A kovászos kenyértől a teljes kiszolgáltatottságig

Könyv egy tradwife influenszerről, aki akaratán kívül visszakerül abba a korba, amit a közösségi médián keresztül fetisizál, és túl kell élnie az 1800-as évek Amerikájában – ezt a sztorit ígéri az Aranykor (Yesteryear), Caro Claire Burke bemutatkozó regénye. Ha valaki ez alapján veszi meg, akkor csalódni fog. De ez nem azt jelenti, hogy az Aranykor rossz, csak teljesen más az érdekes benne, mint amivel reklámozzák. És ha nem is tökéletes és különösebben zseniális könyvről van szó, mindenképpen szórakoztató, és arra biztosan nagyon jó, hogy megindítsa, vagy talán inkább fenntartsa a diskurzust a tradwife-trendről, ami egyre nagyobb hatással van a nyugati társadalmakra.

Meg kell hagyni, hogy nagyon nehéz jó és szórakoztató könyvet írni úgy, hogy a főhős egy végtelenül antipatikus karakter. Burke-nek ez sikerült. A főszereplő Natalie Heller Millsszel még a valódi, jókeresztény tradwife influenszerek sem tudnak azonosulni, annyira karikatúrája az egész jelenségnek: egy végtelenül megkeseredett, rugalmatlan és folyton dühös ember, aki még a saját vallási közösségét is lenézi, és miután tesz egy sikertelen kitérőt a liberalizmus és erkölcstelenség mocsarában tobzódó egyetemi életben, boldogan kezd el még diploma előtt gyerekeket potyogtatni egy elsőre tökéletesnek tűnő, politikuscsaládba született, hívő keresztény férfinak – persze csak a korai házasság után.

Ahogy telik az idő, Natalie rájön, hogy a tündérmese, amit jó előre összerakott a fejében a jövőbeli életéről, nem létezik, és saját magának kell átvennie az irányítást az élete felett, ha nem akar örökre a dúsgazdag apósa és anyósa kisebb kastélyában élni. Vesz – vagyis hát apósával vetet – egy farmot, ahová az egyre gyarapodó családjával költözik, és jobb híján influenszerkedésbe kezd. A videóin kovászos kenyeret süt, otthon tanítja a gyerekeit, a saját tehenéből fejt friss tejet iszik, és minden reggel begyűjti a tojásokat a tyúkjaitól, vagy ahogy ő nevezi őket, „a hölgyektől”. Mindezt ragyogó mosollyal az arcán. Aztán a karrierje csúcspontján egyszer csak minden összedől, és hirtelen az 1800-as évek Amerikájában találja magát, ugyanazon a farmon, de látszólag egy teljesen más idősíkban áram, vezetékes víz, és ami még rosszabb: internet nélkül.

Ez így alapjáraton jól hangzik, de tényleg nem a sztori ezen része a legérdekesebb a könyvben. Persze szórakoztató olvasni, ahogy Natalie megpróbál megbarátkozni a zuhany és mosógép nélküli világ nehézségeivel, de a könyv igazán akkor nyújt különlegeset, amikor bemutatja, hogyan lesz Natalie-ból, a naiv, de határozott fiatal keresztény lányból milliós követőbázissal rendelkező feleséginfluenszer, aki kétségbeesetten próbál meg azonosulni az online mutatott énjével, és maga előtt is fenntartani a látszatot, hogy minden tökéletes az életében. Csakhogy ez nem nagyon sikerül neki.

Az Aranykor egyes szám első személyben íródott, így pontosan tudjuk, Natalie mire gondol akkor, amikor kedélyesen elcseveg egy régi ismerősével a boltban, nagy ritkán a gyerekeit neveli, vagy amikor az apósával beszélget. Miközben próbál úgy viselkedni, mint Online Natalie, belül fortyog, mindenkit szid, és mindenkinél okosabbnak érzi magát, ami egy idő után ahhoz vezet, hogy teljesen megborul, nem tudja ugyanis összeegyeztetni a két szerepet magában. A könyv leginkább erről szól: bemutatja, hogyan próbálja néhány száz oldalon keresztül a főhős beleszuszakolni magát egy olyan nőszerepbe, amit szerinte a társadalom elvár tőle, és emiatt ő is elvár saját magától. Csakhogy az élet folyamatosan keresztülhúzza a számításait:

• egyetemre megy, hogy tanuljon, de ott csak a liberális fertőt találja;
• hozzámegy egy ígéretesnek tűnő férfihez, akiről kiderül, hogy valójában ambíciók nélküli ingyenélő, aki olyan messze van a hagyományos férfiszereptől, mint Makó Jeruzsálemtől;
• beteljesíti a női princípiumát, és gyerekeket szül, de az anyai ösztön messziről elkerüli;
• gazdálkodni kezd, de még rengeteg segítséggel is képtelen jövedelmezővé tenni a farmot;
• hagyományos családmodellre vágyik, de végül mindent neki kell elintéznie a férje helyett, és rákényszerül arra, hogy eltartsa a családját és a gazdaságot is.

Nehéz nem párhuzamot vonni a könyv főhőse és a leghíresebb tradwife influenszerek, legfőképpen a Ballerina Farmot üzemeltető Hannah Neeleman között, pedig a szerző többször is elmondta interjúkban, hogy több helyről merítette az inspirációját. Mégis annyi a hasonlóság, hogy az ember akaratlanul is erre asszociál, még akkor is, ha egyébként nem követi Neeleman munkásságát.

Persze nemcsak ő aknázza ki a hagyományos farmcore-t a közösségi médiában, vannak akár milliós követőtáborral rendelkező hasonló tematikában utazó influenszerek bőven, mégis ő az egyik olyan karakter, aki a tradwife-éra arcává vált, annak ellenére, hogy a hagyományos feleségmodell meghatározásától elég messze áll. Nem veti ugyanis alá magát a férjének mindenben, hanem akárcsak Natalie, felépített egy egész online világot Instagramostul, saját termékestül, és elég erős a gyanú, hogy valójában rajta áll vagy bukik az egész család megélhetése.

És akkor ezen a ponton érdemes kitérni arra, hogy pontosan mi is az a tradwife-mozgalom, és mi az igazi probléma vele. Nem véletlen, hogy az elmúlt öt évben egyre többen kerestek rá a „tradwife” kifejezésre Európában, Észak-Amerikában és a világ más részein is.

Egy „traditional wife”, vagyis hagyományos feleség a klasszikus nemi szerepeket követi: jellemzően a háztartás vezetésére, a gyereknevelésre és a férje támogatására összpontosít. A tradwife általában azt sugallja, hogy ő maga végzi a házimunkát, és ő maga neveli a gyerekeket, és bár ez így nincs kimondva a szabályok között, a dadák, házvezetőnők, takarítók nem részei ennek az esztétikának. A profiljaik alapján a tradwife-ok tökéletes szupernők, akik képesek egy egész háztartást vezetni úgy, hogy minden csak éppen egy kicsit kupis, annyira, hogy még bájos és hihető, tökéletesen tökéletlen legyen, de mindig legyen az asztalon meleg étel a férfinak, friss, organikus alapanyagokból készült reggeli a rakat gyereknek, és mellette anyuka legyen még tradicionálisan vonzó is.

A jelenség és népszerűsége annyira megerősödött, hogy a Cambridge English Dictionary hivatalosan is felvette a tradwife szót a 2025-ben bekerült új angol szavak közé. Valahol érthető is az érdeklődés: ki ne szeretné azt nézegetni, hogy valaki esztétikus videókon sütögeti a kovászos kenyeret, vagy körbevezet a gyönyörű tanyáján?

Csakhogy a tradwife-trend nem csak erről szól, és rengeteg rétege, és még annál is több buktatója van. Persze alapvetően az égvilágon semmi baj nincs azzal, ha valaki úgy dönt, hogy ezen értékek mentén éli az életét. Azzal sincs, ha ezt meg akarja mutatni a közösségi médiában. Sőt, tegye fel a kezét, aki szerint nem szép mondjuk ez vagy ez a feed – jó mindegyikre ránézni, nagyon esztétikusak. Az is biztos, hogy nagyon sokan szeretnénk dizájnerruhákban a méregdrága konyhánkban susogva steaket sütni vacsorára, majd rommá keresni magunkat vele, mint Nara Smith. És tulajdonképpen ki ne akarna a saját farmján kiskecskéket simogatni?

A probléma azzal van, hogy mindez egy olyan idealizált világot ad el egy potenciálisan befolyásolható nézőközönségnek, ami vonzó lehet a fiatal nők számára – úgy, hogy közben bújtatva azt is sugallja, hogy a nő helye a konyhában van, a férfi a főnök, és a nő aláveti magát az ő akaratának, és ne is akarjon ő dolgozni, mert nem az a feladata. Csakhogy a közösségi médiában bemutatott cukormázas élet nehezen megvalósítható jelentősebb vagyon és rengeteg fizetett segítség nélkül, és az átlagember mögött nem is lesz egy jól felépített biznisz, amihez nyúlni tud, ha a férje úgy dönt, hogy mégis kicsekkolna a házasságból.

Vegyük például a Ballerina Farm példáját! Neeleman egy, a Juilliardon végzett balett-táncos, aki úgy döntött, a New York-i színpadok helyett jobb helyen van Utah államban egy gazdaságban. Kilenc gyereket nevel, és férjével, Daniellel együtt vezeti a farmot. A tartalmai között látni, ahogy teheneket fej napkeltekor, öntöttvas edényben kovászos kenyeret süt, miközben a gyerekei mezőkön szaladgálnak. Idilli, mutatós, pont olyan, mint az Aranykor Natalie-ja. És ha nem is az a pokol bújik meg a posztjai mögött, mint a regény főhősének, az biztos, hogy van ott legalább egy-két bébiszitter, tartalomkészítő, takarító, házvezető, munkások a farmon, és megkockáztatom, hogy néha egy-egy szakács is. Egy egész falu dolgozik azon, hogy a Ballerina Farm ilyen tökéletesnek tűnjön – arról nem is beszélve, hogy már a gazdálkodás elindításához is temérdek pénzre lehetett szükség.

Neeleman ráadásul távol áll a férjének mindent alávető, csak a háztartással foglalkozó, engedelmes, konyhában-a-helye tradwife-tól már csak azért is, mert az influenszerkedés ilyen szinten már komoly munka. Neeleman nemcsak háztartást vezet, hanem dolgozik a közösségi fiókjain és a saját márkás termékein, és minden bizonnyal ebből busásan meg is szedi magát. Hasonlóképpen az Aranykor Natalie-jához a hagyományos családmodellt reklámozza úgy, hogy a valóságban vagy aránytalanul nagy teher hárul rá a háztartás vezetése és a gyereknevelés mellett a munka világában is, vagy kiszervezi ennek nagy részét fizetett munkatársaknak – közben pedig elfelejti megemlíteni ezt a posztjaiban, helyette inkább egy idealizált képet ad el a követőinek.

Pedig kutatások szerint a tradwife-életérzés pont emiatt lett egyre népszerűbb: a fiatalabb generációk kiábrándultak abból, hogy rájuk szakad a gyereknevelés és a háztartás menedzselése is amellett, hogy ugyanannyit dolgoznak, mint a férfiak. A bizonytalan, megterhelő munkát egyre nehezebb összeegyeztetni a családi élettel.

Egy kutatás során ezer, 18 és 34 év közötti nőt kérdeztek meg arról, mi vonzza őket az ilyen tartalmakban. Kiderült, hogy kevésbé a hagyományos családmodell, inkább az egyszerűség, a ráérősebb, lassabb élet és a menekülés esztétikája egy olyan munka világából, ami egyre több elvárást támaszt feléjük, közben pedig nem foglalkozik a munka-magánélet egyensúllyal. A kutatók szerint a gyerekgondozás magas költségei és a szülői normák szintén nyomást helyeznek a fiatal nőkre. És tényleg, nő legyen a talpán, aki egy hosszú, átdolgozott munkanap után hazatérve a gyerekekhez és a háztartáshoz nem gondolkodott még el azon legalább néhányszor, hogy mennyivel egyszerűbb lenne csak az utóbbi kettőt cipelnie a hátán. Az, hogy a nők mindent elérhetnek, lassan már nem buzdító hívószó, hanem fenyegetés, mert azt jelenti, hogy nem másfajta, hanem egyre több munka hárul rájuk.

A hagyományos nemi szerepek ráadásul jellemzően azzal is járnak, hogy a nő pénzügyileg is kevésbé független. Ha csak a háztartást vezeti és a gyerekeket pesztrálja, kiesik a munkahelyéről, és értékes éveket veszít. Persze ez egyáltalán nem igazságos akkor sem, ha valaki nem a tradwife-életre próbál rágyúrni, csak gyereket vállal, de ha az ilyen influenszereket próbálja meg követni, rövid úton elveszítheti a pénzügyi függetlenségét – és ezzel együtt a lehetőségeit is az életben.

Ez pedig, ahogy az Aranykorban Natalie példája is mutatja, katasztrofális következményekkel is járhat. Itt most egy kis spoiler következik: amikor a férje megcsalja a producerével, és azt tervezi, hogy lelép vele a nagyvárosba, Natalie-ra elég csúfos jövő vár, hiszen a farm nem az övé, pénzt titokban alig tudott félretenni, és a férje konzekvensen egy szót sem ejt arról, hogy legalább néhány gyereket magához venne, hogy ne mind a hatan (vagy ezen a ponton már lehet, hogy nyolcan, tízen, az ember elveszti a fonalat egy idő után) Natalie felelőssége maradjanak. Ha a férje elhagyja, teljesen magára marad a kispolgári anyjával, a szegény nővérével és a gyerekeivel, hiába épített fel egy egész birodalmat a közösségi médiában. Persze egy tradwife influenszer a való életben akár saját magának is rakhatja félre a közösségi médiából érkező bevételt – de ha egy átlagember próbálja meg mindezt lemásolni tízmilliós követőbázis nélkül, nagyon hamar kiszolgáltatottá válhat a férjének.

Persze nemcsak az ilyen farm-tradwife influenszerek léteznek a közösségi médiában, vannak, akik sokkal radikálisabbak a véleményeikben, és olyanok is, akik egyenesen politikai tőkét kovácsolnak abból, hogy úgy gondolják: minek a nőknek szavazati jog, majd a férfi szavaz a család nevében, és egyébként is, a feminizmus a házasság és a család lerombolásának intézménye. Savanna Stone talán a leghangosabb és legnépszerűbb képviselője ennek, aki feltörekvő sztár az amerikai jobboldali keresztény közösségi médiában, és a legtöbbet azzal a véleményével haknizik, hogy be kellene vezetni a háztartásonkénti egy szavazati jogot, mert a nők hajlamosak inkább baloldali liberális jelölteket támogatni, és a választási rendszer megváltoztatása ebből következően keresztényebb és konzervatívabb Amerikát eredményezne. Stone-nak 504 ezer követője van Instagramon, ami eltörpül a Ballerina Farm-szerű influenszerek számaihoz képest, őt viszont olyan jobboldali, trumpista rendezvényekre is hívják beszélni, mint a néhai Charlie Kirk alapította Turning Point USA találkozói.

Pedig ahogy az Aranykor is jól mutatja, az ilyen típusú hagyományos családmodell bizony könnyen visszaüthet. A könyvben Natalie hiába vágyik arra, hogy csak anyaként és feleségként, viszonylagos jólétben, nyugodtan élhesse a napjait, az ő nyakába szakad ezen kívül a család fenntartásának terhe is úgy, hogy titokban kell félretennie saját magának pénzt, mert a férje nem hagyja, hogy ne a családi kasszába folyjon az az összeg, amit ő megkeres. És ez az igazi csapdája a tradwife-mozgalomnak: könnyen lehet, hogy addig jó, amíg a házasság működik – de amint beüt a krach, nagy eséllyel a nő húzza a rövidebbet. Ahogyan Natalie is. És az sem véletlen, hogy ritkán találkozni a közösségi médiában idősebb tradwife-okkal, és nem hiába figyelmeztetik a fiatalabbakat az ebből a közegből már kitört ex-tradwife-ok arra, hogy azért mindenképpen dugjanak el némi pénzt maguknak úgy, hogy a férjük ne tudjon róla.

Az Aranykor viszont nemcsak az ilyen influenszerekről szóló szatíra, hanem rólunk, a tradwife-okat figyelemmel kísérő követőkről, közösségimédia-felhasználókról is szól: bemutatja, hogy nemcsak azok követik Natalie profilját, és nemcsak azok kommentelnek, akik szeretik az ilyen tartalmakat, hanem azok is, akik csak gyűlölködni mennek oda. És mindez ugyanúgy az ő – bocsánat, a család pénztárcáját dagasztja. Mindegy, hogy szeretik vagy gyűlölik, az eredmény ugyanaz, a kommenteket és reakciókat bizony tudja monetizálni. És ez talán fontos tanulság azoknak is, akik ezekre a profilokra csak szörnyülködni járnak – ne etesse az oroszlánt az, aki aztán nem akarja, nagyra nőjön, és előbb-utóbb elérje, hogy elvegyék a szavazati jogát, és megtiltsák, hogy a férje engedélye nélkül saját bankszámlát nyisson.

Caro Claire Burke: Aranykor
Libri Könyvkiadó, 5999 Ft