Darvasi László: Család – Az árvaság könyve (részlet)

család/mégis fikció

Lett valahogyan egy tiltás, egy afféle szabály. Drágáim, ti édes familiáris paragrafusok. Meg sem gondoltam pedig a tényállást, merre és hogyan. Nem fektettem le, hogy ez és ez, így és így legyen. Már hogy a családom, s abban a magam történetét nem kezelhetem fikcióként. Nem tehetem oda, hogy húz a nadrágján, igazít a melltartó pántján, hogy érett körtemosollyal föláll az élvetegen sóhajtó sezlonyról, tárt ujjakkal a haját hátrafésüli, kiütögeti a cigarettát a dobozból, rágyújt. Nem írhatom le a szép arcát. Nem írhatom le csúfondáros tekintetét. Nem írhatok születést, halált. Nem tehetem őt ebbe vagy abba helyzetbe.

Jó, mi az, hogy kitalálni. Ki se találod, el sem képzeled, nem kell, mert van. Meg se mozdul a keze, de már ölel, pofán ver. Nem is tartottad neki az arcodat, de már melegít a csókja. El se képzelted, már meg is halt.

Minden, amit elmesélünk, legyen annak tárgya a történelmi huzatban imbolygó nagyszülő, a módszeresen elvesztegetett, szétszóródott, elkótyavetyélt tárgyi világ, mindenféle szorongással járó emlékek birodalma, fikció lesz. Repülnek, mint Chagallnál, repülnek, mint Ikarosz, mint a Luftwaffe. Nem, a család története mégsem lehet fikció, és ne is legyen. Ah, a főhős elgyöngül, mint a madárka pálcikalába, ha lépni kell vele. Minden sebével igazi vért akar sírni. A dramaturgiai önkényesség, a szóhasználat, a mondatfűzés szeszélye és önálló akarata, a súlypontok és a képzeletbeli hajótőkék kijelölése mind a fikciót táncba hívó gesztusok. Igen és nem. A család mozija azért sem lehet fikció, mert az elbeszélő munkálkodása inkább egy valamiféle iktatói munkakör működéséhez hasonítható. Leltár. Rovancs. A kishivatalnok beül a moziba, jegyzetel. Mi kelt el, mi nem, miért mennyit fizettek, mennyi maradt a polcon, a raktárban, a kasszában, ki mit dézsmált. Ki mire jutott.

A család a legnagyobb dézsmálások, lopások, árulások áruháza. A család jobban fáj, mint az ország, a nemzet, a környező tájék, a kipusztított rózsakert, az elrohadt körtefa, az új, talajvíz elnyelte ház. Családi seb aligha gyógyul. A családi közösség közhelyig ismételten nem választható és nem eldönthető, mint például a baráti viszony, örökölt, adott, rád van borítva, tessék. A szerelmi és a baráti viszonyt meg lehet szakítani, meg is tesszük. A testvéred, a gyereked azonban akkor is a véred marad, ha hosszú éveken át nem beszéltek, a szakítás nem tud véglegessé válni. A kapcsolat szisszenve fennakad a félreértések szögesdrótján.

Ez az apád, így jár, így szív a cigarettába, így hajlik a feje, amikor túl sok vodkát ittatok. Ez az anyád. Ez pedig a rokonság, nem leírható. De leírható mégis. Fikció. Szeretlek, mondat, elárultál, ugye?

Ágas-bogas család van mögöttem, amiből én már alig láttam valamit. Nem tudom megmondani, utólag hiányzott-e, hogy egy nagy, sokszínű családnak, melynek tagjait elnyelte az idő, a sors, vagy egyedül maradtak furcsa szagú házakban, már csak az árnyékát érezhettem. Fölöttem sötétlett a múlt, nem láthattam. Árnyékot vetett rám, éreztem.

Éltem emberekkel, akiknek nagy családja volt. És éltem olyan emberekkel, akik szintén lézengtek egy nagyobbnak szánt családi udvarban.

Ha azt mondom, hogy a családot elképzelhetem, akkor bízom a fikció erejében, mindenek felettiségében. A fikció nem az, hogy el tudom mondani. Mert nem tudom elmondani. A fikció annak a lehetőségnek a bizonyító erejű belátása és beláttatása, hogy az élet elmesélhető, miközben dehogyis, mert mindig és mindig mást mesélsz. Fényképek maradtak rám, festmények. Beszámolók, más emberek emlékei, anyám írásai, apám naplója, Emike nagynéném öngyilkos levele.

család/evidencia

Honnan tudhattam volna, hogy élni, hogy részt venni a bogarak, rágcsálók, vadászó életek önfeledt nyüzsgésében csakis evidencia lehet. Nem térhetsz ki. Honnan tudnád. Hamar megtudom. Jó, az életnek már szinte a kezdetektől volt egy idegen, fémes íze. Rányalni a rozsdálló vaskilincsre, hová nyílik ennek a családi kertnek az ajtaja, aha, kripták, sírok, bádogkannák, görbe öregasszonyok grasszálása. Ez az íz korán a számba költözött. A nyelvem alá szivárgott, egy gyanútlan gyerekszájba. Ez az íz a kimondott szavakat is átitatta, mama, papa, nagymama, nénik, bácsik.

Apa.

Anya.

Én!

Valami nagyon nincsen rendben. Valami nagyon nem stimmel, hiába is köpném ki magamból, a számból. Ez az íz az idegenség aromája. Nem is lehet megérteni, fölfogni. Volt fájdalom, lázroham, vércsöpp hullása, ismertem már a félelmet, tudtam a ránk ereszkedő est neszeit, a kövérré hízott nyári délutánt, tudtam a fák éjszakai bólogatását, rázza magát a lomb, mintha kövér, fekete tündér vihogna a gallyak kosarából. Láttam a döglött galambfiókát a fehérre sütött porban. Kihullt a fészekből, mint fillér a lyukas zsebből. Ha Belphegor, a Louvre fantomja érkezik a kékes villódzó képernyőn szerda este a régi házban, be lehet bújni az ágy alá. Láttam a tyúk gyönyörű vérét habozni a zománcos tálban, már elvált a fej a nyaktól, csak a bőr tartotta. Láttam, milyen lehet az emberi rossz, amikor működésbe kezd, amikor eluralkodik, amikor szisszenve kezdetét veszi a konyhai veszekedés. Törtek a tányérok, de szép volt a szilánkok fölvillanása, és aztán döngött az ajtó, az utcakapu. Egy férfi el. Apám. Anyám dől az ajtófélfának, remeg a válla.

Láttam a föl-föltámadó szenvedélyeket, kaptam már verést nagyfiúktól, kínzást is akár, a fejemet betörte a strand ugróköve, de ez még nem az, ez még nem az evidencia megkérdőjelezése, ez még nem a mélyben figyelő kicsoda-micsoda szörnyeteg fölemelkedése.

Még nem tudtam, hogy van baszás. Nem tudtam, mi az, hogy az emberek egymásra fekszenek, és mit csinálnak egymással, hogy milyen hangok ezek. Nem tudtam, mi az, hogy nagypapa és nagymama olyan távol fekszenek egymástól. Egyik sarok, másik sarok.

Volt egy lendkerekes autóm. Szétszedtem. Nem tudtam többé összerakni. Így van vége, kisfiú.

Kettő, mondhatni átlagos mondat értesített először az evidencia bármikori megkérdőjelezéséről. Nem kívántak ezek különösebben kegyetlen kijelentések lenni. Nem akartak bántást, nem akartak felesleges fájdalmat, megsemmisítést. Nyilván egy hisztériázó, problémázó gyerekhez szóltak, akit végre le kellene már nyugtatni. De különben micsoda is a kor, a hatvanas évek alapérzése? Talán a félelem, és ennek a többrétegű, összetett félelemnek az óvatos bontogatása. Óvatos barkochba, nem? Volt a házfalban, az eresz mellett egy lyuk. Egy golyónyom, állítólag az oroszok lőtték bele húsz éve. Valaki, öregnagyapa talán, állt a kapuban vödörrel. Vagy egy szomszéd, hogy halt meg. Ballagott a kútra, jöttek a tankok. A lánctalpak fémes, recsegő ordítása. Megcsörren a kannafedő, fel nem fogni, hogy ez az apró zörej hogy üthet át a nehéz vasak dübörgésén. De meghallják. Egy gyors sorozat csupán.

Az egyik mondat pedig ez volt:

Ha nem leszel jó, beadunk a javítóintézetbe.

Micsoda, hogy javítóintézet?!

Vagyis nem evidencia, hogy itt élek, van diófa, orgonabokor, udvari budi, hátul a kert pirosan vigyorgó paradicsommal, buta tökkel, krumplival, a tyúkudvar, a kerítés mögött csillámló, talajvíztől táplált tavacska, ahol kacsák úszkálnak most is, nem evidencia az ágyam, a játékaim, a sparhelt, hogy nagyapával alhatok gyakran, hogy számolhatom a főút személyautóit, jobbra mennek hányan, balra mennek hányan, ki győz?! Az óvoda, a kisbolt nem evidencia? Az óvoda előtti óriás nyárfák sem azok. Elvehető ez az egész? Meg fognak javítani egy intézetben? Hogyan?

A másik megjegyzést Háy János Napra jutni című könyvében is olvastam.

Lányt szeretett volna, mondta neki az édesanyja, a kisgyereknek.

Nekem is mondta az anyám.

Kislányt szerettem volna, tudod. Egy másik Zsuzsikát szerettem volna.

Legyek én, újra, kicsivel jobb változatban. Ezt akarják a szülők. Apám sem viselte el, hogy nem olyan lett belőlem, mint amilyen ő. Olyan legyen, mint én, minden én legyek.

Az, hogy én ez vagyok, hogy ilyenné lettem, kezem, lábam, fejem, az, hogyan is mondjam csak, nem kielégítő? Nem ez a termék volt várva. Nem egy ilyen gyártási cikk? Nem vagyok jó? Nem vagyok elég? Csak valami, valaki helyett vagyok? Ó, hiszen ezek gyanútlan megjegyzések. A legolcsóbb megszólalásainkkal ejtjük a legnagyobb vágásokat. Végtére is mindenki gyanútlan. Az is, aki meglepetést okoz, az is, akinek okoznak. Ne vedd föl. Nem kell mellre szívni. Tényleg nem kell. De azért az, hogy élsz, tényleg nem evidencia.

család/te ezt úgysem érted

Alig negyvenéves múltam, amikor ilyeneket kezdtem jegyzetelni (2005). Ötvenévesen is csináltam. Hatvanévesen sem hagytam abba. (szia, fikció)

Apám és anyám ugyanabban a városban élnek, különváltak régen, úgy hét-nyolc évig tartó és nem túl kiegyensúlyozott házasság után. Apám Clevelandből – Erie-tó, százezer magyar – pakolt haza a rendszerváltás után, akkoriban kezdtek föl s alá járni az olajvonatok a pusztán. Anyám mindig is itt élt, Törökszentmiklóson. Folyamatosan fenntartott feszültség munkál a két ember között, harag, szemrehányás és sebek makacs gondozása, az el nem engedés csökönyös és rációval nem igen értelmezhető munkája, engedés, vád, vád.

Apám nem beszél anyámról, anyám sokat apámról.

Csak éljem túl!

Én éljek tovább, mint ő!

Ezt anyám mondja sokszor, önkéntelenül, ima és átok keveredése. Mintha valami bosszú lehetne a másikat, aki elhagyta, túlélni.

Ötvenéves múltam bőven, kétszer elváltam, sok lakásban éltem. Egyre inkább boldoggá tettek a részletek. Arra hajoltam, ahol a kicsi volt, amerre a jelentéktelen mórikálta magát. Gyakran gondoltam arra, jobb kívül maradni. Elidőzni a törmelék között. Nem akarni nagyot. A Tisza legkisebb nyalintása, egy tévelygő hópehely akár. Állok egy fűzfa előtt, illata, milyen nő lenne, milyen férfi. Beszéltem kóróval. Mákvirággal. Beszéltem ürülékkel. Elgondoltam, miféle ember élhet ennek vagy annak a háznak az ablaka mögött. Ha kissé fölemelkedtem, akartam, nem akartam, láttam a panorámát is. Tömeg. Arcok. A tenger soha nem érdekelt. A hegyek sem érdekeltek. (Aztán megírtam a Neandervölgyieket, amelynek lapjain vonultak hegyek is, háborogtak tengerek, és semmibe nyúltak a végtelen földek.)

Apám azóta meghalt (2012), de akkor még egyre többször föltámadó haraggal és félelemmel eltelve élt, és én jöttem tőle a szokásos látogatás után a szörnyű nagy kutyák őrizte házból, vonyításuk szétrebbentette az éjszaka csillagait. Fenyeget az éji nyárfa, rád szakad. Hazalátogatni, mindig ezek a szorongató, gyilkos penitenciák.

Mielőtt eljöttem volna apámtól, hogy belépjek a vidéki város dermedt esti csöndjébe, azt mondta,

te ezt úgysem érted.

Nem értesz te engem, az életemet.

Nem érted az én szenvedésemet.

Szervusz.

Fölülök a biciklire. Nyikorog. Olyan az én városom esti csöndje, mint a pokróc alatt megalvadt vér. Hazaértem, akár valami idegen, eltévedt árnyék. Hogy haza, túlzás. Azt a kertet, ahol fölnőttem, szétette az idő. Mindent belepett a gaz, a macskák szennye, a gondozás hiánya, anyám kikezdhetetlen magánya. Képek a falakon. Képek, képek, képek. Ahol csak a múltat gondozzák, a jelen elrohad.

Beszélgettünk anyámmal a nyirkos konyhában. Egyszer csak megszólalt.

Te ezt úgysem érted.

Amin én mentem keresztül.

Nem értesz te semmit.

*

Darvasi László: Család – Az árvaság könyve
Open Books, 2026, 4999 Ft