Virginia Evans: A levélíró (részlet)

James Landy bíró úr
98 Dumbarton St. NW
Washington, DC 20007

2012. szeptember 3. (a munka ünnepe)

Kedves James!

Kezdjük a legfontosabbal: hogy van Harry? Az utolsó leveléből ítélve szörnyen mélabús. Nagyszerű, hogy végre szereztél annak a gyereknek egy kutyát, de szerintem másik terapeutát is kellene keresned ehelyett a dr. Oliver helyett. Harry szavaiból úgy vettem ki, hogy förtelmes alak. Biztos vagy benne, hogy nem pedofil? És ha már felmerült… tudod, szerintem Harrynek nincs szüksége pszichoterapeutára. Ez annyira jellemző a nemzedékedre: van valaki, aki abszolút zseniális, mire azonnal problémát csináltok belőle.

Na, biztos hallottad már, de ha mégsem, vagy ha másokkal együtt te is lehúztad magad a klotyón, és nem fizetsz már elő rendes újságra (NYOMTATOTT, megfelelően szerkesztett újságra, amiben nem villog semmiféle reklámmocsok), úgyhogy csak az interneten láttad, mellékelem a nekrológot. (Guy a hétvégén meghalt.) A cikk eléggé semmilyen, felvizezett, jól érzékelhetően semlegesen akar fogalmazni, nehogy valami politikai vitát kavarjon, de a fénykép szép, a háttérben a bírósággal. Azt hiszem, a sajtóban ugyanez a fotó jelent meg Guy nyugdíjba vonulásakor. Nagyon disztingváltnak néz ki rajta. Ha belegondolok, hogy akkoriban milyen rozogának láttam, haha, és most majdnem annyi idős vagyok, mint ő volt a képen.

Meglátogattam... ó, nem is tudom, talán néhány hónapja lehetett. Tudod, hogy általában nem utazom sehová. Vannak helyek, ahová el-elugrom, de nagyobb útra nem megyek. Tavaly kaptam Bruce-tól egy GPS-t a kocsiba, ami még beszél is az emberhez. Neked is van? Nagyon ügyes holmi. Beírod a címet, egy tapadókoronggal a szélvédőhöz erősíted az eszközt, utána pedig már egyfolytában látod a térképen, hogy hol vagy, és egy hang brit kiejtéssel közli veled, hogy „fordulj balra, harminc méter megtétele után fordulj jobbra”, szóval nem lenne nehéz használni, mégsem teszem. Fogalmam sincs, miért nem, de mindegy is, a lényeg, hogy meglátogattam. (Mármint Guy-t. Az elmúlt években szinte folyamatosan az öbölbeli házában élt.) Át kellett autóznom a Chesapeake-öböl hídján. Meg kell mondanom, gyűlölök áthajtani azon a hídon. Mindig is gyűlöltem. Hat és fél kilométer hosszú, és olyan magas, hogy beleszédülsz, úgyhogy mindig erősen markolom a kormánykereket. Ó, a fiaim annyira viccesnek tartották, hogy sosem beszélek, miközben átmegyünk a hídon. Na mindegy, úgy fél órát üldögéltünk Guy-jal, aztán elfáradt, és őszintén szólva, már messze nem volt önmaga. Pokoli dolog, ha az ember elveszíti az értelmi képességeit. Guy sosem felejtett el egyetlen ügyet sem, soha, de aztán jöttek tavaly a sztrókok meg a szívroham. Ha belegondolok azokba az évekbe, a közös ügyekbe, a közös emlékekbe. Őszintén szólva, gyűlöltem ezt a látogatást, nagyon felkavart. Amikor megérkeztem, először megpróbált felszedni, mintha valami lakásra hívható prosti lennék, de egy idő után kezdett oszlani a homály. Mondott valamit a bíróságról, és ebből tudtam, hogy fejben kezd már visszatalálni. Igazából Liz miatt mentem. Azóta nem beszéltem vele, de világos volt, hogy Guy nem húzza már sokáig. Édes istenem, remélem, hogy nem érem meg a kilencvenhármat. Kész rémálom.

A Sun tegnap közölt róla egy terjedelmes írást, és most kapaszkodj meg, de Alex Toole RÓLAM írt a Mi van mostanában...? című rovatában (nem fogod elhinni): „Mi van most Sybil Van Antwerppel?” Hát tudod, amikor megláttam a nevemet az újságban, levegő után kapkodtam. Komolyan, micsoda abszurd ötlet! El tudod képzelni? (Én nem tudtam volna. Soha az életben. Micsoda ostobaság!) Az újságíró azt állította, hogy megpróbált kapcsolatba lépni velem – dehogy próbált, de ha megtette volna, akkor sem méltatom válaszra. Marhaság az egész, de azért vettem néhány pluszpéldányt az újságból, hogy el tudjam küldeni a nekrológot meg a többit a gyerekeknek, Felixnek satöbbi, úgyhogy mellékelek egyet a gyászjelentéssel, mert tudom, hogy TE élvezni fogod.

Hogy van Marly? Hogy vannak a lányok? Harry említette, hogy Afrikába készültök. Gondoskodj róla, hogy rendben meglegyenek az oltásaitok. És milyen Washington? (Ha őszinte akarok lenni, az én szememben Washington olyan, akár egy lángban álló vurstli, de ebben nincs semmi újdonság. Azt azért be kell vallanom, meglep, hogy mennyire rokonszenvezek Obama elnökkel. Kivételes szónok. Azt is szívesen hallgatnám, ha a telefonkönyvet olvasná fel.) Én jól vagyok. Látod, ez lett belőlem: egy vénasszony, aki a kertészkedésről ír beszámolókat, miközben te a világ központjában apait-anyait beleadsz, hogy a hajó rendben haladjon tovább.

Nagyon jó lesz viszontlátni téged, feltéve, hogy eljössz a temetésre. Az újság szerint elhalasztják a szertartást, ami őszintén szólva hebehurgyaság. Nem lehet a halottakat ilyen átmeneti állapotban hagyni… no de senki sem kérte ki a véleményemet.

A régi barátsággal,

Sybil

Melléklet:

Mi van mostanában Sybil Van Antwerppel?

Baltimore Sun Véleménycikk

Alex Toole, tárcaíró

Elhunyt Guy D. Donnelly bíró úr, akinek a lakóhelye a marylandi Frederick és a marylandi St. Michaels volt. Donnelly bírót sokan ismerhették, hiszen huszonnyolc éven át (1971–1999) dolgozott Maryland állam Frederick megyei kiszálló bíróságán: józan, meggondolt, szófukar férfi volt, aki kristálytiszta ítéleteket hozott, tisztelték mind a védelem, mind a vád képviselői, és híres volt a feminista gondolkodásmódjáról. Más szóval: modern korunkban unikornisnak számított. A halál az otthonában érte, és két szeretett nő volt mellette, a felesége, Elizabeth és a lánya, Nancy Louise (férjezett nevén Young). De mi van mostanában egy másik nővel, aki fontos szerepet játszott az életében?

Ez a nő újra meg újra felbukkant a Donnelly életére és bírói pályafutására vonatkozó kutatásom során, a neve elhangzott minden interjúban, a kezdőbetűi ott vannak minden bírósági iraton, az arca visszanéz ránk a tárgyalásokon született rajzokról, apró termete, szemüvege, még takaros körömcipője is látható a fotón, amely akkor készült, amikor a bíró épp elhagyta a tárgyalótermet a nagy indulatokat kavaró Maryland állam kontra James Ross ügyben, egy gyilkossági esetben, amely 1982-ben országos hírűvé vált. Sybil Van Antwerpről köztudott volt, hogy majdnem harminc éven át dolgozott bírósági fogalmazóként Donnelly bíró mellett. 1999-ben ugyanazon a napon vonultak vissza, és igen kevés információ lelhető fel arról, hogy a bíró mellett betöltött szerepén túl kicsoda is Sybil Van Antwerp. Sőt, kifejezetten úgy tűnik, mintha egyszerűen köddé vált volna.

A következőket lehet tudni róla: Van Antwerp 1967-ben évfolyamelsőként végzett a Virginiai Egyetem (UVA) jogi karán, egy évvel azután, hogy ítélet született a Thackeray Felszerelések kontra Harold Boyne perben, ahol a rendkívüli igénybevételt jelentő, nagy nyilvánosságot kapó ügyben az áldozatokat az akkor még ügyvédként praktizáló Guy Donnelly képviselte. Emlékeztetőül: az ügy lényege az volt, hogy a haditengerészet hajóin azbesztet használtak égéskésleltetőként, ami haditengerészek százainál okozott azbesztózist évtizedekkel a katonai szolgálatuk után. Donnelly felkapott ügyvéddé vált, több megbízása támadt, mint amennyivel el tudott volna boldogulni, ezért társat keresett. Egy közeli barátja, a UVA jogi karának egyik tanára, maga is hajdani ügyvéd, kapcsolatba lépett vele, és azt javasolta, hogy Donnelly vegye maga mellé az éles eszű, jó természetű, kivételes munkabírású Sybil Van Antwerpet.

Így alakult meg a Donnelly és Van Antwerp Ügyvédi Iroda, és azok közül, akikkel beszéltem, többen is megjegyezték, hogy a két ügyvéd azonnal megtalálta a közös hangot. A Donnellynél húsz évvel fiatalabb Sybil Van Antwerp igen hamar egyenrangú munkatárssá vált. Minden ügyön együtt dolgoztak. Elizabeth Donnelly szerint: „Mintha közös agyuk lett volna. Guy Sybilen tesztelte a gondolatait, számára ő volt a józan ész hangja. Egyenlők voltak. Mindig azt mondták, hogy Sybil a munkahelyi felesége. Amit nem is bántam, Guy-nak szüksége volt rá.”

Guy Donnellyt 1971-ben kinevezték a Frederick Megyei Kiszálló Bíróságra. Sybil Van Antwerpnek döntenie kellett arról, hogy három kisgyerek nevelése mellett egyedül viszi tovább az ügyvédi irodát, amelyet ketten építettek fel, keres egy új társat, vagy állást próbál találni egy másik munkaközösségben. Végül egy negyedik lehetőséget választott: Donnellyvel tartott. Elhagyta a komoly presztízzsel bíró ügyvédi irodát, a munkával járó rengeteg pénzt, és beállt Donnelly mögé, mint egyszerű bírósági fogalmazó. Abban az időben megjelent egy cikk a Washington Postban, amelyben az újságíró megemlíti, hogy nyilatkozatot kért Van Antwerptől, de csak elutasításban volt része. Hamarosan megszüntették a közös céget, és Van Antwerp fogalmazóként követte Donnellyt a bíróságra.

„Mindenki megdöbbent” – nyilatkozta Watts Doyle, a Ridley, Doyle, Mack & Loughlin vezető munkatársa, egyben Donnelly és Van Antwerp barátja, amikor sikerült telefonon elérnem Key Largón, ahol a nyugdíjas éveit tölti. „Ilyesmit egyszerűen nem szoktak csinálni. A fogalmazókat rosszul fizetik, és Sybil akkor már nagyon sikeres ügyvéd volt. Eléggé meglepődtünk. De tényleg mindannyian… bár bizonyos szempontból talán mégsem, mert el sem tudtuk volna képzelni, hogy ők ketten különváljanak. Butch és Sundance.” Később még hozzátette: „Egy általuk megfogalmazott állásfoglalás… egyértelmű volt, világos, mint a nap. Ha az ember csak egy kis időt töltött a társaságukban, akkor is azonnal látta, hogy intellektuálisan tökéletesen kiegészítik egymást. Egy zárt áramkör. Egy duó. Nem volt senki, akit Guy annyira tisztelt volna, mint Sybilt. Sokan mondták, hogy ha Sybil férfinak születik, akkor ő lett volna a bíró. Zseniális volt.”

Guy D. Donnelly bíró elképesztő életének és munkásságának felidézése közben önkéntelenül is eszembe jut ünnepelt fogalmazója. Pontosan milyen lehetett a munkakapcsolatuk? Emellett felmerül még egy kérdés: bármilyen meghatónak, bármilyen idillinek is tűnik ez a tökéletes együttműködés, vajon szabad-e megosztani a bírói hivatást? Másképpen megfogalmazva: az igazságügyi struktúra természetéből eredően nem épp az a lényeg, hogy az ítélet egyetlen kinevezett vagy megválasztott egyénre van bízva?

Van Antwerp a nyugalomba vonulását követően teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, bár úgy tartják, hogy Annapolisban vagy a város környékén él. Igyekeztem felvenni vele a kapcsolatot, bevetettem minden erőforrásomat, de nem találtam meg sem a telefonszámát, sem az e-mail címét.

Alex Toole
A Baltimore Sun címén
300 East Cromwell Street
Baltimore, MD 21230

2012. szeptember 7.

CÍMZETT: Alex Toole

FELADÓ: A legfrissebb tárcája tárgya, Sybil Stone Van Antwerp. NEM A NYILVÁNOSSÁGNAK SZÁNT KÖZLÉS

Tisztelt Ms. Toole!

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez a levél személyes és nem hivatalos közlésnek minősül – eszébe ne jusson bármit is átvenni belőle a rovatában, miközben a velem kapcsolatos, egyébként eléggé elcsépelt témán kesereg.

Másodszor: valószínűtlennek tűnik, hogy „bevetette volna minden erőforrását” a velem való kapcsolatfelvételhez, mivel én már több éve ugyanabban a házban élek, és a címem szerepel a lakcímnyilvántartásban. A telefonszámom nem nyilvános, ahogy valószínűleg az e-mail címem sem – ez jelzi, hogy körülbelül hol hagyott fel a kutatással.

Harmadszor, és ezzel rá is térek a lényegre: az írásában feltevéseket fogalmazott meg, és bár korántsem ön az első, aki így tesz, mégiscsak újságíró, akinek több esze is lehetne. A világ sokat változott azóta, hogy diplomás szakemberként dolgoztam, és ön a modern kori naivitásával talán fel sem képes fogni, amit elmagyarázni készülök. Amikor Guy-jal tartottam a bíróságra, nem „beálltam mögé, mint egyszerű bírósági fogalmazó”. Guy és én teljes szimbiózisban működtünk a szakmai életünkben, tökéletesen és egymást egyenrangúan kiegészítve dolgoztunk együtt. A közös munkánk szinte zökkenőmentes volt. Félre ne értsen, nekünk is voltak vitáink, egy-egy ügy kapcsán elemeire szedtük szét a másik gondolatmenetét, és hosszan huzakodtunk, de egyikünk sem bántódott meg, mert minden megszorítás nélkül és kizárólag a jogra koncentráltunk. Élveztük, mivel mindketten imádtuk a jogtudományt (túlságosan is). Guy-jal a munka terén egyenrangú felek voltunk, és nem ismerek más, hozzám hasonló korú nőt, akinek a hivatása gyakorlása során része lett volna ugyanebben. A hetvenes években, a pályám kezdetén a nők titkárnőként dolgoztak, de ha sikerült is feljebb kerülniük egy olyan munkakörbe, amelyet férfiak végeztek, akkor sem volt túl nagy mozgásterük, emellett állandó motívumként még a legjobb esetben is megjelent az, amit ma szexuális zaklatásnak neveznek. Akkoriban a leghalványabb esélyem sem lett volna rá, hogy kinevezzenek bírónak, de tudtam, hogy amit Guy-jal csinálunk, az maradandó. Tudni akarja, miért tekintettem el a presztízstől és a pénztől, hogy „egyszerű bírósági fogalmazó” legyek? Mert nem azért választottam a jogot, hogy meggazdagodjak vagy híressé váljak. Fogalmazónak lenni Guy mellett a legkevésbé sem volt „egyszerű” feladat.

Az írását záró kérdésekre nem pazarlok időt – nem érzem szükségét annak, hogy az ifjonti idealizmusával foglalkozzak. Emellett nem is ön lenne az első, aki azon morfondíroz, hogy volt-e köztünk hivatalos munkakapcsolatnál több Guy-jal. Biztosíthatom, hogy nem volt, és ezt kénytelen lesz megbízható forrásból – tőlem – származó információként elfogadni. A jogalkalmazás terén kivételes párosnak számítottunk, a munkán kívül azonban nem találkoztunk. Az igazat megvallva – és ez nem a nyilvánosságnak szánt közlés –, társasági szempontból eléggé idiótának tartottam Guy-t. Borzalmas viccei voltak. Folyton magas, fiatal nőkkel flörtölt. Irodabútorok vagy zene dolgában szörnyű volt az ízlése. Úgy evett, mint egy állat. Őszintén szólva, néha alig tudtam elviselni. Szerencséje volt, hogy rátalált Lizre – az a nő első osztályú.

Semmi szükség rá, hogy válaszoljon a levelemre, de azért azzal zárom soraimat, hogy bánjon körültekintőbben a feltételezésekkel, Alex.

Üdvözlettel,

Sybil Stone Van Antwerp

Virginia Evans: A levélíró
Fordító: Gázsity Mila
Libri, 2026, 6499 Ft