Endrey-Nagy Ágoston: Akár maradhatsz is

Az itteniek sosem láttak tengert, legfeljebb annyi közük van hozzá, hogy a telelni érkező sirályok a falu felett rikoltozzák ki magukból a szirtek sötétségét. Amikor minden hangot kipréseltek a sós széltől reszelős gégéjükön, továbbrepülnek a gőzölgő szeméttelep felé. A sásgátiak rég láttak havazást, csak a téli dara meg a sirályacsargás szitál le hozzájuk, de ez épp elég, hogy a felületek elnyálkásodjanak, a kontúrok elmosódjanak. Leszállok a buszról, bevon a köd, tele van téllel a szám. Mit mondhatnék két év után. Két év Máltán: négy év Sásgáton. Félbehagyott házon varjú tollászkodik. A falu egyedüli hűséges lakói a varjak, télen-nyáron itt szöszölnek, elverik a gerléket az udvarokról, szürkületkor jajgatva húznak éjszakázni a faluhatár fáira.

Amióta az eszemet tudom, Sásgáton szürkület van. Olyan szürkület, mint az intenzíven, mint a bonctani irodában volt, vagy az urna belsejében. Fogalmam sincs, miért nyúltam bele. Porcelán, felekezeti minta nélkül. Nem tudom, a végén miben hitt, motyogta apám az orrnyergét dörzsölgetve. Két év után először tűnt sebezhetőnek. Nem akkor, amikor rémisztően színtelen hangon felhívott, hogy reméli, leértem Ferihegyen, mert ha most jövök, még elbúcsúzhatok. Nem akkor, amikor anyám szaggatott lélegzése elcsendesedett, és az oxigénmaszkban már nem látszott pára. A temetkezési vállalatnál. Ezek ipart csinálnak a kibaszott gyászból, morogta kifelé. Apám évekig odavolt a pénzért, aztán megundorodott tőle. Attól, ahogy a legintimebb dolgokat mocskolja össze.

A kapuban vár. Leverem a sarat bakancsomról. Meleg lámpafény csorog az urnáról, az olvasószekrény tetején áll. Vacsoráig alig szólunk egymáshoz. Kösz, hogy lejöttél. Természetes. Szemforgatás. Nem az. Jól utaztál? Hát. Ha anyám élne, se beszélnénk sokkal többet. Apám minden izzót lecserélt hideg ledekre, csak az olvasószekrény lámpájában maradt a régi körte.

Marhapörkölt. Jó ilyen hidegben, nem? Nagyon. Elsózta. Túl sok a vörösbor. A maradék pohárnyi kettéosztva, nem nyúlok az enyémhez, ő lehúzza az övét. Váltogat a csatornák között, a köztévét gyorsabban kapcsolja át, tudja, hogy hőbörögne, tudja, hogy beleállnék. Ebben az országban, amióta élek, szürkület van. Jajgatnak a varjak. Valahol talál egy akciófilmet. A villogásban meglátom az egyik polcon a gyertyákat, fehér, kormos viaszrudak, apró nyírliget. A régi szobámban alszom. Ugyanolyan szagú a párnám. Suhognak az ágak, félálomban azt hiszem, a vallettai szobában vagyok, és a hullámok zúgnak. Könnyű szél simít végig rajtam, pedig csukva az ablak.

Kész a rántotta, próbál mosolyogni apám. Tudja, hogy ma visszamegyek Budapestre. Tudja, hogy ha ez az egész nem történt volna meg, Máltáról hazaérve pár hónapig nem néztem volna Sásgát felé. Karácsonykor nem repültem haza, minek fizessek ki tízezreket egy választások előtti balhéra. Videóhívásban bontogattuk az egymásnak postázott ajándékokat. Feltűnhetett volna, hogy anyám arca fakóbb, a szeme mélyebbre süllyedt. Nyírligetarcú anyám.

Azt hallottam, csomó filmet forgattak ott. Bólogatok, igen, valamelyik Jurassic Worldöt. Én a Z világháborúra gondoltam, morog a kávésbögrébe apám, mondjuk az van most is, fél szemmel rám néz, elharapja a mondat végét. Kár, hogy nem jöttél korábban, olyan gyönyörű hó volt, vált gyorsan, megkönnyebbülök, sőt hálás vagyok. A mondatok szelíd visszhangja, ahogy kicsorognak a bögre két oldalán, a behavazott falu gondolata, a lassú, februári vasárnap – átjár valami meghatározhatatlan derű. Sosem volt ilyen apró ez a konyhaasztal, szinte összeér a lábunk, de csak szinte. Tudja, hogy ebéd után már a busz felé sietek, ő nem vihet be Fehérvárra, tudja, hogy érzem a rum szagát minden szavában. Azt nem tudja, hogy látom, ahogy megül a por mindenhol, kivéve az olvasószekrényen. Azt sem, hogy észreveszem, hogy félóránként szellőztet, megáll az ablakban, mered kifelé, rálát a faluszéli nyírligetre. Mintha választ várna a télen-nyáron egyformán sápadt törzsű fáktól. Próbálok tenni-venni, hasznosnak érezni magam, Bálint, először szólít a nevemen két év után, furcsán rezonál, mintha még mindig egy bögrébe beszélne, hagyd. Pihenj. Itthon vagy. És valóban. Hirtelen nehéz a homoksárga falakat ostromló tengerre gondolni, a vakítóan fehér sirályokra. Idegen és messzi, mintha egyetlen nyaralás lett volna, nem kétéves munka, ami újságírásnak indult, és hentesüzlet lett belőle. Nem Málta, de hát talán megteszi. Meg akár maradhatsz is, gyorsan félrenéz, megbánja, hogy ezt mondta. Tudom, süti le a szemét, mielőtt bármit mondhatnék. Bámulunk ki az ablakon.

Valahol kutya ugat, sorban rákezd a többi is, ugatásdominó, mire a szomszédig elér, szinte már el is hallgattak. Lassan szeretnék pakolni, de gyorsan sikerül. Viszek egy adag pörköltet, lehet, hogy apám alig főz már magára, láttam a kukában a rengeteg összegyűrt készétel-csomagolást, de talán nagyobb szüksége van arra, hogy valakiről gondoskodjon, mint hogy magáról. Az előszobában újra sebezhetetlen, kihúzza magát, úgy vereget vállon. Ahogy elköszön, érzem a rágó csípős illatát a szájából. Az albérlővel minden rendben volt, kérdez még utólag valami semmiséget. Legyintek, értsen bele valami apró perpatvart, hogy mindennek jó, ha jó a vége. Nem kísér a kertkapuig, csak áll a teraszon, néma a Gyufa utca, a végéig nem hallom az ajtó csukódását. Dél van, éles fényű téli nap, visszhangzik a murva varcogása. Új építésű és épülő házak egymás után, a csatakban is gondozott udvarok, formára nyírt babérmeggyek. Új körmösszalon, hízott kandúr tipeg előtte a verőfényben. Tudják a sásgátiak, hogy kell élni. A buszmegállóban kint felejtett karácsonyi díszek, nappal is világító, ormótlan hópihék, pazarló szépség. A járdán ázott kenyérdarabokat cibál két varjú. Sirály ereszkedik közéjük, aztán még egy, majd még egy. Tele van a szám a sásgáti téllel, mit mondhatnék, szavaim fölöslegessé válnak, kicsorognak oldalt, mint a gyerekkori álmok legszebb nyála, akár, akár, motyogom magamban, ujjam vége hideg, mint a porcelán, nem szállok fel.