dülöngélve visszamegy a családjához. Erősen kapaszkodom a korlátba. Cudar időben indult a komp, az emberek úgy csúszkálnak a fedélzeten, mintha egy élő csocsómeccs résztvevői lennének. Veszek egy mély levegőt, a mellkasomba belefúródik a kazettatok műanyag éle. O anyjától hoztam el. Miután a lányát megtalálták a háztetőn, Judit vodka-Frontin diétába kezdett. Észre sem vette, amikor kicsempésztem a szobájából. Rágyújtok egy cigire. Ahogy a távolodó Calais fölött elnyúló füstcsíkot nézem, eszembe jut az este, amikor megnéztük a filmet a Bemben.

Miután elhallgatott a zene a Hervadó virágok végén, mi még ott maradtunk a teremben. Zavaromban a Staropramen üvegéről tépkedtem a címkét. Kettő is elfogyott, mire Bill Murray eltűnt a vászonról. Egyikünk sem szólalt meg egy ideig. Végül O törte meg a csendet.

– Régebben mindig egyedül jártam moziba – mondta úgy, mintha csak a piros kárpithoz beszélne. – Szerettem minden pillanatát. A popcorn illatát, a várakozást az előtérben, a festékszagú plakátokat – kezdte sorolni. – A kényelmetlen üléseket, a zacskók zörgését, a rossz időben kitörő nevetéseket – folytattam a sort. – A hazautat, miközben a sós kukoricától kiszáradt számat nyalogattam a villamos hideg ablakához dőlve – élte bele magát még jobban. Ekkor már felé fordultam, és az arcát nézve csodáltam a lelkesedését. Kedvem lett volna ott helyben megcsókolni. – Bárcsak mindig úgy éreznék, mint a moziban – szomorodott el hirtelen. – Akkor nincs mese. Mindennap el kell jönnünk a Bembe – mondtam félig nevetve, de közben reménykedtem, hogy ezáltal többet találkozhatunk. Óvatosan ránéztem. Már nem mosolygott. A fejünk felett kikapcsolt a vetítő. O elnézést kért, majd kiment a teremből. Akkor láttam, hogy sír. Pár perc múlva utánamentem, és még egy ideig az előtérben várakoztam. Amikor megpróbáltam felhívni, rögtön hangpostára kapcsolt. Már csak Berlinben találkoztunk legközelebb.

Valaki megkocogtatja a vállam. A sárga esőkabáton felismerem a hajótársaság logóját. A matróz figyelmeztet, hogy veszélyes helyen állok, a hullámok miatt beljebb kéne mennem. Felmutatom a cigimet és biztosítom róla, hogy amint elszívtam, bemegyek. Erősen megszorítom a kazettatokot.

Az első berlini estémen némán feküdtünk egymás mellett az ágyban. Én a haját simogattam, ő hangtalanul sírt. Miközben a szürke égbolt világoskékre változott, egyre többet mesélt magáról. De egy ponton abbahagyta. Egy ideig csak a saját szuszogásunkat hallgattuk. Aztán beindult az élet az Alexanderplatz melletti kis utcában: kutyák körmei kopogtak a lépcsőkön, a ház előtt nagyokat prüszkölt a busz. Megkérdeztem tőle, mikor fedezzük fel a berlini Bem mozit. Erre összegömbölyödött a paplan alatt és kijelentette, hogy Bemből csak egy van és az is több száz kilométerre tőlünk. Ezután már nem szólalt meg egyikünk sem.

Úgy döntöttem, Berlinben maradok. Munkát vállaltam egy burgerezőben, O-val leginkább csak hétvégén találkoztunk. Mozi helyett a Watergate-be jártunk. O sosem táncolt, csak a falnak dőlve cigizett. Ha valaki odament hozzá, ő szó nélkül elfordult és megvárta, amíg feladja a próbálkozást. Örültem, hogy senkivel nem megy el táncolni, csak épp a senkibe én is beletartoztam. Aztán egyik este eltűnt. Amikor visszatértem két üveg vízzel a kezemben, már csak a füstölgő csikket láttam a kedvenc fala előtt. Hajnalban találkoztunk újra a bejáratnál. Nem ölelt meg, zavartan húzogatta a pulóvere ujját. A villamoson, ahogy a koszos ablaküvegen bámultam kifelé, apró pontokra lettem figyelmes a karján. Nem kérdeztem rá. Otthon szorosan magamhoz öleltem, miközben ő hátat fordítva nekem a paplan alatt reszketett. Azt mondta, utál, én meg nem kérdeztem, miért.

Elindulok a hajó belseje felé, de néhány lépés után arcon csap egy hullám. – Elviszel még egyszer a Bembe? – szólal meg a fejemben O, pont úgy, ahogy az utolsó este mondta. Olajszagú ruhában ültem a kanapéján, dupla műszakot nyomtam a burgerezőben. Mindenhol csikkek és műanyag elviteles dobozok hevertek a lakásában. – Nem tudom – válaszoltam. O erre finoman elmosolyodott. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy elaludt a kanapén. Nem ébresztettem fel. Betakartam egy pokróccal, majd eljöttem.

– Jól van? – kérdezi a matróz tőlem. Erre megállok. A kérdés, amit soha nem tettem fel. Ráteszem a kezem a tokra. Sós víz csöpög a hajamról, ahogy visszafordulok a bejárattól. A köd oszlani kezd a látóhatáron. Előbukkannak Dover fehér sziklái. A tenger, mint egy vetítővászon, szétterül a horizonton. A korlátnál kinyitom a tokot, a szél megtáncoltatja a felszálló porszemeket. Pedig mennyire utált táncolni.