Gigor Attila: A kilencedik lépés

Részlet a ’12 lépés’ programból:

8. Listát készítettünk azokról, akiknek valaha kárára voltunk,

és hajlandóvá váltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.

Ha valakinek annyi pénze és bátorsága van, hogy kocsmát nyisson a belvárosban, az valószínűleg nem annak az eredménye, hogy olyan kikúrt nagy a képzelőereje. Így fordulhat elő, hogy a központban lévő helyet, ahol ülök, úgy hívják, hogy Központ. Ha meg akarod találni, akkor először találd meg a Madách teret, aztán indulj el középen hátrafele a hányadék szobor mellett, át a hatásvadász híd alakú épület alatt, és ahol azt a parkolóutcát keresztezi a Rumbach Sebestyén, ott lesz jobbra a Központ, aminek a nevét lehet, hogy nem találták ki furfangosan, a kirakatok előtt sorakozó padokért viszont örök hála. Ha zárva van, akkor is leülhetsz, és úgy csinálhatsz, mintha a nyitásra várnál, épp csak elszívsz még egy cigit, épp csak még áztatod kicsit a pofád a tél helyett gyúlt tavaszi napban.

Ráadásul éjjelente masszív sznorkelezés indul a vécékben, ha ügyesen helyezkedsz, csurran akkor is, ha senkit nem ismersz, és ha egy forintod sincs. Jó lenne kivárni, de hol van az még.

Mennyi az idő? Három, ugye? Háromra beszéltük meg…?

Igen, három. Három az is, amennyi éve nem találkoztunk, de azonnal felismerem a szrípiójárását, ahogy közeledik a Király utca felől. A sarkon egy kreol turistalánykonvoj majdnem elüti elektromos rollerrel, de megússza (ezt is) és átjut. Nem ismer meg egyből, de igaza van. Szerintem ötven kiló sem vagyok, és hirtelen fájdalmasan belém hasít, mennyire szarul nézek ki. És hogy nem is emlékszem, mikor menstruáltam utoljára.

– Helló.

– Szevasz, Karesz.

Bólogatok. Kínos csönd. Azokat mindig szerette. Körülnéz.

– Milyen február ez már? Rendes melegem van pulcsiban.

Nem felelek, nyúlik a kín. Nem bírja.

– Egyetem? Hogy megy?

Felnézek rá a napellenző vagy simléder vagy hogy a retekbe hívják alól.

– Passziváltatok.

Örül, hogy megszólaltam, rákap.

– A mostani félévet? Vagy az előzőt…? Mert most ugye vizsgaidőszak van.

– Akkor az előzőt. Mit tudom én, jézusom... Tanulmányis lettél, vagy mi a fasz?

Kémleli az eget, mintha magától nem tudná és oda lenne írva. Megszánom.

– Figyelj, Karcsi. Nem kell ez. Szétmegyek, olyan kíváncsi vagyok, mi ez a fordulat, minek írtál rám ennyi idő után a semmiből, szóval mondjad nyugodtan, mit segíthetek.

Bólint és sóhajtva mellém ül. Jé, ez a nyögés olyan volt, ami ötvenéves korára majd szokásává válik. Nem is rövid ideig úgy képzeltem, hogy addigra a gyerekeink rossz jegyein idegeskedünk boldogan.

– Szeretnék tőled bocsánatot kérni – kezd bele, mintha egy rég tartogatott lélegzetet engedhetne el végre. – Elmondhatatlanul sokat ártottam neked, és nagyon sajnálom.

Ezen őszintén meglepődöm.

– Miről beszélsz? Te voltál a legjobb kapcsolatom evör. Emlékszel: kilencedik felhő, meg minden.

Emlékszik, mosolyog.

– Fura, hogy pont a kilences számot hozod.

– Mert?

Majdnem válaszol, de aztán mégsem.

– Én… azt érzem, hogy felelősséggel tartozom azért, ahogy vagy. Ami történik veled. Felköltöztél, ismerkedtél a várossal. És… én kezdtelek hordani a bulikba.

– Ja, aztán meg már nem – húzom, hogy röhögjön, de ő mosolytalanul néz maga elé. – Jaj, ne duzzogjál, a bulizásra gondoltam, nem az élettársi kapcsolatunkra.

Az élettársi kapcsolat sem nevetteti meg. Helyette azt kérdezi:

– Meg tudsz nekem bocsátani szerinted?

Iszonyatos dühroham kanyarodik be a Rumbachról és elnyel.

– Figyelj, ennyi? Tényleg? Ezért akartál látni, hogy csökkentsem a nagy lelkednek a nagy furdalását?

– Nem… Hogy jóvátételt nyújtsak, hogy felajánljam, hogy…

– Mit? Mi a gecit tudsz te nekem még felajánlani? De hallod? Oké. Húszezerért megbocsátok.

Elvörösödik. Régen mindig ezután veszekedtük és szexeltük a legjobbakat.

– Ne csináld ezt, kérlek.

– Mit? Arra van a legnagyobb szükségem.

– És mit csinálnál vele? Vinnéd az Olinak?

– Oli bebukott. De ne aggódj, megoldom.

– Azt tudom – mondja keserűen, amin nem tudok nem röhögni.

– Te aztán mindenkinél jobban! Hajnali négykor egy másik országban telefon nélkül is képes voltál bevásárolni! Faszért nem olimpiai szám a dealerhajtás, mi?

Ezen végre elmosolyodik halványan. Aztán azt mondja:

– Nem adhatok neked pénzt.

Az előzőnél sokkal brutálisabb hullám kap fel, egyszerre borítja jégbe és forralja fel a fejem.

– Akkor meg mit bájologsz meg sajnálkozol itt? Megkérdezted, mivel segíthetsz – ezzel, bazmeg!

Lehajtja a fejét, újnak tűnő New Balance-a orrát vizsgálgatja.

– Soha nem szoktam volna rá nélküled – viszem be az övön alulit, ami a létező legaljasabb hazugság, de most már muszáj pussolnom. – Ha tényleg segíteni akarsz, az neked húszezer forintba, vagy lónak a faszát, most már harmincezer forintba kerül.

Csönd. Rágyújtok. Ő a térdén könyökölve a gyönyörű szemeit dörzsöli a hüvelykujjaival. Végül megkegyelmezek neki:

– Egyébként nem cuccra kell. Elmaradásom van a közös költséggel. – Ülünk és közben hűl vissza februárra az idő. – Nem akarom, hogy kibasszanak – teszem hozzá végül.

Vagy egy percig hallgat, aztán nagyon halkan annyit mond:

– Nincs nálam annyi.

– Nem sietek én sehova. A körúton van ATM, megvárlak.

Rám se néz, ahogy feláll és robotmozgásával a Madách tér felé indul.

Nézek utána, amíg el nem tűnik, számban az édes füst megromlik és penészes-savanyú lesz. Eszembe jut, ahogy annak idején, az első randinkon egy teljesen másik helyen és életben ugyanígy ültem és őt vártam. A virágos ruhámat vettem fel, és az utcán szembejövő nők és férfiak egyaránt visszaigazolták, milyen jól nézek ki. Eljön-e? Kezdek krasolni valakit az évfolyamból és pont ő hív el péntek este. Lehet ekkora mákom? Eljön vajon?

Eljött. Nyár volt, és azonnal beálltam az illatától.

És most? Minden erőmmel szuggerálom a távolban dülöngélő kilences buszt és amilyen istene csak maradt ennek az elbaszott világnak.

Kérlek. Kérlek add, hogy visszajöjjön.

9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk nekik, ahol lehetséges volt,

kivéve, ha ez sérelmes lett volna rájuk, vagy másokra nézve.

10. Folytattuk a személyes leltár készítését,

és haladéktalanul beismertük, amikor hibáztunk.