Roisín O'Donnell: Fészek (részlet)

Ryan megkerüli a kocsit, és hallani, hogy kinyitja a csomagtartót. Ciara megfordul, és kisöpri szeméből a haját. A széllel szembefeszülve nyitja a hátsó ajtót, amely mögül harsog, hogy: – Előbb én, előbb én, előbb én! – A négyéves Sophie már kicsatolta a biztonsági övét. Átbújik mamája karja alatt, kiugrik a járdára, barna varkocsai röpködnek a szélben.

– Ááá! A tenger! Építünk várat, Apa?

Ciara nem hallja Ryan válaszát. Bajlódik a kétéves Ella szutykos piros gyerekülésének csatjával. Ki kell takarítani ezt a kocsit. Méghozzá alaposan. Úristen. A tengerpartra ezért jönnek mindig az ő ócska tragacsán, nem Ryan patyolattiszta dzsipjén. Végre enged a csat. – Voilà! Tessék, kisasszony. Szabad az út.

– Hoppá, Mami! – Ella kinyújtja pufók karját, amelyen a könyök helyén még csak grüberlik vannak. Másik karja, mint mindig, Hoppyt szorongatja, a kék nyulat, akinek mellére piros szív van hímezve. A nyűtt jószág, amelynek tömedéke itt-ott összecsomósodott, valahogy egyszerre gondterhelt és bölcs.

– Na gyere, hoppá. – Ciara megpuszilja Ellát, és orrát a kislány nyakába fúrva beszívja a banán és a zabkása szelíd illatát.

Sophie és Ryan már előreszaladt a homokdűnék közé. Van valami komikus az össze nem illő két figurában. Sophie világító narancssárga biciklis sortban, pillangós trikóban, csillogó hajcsatokkal, mellette Ryan fekete pólóban, élére vasalt farmerban, precízen fésült, őszülő hajjal. Sophie táncol, pedig apja szorosan fogja a kezét.

Ciara bokáját karmolják a hegyes homoki nádtövek, ahogy Ellával a csípőjén a dűnéket kerülgeti. – Látod a tengert, Ella szívem?

Az öböl körül kifli alakba görbülő strandot sávokban kagylótörmelék, uszadék fa és hínár borítja. A meteorológia húsz fokot jósolt mára. Áprilisi csúcsot, amibe nyilvánvalóan nem kalkulálta be az Ír-tengerről érkező vad széllökéseket. Vasárnap délután lévén, a parton itt is, ott is kisebb-nagyobb csoportok kuporognak kabátban vagy bújnak szélfogó vitorlák mögé, eltökélten, hogy a lehető legtöbb jót csikarják ki a napos időből.

A deszkasétány végén Ciara sportcipője belesüllyed a homokba. Amikor utoléri Ryant, leteszi Ellát, megáll Ryan mellett, és kinéz a tengerre. – Apály van – állapítja meg, csak hogy mondjon valamit.

Ryan feléje fordul. – Elviszem őket úszni.

Szürke szeme vizslatja Ciarát arcát, teszteli. Olyan jó passzban volt Ryan ma reggel, amikor bejelentette, hogy lemennek a partra, de mostanra valami megváltozott. Ciara szívverése felgyorsul.

– Úszni? Mármint pancsolni? Azt imádni fogják.

– Mondom, úszni. Rendesen úszni. Már épp elég nagyok.

– De hát nem tudnak úszni – próbál nevetni Ciara. – Hideg van, Ryan. Megfagynak.

Ryan összefonja karját a mellén. Szája elszánt, vékony vonalba feszül. Ciara a mamája hangját hallja: Gondold meg drágám, mikor érdemes vitatkozni.

– Jó. Ússzanak. Miért is ne. Akkor föladom rájuk a búvárruhát. Lányok, gyertek!

A búvárruhák tavaly nyáriak. Elláé olyan szűk, hogy nem tudja benne behajlítani a karját. Ryan áll, és nézi, ahogy Ciara, miközben Sophie hátán fölfelé rángatja a cipzárt, elemeli a kislány lábát a földtől. – Mami! Ne! Fáj!

– Már kész is, kicsim. Szuper. – Sophie úgy kacsázik el, mint egy morcos pingvin. Hogy dőlne a nevetéstől Sinéad, ha itt volna és látná az unokahúgait.

Ryan homlokráncolva húzza le a pólóját. – Nem vettél nekik új búvárruhát? Tudtommal odaadtam a pénzt.

Ciara dünnyög valamit, hogy kifogyott a búvárruha, közben kifűzi a sportcipőjét és térd fölé tűri fekete leggingjét. Egyfolytában magán érzi Ryan átható tekintetét, miközben haját hátraköti és felhúzza a cipzárt sápadt rózsaszín polárfelsőjén.

Ella odatotyog hozzá, és megfogja a kezét. – Mami, gyere!

A strandtáskákat meg az összegöngyölt törülközőket ott hagyják a száraz homokon, följebb, mint ameddig a tengerár mohó nyelve elér. A kislányok átvonszolják Ciarát a víztől hullámosra formált kemény homokon, le egészen addig, ahol a nedves part már az eget tükrözi.

Amikor a tajtékos hullámok először megnyalják a lábukat, a kislányok sikítva visszafutnak. Ciara az orra alatt szitkozódik. Még hidegebb a víz, mint gondolta. A hullámok a meztelen lábikráját csapkodják. A szél akár a mentol. És ha medúzák vannak? Oroszlánsörény-gomba a Dublini-öbölben. Ahogy mélyebbre lép, az alsó áramlatok útjába, elképzeli, hogy gyerekei teste körül láthatatlan csápok kígyóznak. Nehogy – isten őrizz – megcsípjék őket. Ha a mai napot bármi elrontja, az az ő hibája lesz.

Ryan odajön, és kézen fogja Sophie-t. – Gyere, úszunk. Beljebb megyünk.

Sophie sikít, valahányszor egy hullám eléri. Ella a mamája polárfelsőjét rángatja, hogy vegye föl. Ciara fölnyalábolja a kislányt, és a csípőjére ülteti. A búvárruha nem sokat ér. Ellának vacog a foga.

– Mami, hideg.

– Semmi baj, szívem, Semmi baj. Hát nem jó móka? Próbáljunk beugrani a hullámokba?

Figyeli Ryant. Meddig kell ezt még kibírniuk?

A Martello torony melletti ugróponton többen ugrásra készülnek. A szikláknak támaszkodva nyílt vízi úszók, kabátba, törülközőbe burkolózva. Ha bármelyikük errefelé pillant, mit lát? Egy boldog családot? Messze a láthatáron a Skerries-szigetek olyanok, mintha egy szelíden alvó sörhasú óriás emelkedne ki a vízből. Ciara meg akarja mutatni Ellának, hogy együtt nevessenek. De ez most nem jó alkalom a viccelődésre.

– Megfagyok! Oooolyan hideg! – Sophie odaevickél Ciarához, és vékony karját a derekára fonja. – Menjünk ki, Mami! Ki akarok menni!

Ryan vizet merít a markába, és a vállára locsolja. Közben megvető pillantást lövell Ciarára. – Csak meg kell szokniuk.

– Fáznak, Ryan. – Összerándul a gyomra, ahogy meghallja saját hangja esdeklő tónusát. – Nagyon hideg nekik. Azt hiszem, jobb, ha kiviszem őket.

– Jó.

– Ne haragudj, de nem szeretném, hogy megfá…

– Mondtam, hogy jó.

Ryan hátat fordít, izmos karja a vízbe hasít, és már távolodik is.

Hátha meg sem áll a látóhatárig. Hátha Grönlandon köt ki.

Stop. Miket gondolsz. Úristen.

A kislányok kirohannak a partra, közben Ella egyre azt jajongja: – Hideg, hideg, hideg! – Ciara egymás után lehámozza róluk a búvárruhát, és bebugyolálja őket a törülközőkbe, amiket reggel a strandtáskába dobált. Sophie bömböl, míg mamája szárazra törli. Ciara egyszer csak újra négyéves lesz, ott ül a Castlerock strandon, ahová a derryi hazautazáskor nyaranta kijártak, és a mamája érdes törülközővel dörzsöli libabőrös, homokos bőrét.

– Ne együnk valamit? – Ryan hangja váratlanul éri.

Észre se vette, hogy kijött a vízből. Ryannak megvan az a szokása, hogy hangtalanul jelenik meg, és megijeszti. A kérdés Sophie-nak szól, aki most gyámoltalanul anyja mellkasába fúrja a fejét.

És Ciara fejében ekkor megint megszólal az a hang. Hát nem kaptad meg, amit akartál? Amire titkon vágytál? A szép írországi otthont? A két kislányt? Akik röpködő varkocsokkal ugrándoznak fodros fenekű Minnie Mouse fürdőruhájukban a sós levegőn? Ryant, a hűséges, szorgalmas férjet? Olyan férfit, akit a többi nő csak bámul, amikor a hintát löki, ebédet rendel, vagy csak áll meztelen felsőtesttel, mint most is, és törölgeti a haját? És mégis – ezen a verőfényes napon, a sirályok vijjogása közepette – Ciara mellkasát egyre jobban feszíti valami. Akár a vihar előtti csend.

*

Csúszdák, libikókák és rozsdaette hinták. A hideg szél elült, s a késő délutáni nap egy kis meleget hoz. A Skerries-öbölben ünnepi a hangulat, párok és családok sétálgatnak a parton. Egy fiú sárkányt ereget a jachtkikötő felett, egy férfi meg a gyerekeit filmezi drónról, amit a srácok kővel dobálnak, hogy leessen. – Mondtam, hogy ne csináljátok – győzködi őket. – Kifejezetten kértem, hogy ne.

A Sok hűhó semmiértben Ciara tölcséres fagylaltot rendel a lányoknak meg Ryannak.

– Te semmit sem eszel? – Ryan nem néz rá, csak kérdez.

– Majd eszem egy kicsit az övékből – feleli. – Nem vagyok éhes.

Ellának hamarosan csöpögő vaníliaszakálla lesz. Sophie ujjain málnalé folyik. Ciara papírszalvétával törölgeti az állukat, s lassan jókora ragacsos papírfecnigombócot gyárt.

– Gyere, adj egy kicsit Maminak. – Belenyal Ella fagylaltjába, hogy elfogyjon, még mielőtt teljesen elolvad. Az édes íztől felkavarodik a gyomra. Érzi, hogy Ryan árgus szemmel nézi. – Szent ég! Hogy néznek ki! A fagylalt nem a legjobb ötlet.

Ryan nem szól semmit. Tessék. Már megint ez a hallgatás.

Ciara tarkójában fejfájás készülődik. Testét elárasztja a kísérteties érzés, hogy csapdába került. Hogy örökre beleragadt ebbe a verőfényes napba. Láthatatlan lett, észrevehetetlenül járkál a tömegben. A többi nő boldogan terelgeti a gyerekeit, fogja a párja kezét vagy barátokkal sétál, beszélget. Ha az ő ténfergő kis családja tökéletesen belesimul a képbe, akkor őbenne miért kavarognak megint ezek a sötét gondolatok?

Két éve, hogy visszajött Ryanhoz. Pár hónapja, hogy valami vak ösztöntől hajtva eldugta a búvárruhapénzt a pelenkázó táskába. Hirtelen bűntudat rohanja meg, mintha bemocskolná a tökéletes napot, elrontaná a pillanatot. Eszébe jut az a háború idejéből való festmény, amit egy iskolai kiránduláson a liverpooli Tate-ben látott. Emberek a ringlispílen. Messziről vidámnak látszanak. Csak ha közelebb megy az ember, akkor derül ki, hogy valójában sikítanak.

*

Fél óra a hazaút Glasnevinbe. Ciara, valahányszor megáll egy piros lámpánál, lopva Ryanra pillant. Férje a telefonjába mélyed, pörgeti homlokráncolva, a szenvtelen szent pózában. Mint Szent Péter, gondolja Ciara, amint egy kígyófészken áll. Ha nem ismerkedik meg Ryannal, nem is tudna erről. Mára azonban tekintélyes tudást halmozott fel az evangéliumokból meg az Ótestamentumból, a pokolban égésről meg azokról a részekről, amelyek a férjüket nem tisztelő asszonyokról szólnak.

Ciara beszélgetési kísérletei egyre elkeseredettebbek. Olyan, mint egy betelefonálós rádióműsor házigazdája, akinek már nincs új ötlete, de csak fecseg tovább hajnalig, bár nem hallgatja senki.

Ezen a késő délutáni visszaúton a városba Ciara lassan begubózik. Alig szól, miközben végighajt a Clontarf Roadon, bele a dublini városképbe. A városéba, amely mint a rák, ollójába fogja az öblöt. Távolabb a varázslókalap formájú Sugarloaf. És feltűnnek a Poolbeg erőmű csíkos kéményei.

– Szuper nap volt, ugye? – próbálkozik még egyszer.

Ryan nem felel. Rá se néz. A strand óta jóformán hozzá se szólt. Mintha nem is látná. Mintha nem tudna túllépni a dühén. Bárcsak visszabillenthetné a reggeli jó hangulatába, amely úgy terült rájuk, mint a meleg napfény.

*

Leparkol kavicsvakolatos ikerházuk előtt a Botanic Close-on. 1970-es évekbeli kockaház, előtte hosszú, keskeny előkert, elvadult sövény. A tűztövis, amit a tulajdonos vagy egy előző bérlő ültetett a fal mellé, elburjánzott, és ma csupa undok tövis. Átkozott temetőnövény, mondta a mamája, mikor legutóbb itt járt. Ciara nárciszai legalább bólingatnak az enyhe szélben, és kissé feldobják a helyet.

Ciara még le sem állította a motort, Ryan kiszáll. Kicsatolja a kislányokat, és beviszi őket. Ciara hallja, hogy az előszobában sikongva nevetnek.

Amikor a csomagtartót nyitja, szédülés fogja el. Már megint. Megvárja, míg elmúlik, aztán kiveszi a strandtáskát, a csöpögő búvárruhákat, a vízzel teli, súlyos törülközőket, meg a nejlonszatyrot a vödrökkel és lapátokkal. Könyökével lehúzza a csomagtartófedelet, fenekével lezárja. A félhomályos előszobában megáll, és egyetlen homokos kupacba dob le mindent a fogas mellé, a linóleumra.

– MÉG, APA! – kiabálja Ella.

A nappaliban Ryan a bokájuknál fogva forgatja a kislányokat a levegőben, mint egy-egy ingát. Egyszemélyes vidámpark.

Ciara bedugja fejét az ajtón. – Látom, nagy a buli.

Ryan úgy pillant rá, mint egy megszáradt kis kutyaszarra, aztán tovább pörgeti Ellát és Sophie-t.

Szeretik. Jó apa. Nem?

Ciara rácsukja a konyhaajtót a lelkes sikolyokra, vizet forral, kinyit egy zacskó pennét, felbont egy doboz paradicsomkonzervet, s hamarosan fortyog is a pasta. Aztán gondolkodás nélkül már a fürdőszobában van, egyik gumikesztyűs kezében kádmosó spray, a másikban rongy és dörzsi.

Ez a szokása akkor alakult ki, amikor Sophie-val volt terhes. Úgy hívta, „fészekrakás”. Ezt csinálják a nők, amikor úgy érzik, hamarosan megérkezik a gyerek. Porszívóznak, csempét fúgáznak, valami őrült ötlettől hajtva azúrkékre festik a hátsó kerítést. Csakhogy ő nem az érkezést érezte, hanem a közelgő fenyegetést. Abban talált biztonságot, ha kitakarítja, megjavítja, kifesti a ház minden négyzetcentiméterét.

– Lányok! Kész a vacsora.

Sophie becsattog a konyhába, nyöszörög, hogy szomjas. Ella nem hagyja, hogy bárki besegítse a magas etetőszékbe. Ryan ránéz a tányérján lévő tésztára, megpiszkálja a villával, aztán fölpattan.

– Elmegyek.

*

Ciara a konyhában a Peppa malacos tányéralátétekről sikálja a paradicsomszószt, amikor kattan a bejárati ajtó. Mint akit kifacsartak, kiszikkasztottak, Ciara úgy érzi magát. Vacsora után habos fürdő, fogmosás, esti mese a gyerekeknek. Strandtáskák kiürítése, törülközők kirázása, búvárruhák öblítése odakint a sötétben a kerti csapnál. Megfájdul a feje az erős konyhai fénytől, úgyhogy eloltja, és a kislámpát dugja be helyette. A szeme ég, a teste sajog. És most itt a rettegett esti óra, amikor a kislányok alszanak, és trappolásuk, dalolásuk már nem óvja őt.

Ryan bejön a konyhába. Fölteszi a vízforralót, kamillateát főz magának, és leül az asztalhoz. Ciara arrébb lép, megtölti a mosogatót, és dörzsivel, mosogatószerrel nekiesik a lábasoknak.

Amikor már nem bírja a csöndet, kihúzza a dugót, kezét a felsőjébe törli, Ryan felé fordul, és próbál könnyed hangot megütni. – Na és hová tűntél?

– El. Kellett egy kis levegő. – Kezét összekulcsolja az asztalon, és Ciarára néz. – Totális megaláztatás volt ez a nap. Csak úszni akartam elvinni a gyerekeket, mint bármelyik normális apa.

– De hát el is mentünk úszni! Benn voltunk a vízben egy darabig.

– Ugyan – veti oda csúfondárosan Ryan. – Vagy két percet voltunk a vízben, aztán követelted, hogy jöjjünk ki. Örökké te akarsz dirigálni. Akárcsak a drágalátos anyád, aki soha el nem engedi a gyeplőt.

– Ryan, ez nem korrekt. Én csak… Légy szíves, ne keverd ide a mamámat. Tudom, hogy utálod, de…

– Mi van, viccelsz? Soha egy rossz szót nem mondtam az anyádra. Egyébként – és már villámlik a szeme – hol a pénz, amit a búvárruhákra adtam? És a múlt heti konyhapénz maradéka?

Ciara nem találja a szavakat.

Megint ez a szédület. Hogy kioldódnak a fékek. Hogy kapkod az emlékek után, de mihelyt megállapodik rajtuk, elillannak. Múltkor a mamájának panzióban kellett megszállnia, amikor átjött Sheffieldből, mert Ryan nem engedte be a házba. Bárcsak meg tudná nyomni az állj gombot. Ha nyugodt tolmácsok útján tudnának kommunikálni, mint az ENSZ-közgyűlésen. Ennek hiányában muszáj leállítania a beszélgetést, mielőtt még jobban elmérgesedik. A búvárruhapénz el van dugva, a többi elcsent pénzzel együtt. A szökési tőkém. Szívverése felgyorsul Ryan feszülő állkapcsa láttán. Alig van idő a menekülésre.

– Fáj a fejem, Ryan. Be kell fejeznem ezt a…

– Neked fáj a fejed? Ha! Szerinted én hogy a fenébe érzem magam? Öt éve fáj a fejem a süket dumádtól. Hazug picsa! Holnapra itt legyen az a pénz!

Roisín O'Donnell: Fészek
Fordította: Nemes Anna
21. Század, 2026, 6990 Ft