„Egy abúzus miatt a vágy és az undor összekapcsolódik bennem” – erős idézetek Karafiáth Orsolya interjújából

„Nagyon büszke vagyok az indulásomra és arra is, hogy tudtam türelemmel várni, mert nekem már egy évvel előtte megvoltak a kiadói felkéréseim, több helyről kerestek. Most ezt nagyon nehéz elképzelni, mert másfajta nyilvánosságban éltünk akkor, nem volt közösségi média, másként működött a televízió, a közszolgálat is, ami akkoriban talán még volt. Nagyon figyeltek az induló – nem tudom jobb szóval mondani – tehetségekre. Mire nekem a kötetem megjelent, akkor már hosszú évek óta publikáltam a legjobb lapokban, az akkor még és most újra létező Népszabadságban. Az akkor százezer példányban kelt el, és iszonyú nagy publicitást jelentett. Éjszakai műsorokban a Kossuth rádión, beszélgetős műsorokban szerepeltünk: teli volt fiatal írókkal a média, ami most elképzelhetetlen. Azt gondolom, hogy jól kezeltem ezt a figyelmet, és volt türelmem kivárni azt, hogy egy viszonylag jó anyag álljon össze. Azt mondanám ennek a lánynak most, hogy csak így tovább. Utána voltak rosszabb periódusaim vagy mélypontjaim, akkor még minden nagyon-nagyon szuper volt” – mondta a Buksó legutóbbi adásában Karafiáth Orsolya költő, író, fordító és publicista, akinek tizenegy év kihagyás után jelent meg új verseskötete, a Sehogyse.

„Annak a nőnek a helyében fejbe rúgtam volna azt a hülye kis picsát”

Karafiáth sokáig perspektívák nélkül élte az életét. Családi mintái nyomán – amelyek legtöbbször azt igazolták, hogy a tervek rendszerint dugába dőlnek – nem tervezett hosszú távra. „Az apám révén, meg ahogy a családomban láttam, azt vettem észre, hogy a tervezések nem érnek semmit. […] És azt gondoltam, hogy akkor én egyáltalán nem tervezek, mert nem bírom a kudarcot, és nem bírom, ha olyan szituációba kerülök, amikor azzal kell szembesülnöm, hogy valami nem úgy van, ahogy szeretném.”

Karafiáth már huszonéves korában is szeretett kitűnni bátor megjelenésével, amivel ötvenévesen sem hagy fel, sőt kifejezetten élvezi ezt a játékot. Az ötvenes nők megítéléséről azonban most már árnyaltabban gondolkodik – fel is idézte az egyik ehhez kapcsolódó fiatalkori emlékét. „Ez most nagyon hülyén hangzik, de egyáltalán nem vagyok exhibicionista. De azt gondolom, ha már van ez a képességem vagy tulajdonságom, hogy el tudom érni, hogy figyeljenek rám, akkor ezt miért ne használjam? [...] Azt hittem, hogy ez az egész habzás majd olyan negyven körül le fog csengeni, mert mondták is, hogy »na, majd amikor már nem leszel olyan csinos, meg lerobbansz, meg mit tudom én, akkor ezt abbahagyod«. Most érzem leginkább, hogy a legjobb ezzel játszani, és teljesen vállalom azt is, hogy ráncos vagyok, vállalom azt is, hogy ez már nem a fiatal valaki, és iszonyú jó, hogy kis gátlástalansággal átfűszereződött az alap gátlástalanságom, ami amúgy is megvolt. [...] Nyilván az egy érvényesebb dolog, ahogy most gondolkodom akár a testről, akár a nőiességről, akár a férfiasságról, de ha öt évvel ezelőtt kérdezel, ugyanilyen magabiztosan mondom azt, amit utólag sületlenségnek látok. Soha nem felejtem el, és megírtam az Egymás könyvében, és már nem tudom, ki volt, de egy színházi rendezőnővel ültünk egy kocsiban, mentünk le vidékre, ő 42 éves volt, és én arról beszéltem ott – voltam 24 –, hogy 40 felett már nem érdemes élni, és hogy ő is mit akar. Ült ott egy látszólag életvidám nő, és mondta, hogy nem érti az én gőgömet, és hogy ez nagyon hamar meg fog változni. [...] Hát, ha én lettem volna annak a nőnek a helyében, vagy én ültem volna ott, akkor azt a kis hülye picsát fejbe rúgom, vagy kirakom a kocsiból, gondolkodjon az út szélén. [...] Szóval, én ugyanilyen magabiztosan jelentettem ki dolgokat korábban is, mint most. Tehát hogy nem tudok odaállni a szavaim mögé, a verseim mögé oda tudok, a könyveim mögé oda, de oda sem a személyiségemmel, hanem annak az aktuális szövegnek az igazságát védve.”

„Az egész idegrendszerem ráment a magánéletemre”

Az öregedésnek, a test pusztulásának is több verset szánt Karafiáth új kötetében. „Mindig mások szemével nézzük magunkat – nekem ez nagyon nagy tanulság volt, mert volt egy kapcsolatom, [...] jött egy ember az életembe, aki elkezdett mindenhogy leépíteni, és elkezdtem az ő szemével nézni magam, és elfogadtam az ő perspektíváját. Utána lett ez ennyire fontos témája az írásaimnak is, hogy hogy lehet az, hogy ennyire kiteszi magát valaki a másik tekintetének, hogy ennyire elértéktelenedettnek tudom látni magam, csak amiatt, mert aki nekem fontos, az engem leértékel. Akkor ez nem hagyott nyugodni, de már csak akkor tudtam írni róla, amikor egy picit már visszaépült belém az, hogy [...] nekem meg kell erősödnöm, mert valahogy túl kell éljem a saját romlásomat is, és miért csak a külső és mások véleménye az, ami által én elfogadhatónak tartom magam.”

Míg az előző évtizedben meglehetősen termékeny volt Karafiáth Orsolya, hiszen hat könyve is megjelent, addig a mostaniban a Sehogyse az első. Hogy miért alakult így, arra több szempontból is elgondolkodtató magyarázatot adott. „Nagyon mély depresszióba zuhantam, és nem láttam értelmét, hogy jelen legyek vagy írjak. És valahogy lefutott ez a nagy energiájú dolog. Az Egymás könyve után azt gondoltam, hogy mindent elmondtam már, amit el akartam mondani. Mindig felismerem szerzőknél, és nagyon érzékeny vagyok erre, hogy ha nincs mondanivalójuk, csak valami kényszer, megmutatkozási vágy, tetszelgés vagy teljesen fontos indítékok nélküli dolog működtet egy szöveget. Azt gondoltam, hogy miért kéne nekem mindenképpen jelen lennem, ha nincs igazi mély belső mondanivalóm, vagy olyan, amiről azt gondolom, hogy esetleg túlmutat azon, ami a fejemben megterem. Ami persze rohadt érdekes, mert talán érdekes személyiség vagyok, meg szórakoztató [...] és magamat is rettentően szórakoztatom, de én az irodalmat, a verseket vagy a regényeket nem szórakoztatási céllal csinálom, arra ott van, amikor standupolok, vagy ott vannak ezek a gyorsabb műfajok, amiket kirakok. Annyi energiával jár megcsinálni egy könyvet, annyira oda kell tenni az egész idegrendszeremet… Azt gondoltam, hogy az én egész idegrendszerem ráment a magánéletemre, és hagyjuk ezt.”

Hogy mégis megszületett a Sehogyse, az részben Karafiáth egyik izraeli útjának köszönhető. Tavaly télen egy hónapot töltött a közel-keleti országban, ahonnan már úgy jött haza, hogy valami megváltozott benne, és újra érezte az ihletet. „Akartam egy színdarabot írni, mert van egy felkérésem, és izraeli nőkkel interjúztam. A háború kapcsán, minden kapcsán. Ugye egy nagyon érzékeny helyzetben mentem már, szinte hazajönni sem tudtam, nem sokkal utánam lezárták a határokat, mert újrakezdődtek a bombázások, és valahogy ebben a feszített légkörben [...] valami olyan életörömöt találtam meg, meg egy olyan másfajta hozzáállást a dolgokhoz, ami visszahozta azt, hogy még összeszedjem, talán egy ilyen utolsó lendületre magam.”

Nyáry Krisztián szerint ahogy telik az idő, egyre több emlékünkről derülhet ki, hogy nem teljesen úgy történt, mint ahogy emlékezni akarunk rá. Karafiáth új kötetében ez a probléma elég markánsan meg is jelenik. „Ez neked íróként inkább felszabadító vagy ijesztő?” – tette fel a kérdést a műsorvezető. „Nekem nagyon ijesztő. Az, hogy milyen vicces az agyunk, vagy hogy milyen játékokat képes velünk játszani, erre hadd mondjak egy példát. Azt vettem észre, hogy nagyon sok történetemet vagy kudarcomat átfordítom magamban, és átírom egy kedvező dolgra. [...] A Karafiáth 50-en volt az, hogy a Tóta W. (Tóta W. Árpád író, publicista, kritikus – a szerk.) mondta, hogy ő egy kicsit mindig azt hitte, hogy én túlzok, konfabulálok, hogy a legtöbb történetet egy kicsit túlhabosítom, és amikor látta az életem szereplőit színpadra lépni – elővezették az ismert történeteket –, akkor neki a Nagy hal című film (Tim Burton nagy sikerű filmje – a szerk.) jutott eszébe, amikor a temetésre eljönnek azok az alakok, és kiderül, hogy mégsem volt minden hazugság, de való igaz, hogy én azért nagy habosító és átszínező vagyok.”

„Lássuk be, hogy sehogyse megy ez a kurva élet”

Karafiáth állandó témája a női test és a vágy. Már az első köteteiben és azóta is beszél ezekről. „Mi az, amit most, egészen másként tudsz erről megírni, mint akkor?” – tette fel a kérdést Nyáry. „Régebben nagyon visszafogott voltam a testi kérdésekben, és rá kellett jönnöm, hogy ez azért van, mert […] most sem tudok a testtel magával meg a pusztulásával mit kezdeni. Én még a legnagyobb szerelemben és a legnagyobb összeolvadásban is inkább a romlást látom, a borzalmat, az egésznek az ilyen undorító részét, de közben ez az undorítóság egy kicsit vonz is. [...] Azt vettem észre, hogy legszebben akkor tudtam írni a szerelemről meg a vonzalomról, amikor még nem is volt testi kapcsolatom soha, és azokból az élményekből építettem fel valami teljesen éteri dolgot. Nekem egészen harmincvalahány éves koromig ezek az emlékek vonták be azt, amit a testről képzeltem, és akkor utána egyszer csak betört a valóság, amikor én magam is elkezdtem szétesni. Ezzel előbb-utóbb mindenki szembesül valamilyen módon. Nyilván ezért is nem akartam megöregedni, vagy nem akartam ezt átélni, hogy velem is megtörténjen. Nem is a külső változás, de azért én nagyon durva dolgokat éltem át: láttam iszonyú betegségekben meg szörnyű állapotokban a hozzám közelebb álló embereket, barátokat meg családtagokat is meghalni. Valahogy ez átitatta bennem a szerelmi viszonyokat is, tehát én már egy férfire sem tudok normálisan nézni, mert látom azt, hogy meg fog halni, látom azt, hogy szét fog esni. [...] Azt gondolom, nincs olyan, hogy tiszta vágy, nincs olyan, hogy tiszta közelítés, mindent átitat az elmúlásnak és a pusztulásnak a borzalma.”

A szerző tizenkét megjelent könyve közül a Sehogyse az ötödik verseskötet, amelynek címét Keresztury Tibor József Attila-díjas író, irodalomtörténész, Karafiáth szerkesztője javasolta. „Nekem az lett volna a címe, hogy Izéke rosszul alszik, és azt mondta, hogy azt gyerekkönyvnek fogják nézni, és modoros. Igaza is van. Azt mondta, hogy kapaszkodjak meg, ő annyit mond, hogy Sehogyse. Akkor ő így fogalmazott – és ez nekem nagyon tetszett –, hogy »Lássuk be, hogy sehogyse megy ez a kurva élet.« [...] Ez egy olyan cím, amit most címkeként rá tudnék tenni mindenre.”

Nyáry Krisztián szerint ez alapján Karafiáth kifejezetten „reménytelen könyvként” írta le a saját kötetét. „Alapvetően igen, az, de minden kettős szerintem. [...] Mert közben meg lehet ezt úgy is nézni, hogy azt mondom: sehogyse, de azért mégiscsak boldogulok, és mégiscsak ott vannak a hétköznapok, ott vannak a jó pillanatok, de alapvetően a mélyén minden teljesen reménytelen. És ezt a teljes szellemi vértezetemmel mondom és állítom.”

A kötet Hideg hisztéria című verse egyszerre beszél az agresszióról, az undorról és az orgazmus öröméről, de Nyáry Krisztiánnak nem volt egyértelmű, hogy miért kapcsolódik össze ilyen szorosan Karafiáthnál a vágy és az irtózás. „Egyszer megkérdezte tőlem egy nagyon komoly szakember, egy pszichológus, hogy [...] »te ugye abuzált kislány voltál?« Először azt mondtam, hogy dehogyis, hagyjuk már ezt, nem. Aztán rájöttem, hogy, basszus, de. [...] Utólag ezt én szégyelltem is, nem is beszéltünk róla. A nagyanyám kiadta az egyik szobánkat. Volt egy állandó visszatérő vendége, mi úgy hívtuk, hogy Zlotyi, egy lengyel férfi, és olyan jó bizalmi viszonyban voltam mamával meg az anyával, hogy simán rábíztak, én akkor 7 éves lehettem. Volt ilyen kis bélyeggyűjteményem, [...] azzal játszottam, és bejött a Zlotyi, nagyon jóban voltunk, és simogatta a fejemet. Utólag már tudom, mit csinált, így kiverte a farkát az arcom mellett, és utána így végigfolyt rajta az izé, meg rajtam is, és ott letörölgette… Ott ültem, és emlékszem, hogy nézegettem a bélyegeket, és nem mertem megmozdulni. Simogatta a fejemet, és az egyszerre volt izgató és undorító is. [...] Valószínűleg ebből az abúzustörténetből ered, hogy a vágy meg az undor ilyen szinten összekapcsolódik.”

Karafiáth Orsolya az ihletre egy megfoghatatlan, mégis létező erőként tekint, ami leginkább a lírájára hat. „A vers az, ami olyan zsigerien jön belőlem, hogy nem is akarom átformálni, és teljesen máshogy formálom meg, mint egy prózai szöveget. [...] Általában az jön ki belőlünk, amit összegyűjtöttünk a fejünkben, de versírás közben valahogy mégiscsak picit több, amit nem én irányítok. Szerintem még ez se misztikus, mert valószínűleg nem minden hatást tudunk detektálni, és annyi minden ér minket, és akkor még ott vannak az imádott traumáink is.”