Ádám Gergő: Szökési sebesség

Mire visszanézek, eltűnik a párkányról az alma. A habos, meleg vízbe lököm az odakozmált fazekat. A mosogatógép sípol, elengedem a fülem mellett, majd cigi után kipakolom. A hátsó ajtón kimegyek az L alakú zsákutcába, alma sehol, csak a kukáskonténerek. Mi a francot művelsz, vágja ki az ajtót a főnök. Homlokán vastag, sötét ér. Mit nem értesz azon, hogy ma te szeded a tányért? Háromszor elugattam, hogy siess, a szakácsok nem tudnak tálalni. Szünetem van. A nagy francot van szüneted, nyomás befelé! Az ajtó nyekeregve csukódik. Nyilall a fejem, eltűnik a szúrós szagú, széttagelt sikátor. A fehérre meszelt falat látom magam előtt négy évvel ezelőttről.

Kopogtak az iroda ajtaján. Figyu, körbe kéne vezetni az új kolléganőt. A folyosón találkoztunk. Sztella, mondta. Micsoda véletlen. Hát, ha már, és széttárta a karját. Fél óra alatt jártuk be a Svábhegyi Csillagvizsgálót. Közben arról beszélt, ez csak ideiglenes, mert ha belepusztul is, újranyittatja a Planetáriumot.

A fejsérülésem óta kiesnek dolgok, közös megegyezéssel mondtam fel, és lettem mosogató. Eldekkelem a cigit, a madárszaros párkányra teszem. Visszamegyek, kipakolom a tiszta edényeket, helyükbe koszosakat teszek, elindítom a programot. Nyitott ablak mellett is akkora a pára, hogy rögtön leizzadok. Egy stóc tányért a konyhába viszek, még menet közben lekapja az egyik pincér a felső kettőt, és előresiet. Harmadik napja beteg a tányérszedő, lesz mit behajtani.

De lüke vagy, mondta, de azért elfogadta az üveges Stellát. Uah, fintorodott el az első kortytól. A Margitszigeten ültünk, közel a vízhez. Ősz, este tíz. Kezd hűvös lenni, mondta, és összehúzta magán a farmerdzsekit. Kiszáradt a szám, a tenyerem izzadt. Két marokra fogtam a hideg sört, de attól hülyén néztem ki. Kortyoltam, aztán belekezdtem. A róka finn szó. Sztella felvonta a szemöldökét. Azt jelenti, ravasz. Amikor azt mondod, ravasz, mint a róka, valójában azt mondod, ravasz, mint a ravasz. Vagy róka, mint a róka. Felnevetett. Felcsaptál nyelvésznek? Nem válaszoltam, bénának éreztem magam, monológgal készültem, nem párbeszéddel. Tudtad, hogy a csókol eredetileg hangutánzó szó, szerinted lehet hangosan csókolni? Te aztán ravasz vagy, mondta. Vagy róka. Enyhült a szél, csörögtek a száraz falevelek.

Este én zárom az éttermet. Felsöprök, letörlöm az asztalokat, rendbe teszem a mosogatót, kiszellőztetem a helyiséget, de amint becsukom az ablakot, körém gyűlik a nyálkás, meleg levegő. Kifelé menet lekapcsolom a villanyokat. Éjfélkor fordítom rá a kulcsot. Reggel hétkor én nyitok.

A Hullócsillagok éjszakáján Sztella előadást tartott a fekete lyukakról Elhullott csillagok címmel. Az összeomló hiperóriás vagy kék szuperóriás után maradt aránytalanul kis térbe tömörülő aránytalanul nagy tömeg a fekete lyuk. Körülötte torzuló téridő, határa az eseményhorizont, itt éri el a szökési sebesség a fénysebességet. Ami azon belül van, nem juthat ki. Ha megpróbálnánk kitölteni ezt az űrt, csak tovább nőne a fekete lyuk és az eseményhorizont sugara. Tegye fel a kezét, aki hallott már a spagetti-effektusról!

Harapok egyet az almából, aztán a párkányra teszem. Dél van. Hiába a nyitott ablak, nem mozdul a levegő. Kipakolok a gépből, mire felnézek, az alma eltűnik. Ledermedek. A tányérszedő hoz egy adagot. Nem foglalkozom vele. Megfájdul a fejem, muszáj rágyújtanom.

Sztella Polaroid fényképezőt vett a születésnapomra. Ez majd segít emlékezni. Mire? Arra, amit elfelejtettél, mondta, és lefotózta a kínálókosárban maradt utolsó almát. Hazafelé vegyél, adta a kezembe a képet.

Betűz a nap a sikátorba. Bemászok a rothadásszagú konténerekbe, áttúrom a szemetet, hiába. Ebből elég, ordít ki a főnök az ablakon. Te teljesen megőrültél? Szedd össze a cuccod, és húzz a francba, te állsz be helyette, mondja a tányérszedőnek. Miután kiürítem a szekrényemet, megkérem az új fiút, mindennap tegyen egy almát az ablakba.

A nyaralás előtti napon összevesztünk. Túlpakoltam a mosógépet, ki kellett hívni a szerelőt. Azt mondta, vegyünk újat, aztán elkérte a kiszállási díjat. Sztella a kádban mosta a ruhákat. Olyan mérges volt, egész éjjel csak forgolódott. Én sem tudtam aludni. A szállást már kifizettük, sztornóbiztosítás nélkül, úgy olcsóbb volt. Én vezettem. Eleinte csöndben nézte a tájat, aztán belekezdett, megállás nélkül szapult, hogy milyen ostoba vagyok. Pest után gyérült a forgalom. Ahogy egyre zöldült a táj, Sztella elcsendesedett. Végre visszavághattam. Én legalább nem félek az elköteleződéstől. Nem felelt, elaludt. Néha ránéztem. Végre nem volt harag. Ha felébred, bocsánatot kérek, a mosógépet is megveszem én, gondoltam. Az ütközésre riadtam. Fémes íz. Égett műanyag szaga. Nem emlékszem, mikor fogtam meg a kezét, csak hogy szorítottam, miközben a mentősök próbáltak kiemelni a kocsiból. Sztellát a tűzoltók vágták ki. Ezt is csak egy cikkből tudom. Azt írták, az autópályán baleset miatt torlódásra lehet számítani.

A sikátor végében gubbasztok. Fogalmam sincs, mióta nem járok haza. A mosogatófiú ad vizet. A többit magadnak kell megoldanod. Oké, csak az almát ne feledd. Kitesz egyet a párkányra, becsukja az ablakot, az üveg tükröződik, nem látom az arcát. Nem látom Sztella arcát, nem hallom a hangját, pedig próbálom felidézni. A tárcámban gyűrött fotó. Megfájdul a fejem. Sípolás. A fekete lyuk elnyeli a fotont, mint a pupilla.

Ketten ülünk a Balaton partján. A stégről lógatjuk a lábunkat, hideg a víz, vége a nyárnak. Kérsz, tartja felém az üres kosárkát. Képtelen vagyok a szemébe nézni, inkább a hullámokat hallgatom. Kár, hogy nem értünk ide, mondja végre, de akkor már a nyirkos kartonon heverek. Körülöttem almacsutkák, napnyugtában hosszúra nyúló árnyékok.