Cixin Liu: A szupernóva kora (részlet)

Völgyvilág

A Halott csillag feltűnése kétségkívül az emberiség történelmének egyik legjelentősebb eseménye volt. Az írott történelem legkorábbi szupernóvájáról egy jóslócsont felirata számol be i. e. 1300-ban, a legutóbbit pedig 1987-ben észlelték galaxisunkon kívül, a Magellán-felhő irányában, tőlünk körülbelül 170 000 fényévre. Csillagász szemmel nézve pontatlan lett volna azt mondani, hogy ez a szupernóva a szomszédban volt – inkább úgy kellene mondanunk, hogy a nyakunkban.

Mindez azonban csupán alig két hétre nyűgözte le a világot. Mivel a tudósok épp csak megkezdték a jelenség vizsgálatát, a filozófusok és a művészek szemében pedig az egész nem érte el azt a kritikus tömeget, ami ahhoz kellett volna, hogy ihletet merítsenek belőle, az átlagemberek élete hamar visszazökkent a megszokott kerékvágásba. A szupernóvával kapcsolatos jelenségek közül őket csak az érdekelte, mekkorára nő még a Rózsaköd, és hogyan fog még változni az alakja, de ez az érdeklődés is nagyrészt felszínes maradt.

A történelem két legfontosabb felfedezése az emberiség szempontjából gyakorlatilag észrevétlenül zajlott.

Egy elhagyatott dél-amerikai bányaakna mélyén, egy óriási ciszternában több mint tízezer tonnányi víztömeg állt mozdulatlanul. Precíz szenzorok figyelték éjjel-nappal, az emberiség neutrínó-érzékelő rendszerének részeiként. A neutrínók, miután áthatolnak az 500 méter vastag sziklarétegen, apró rezgéseket keltenek a ciszterna vizében, olyan aprókat, hogy csak a legérzékenyebb műszerekkel lehet érzékelni őket.

Aznap a fizikus Anderson és a mérnök Nord voltak szolgálatban. Nord mostanra halálra unta magát, már a tompa fényben megcsillanó vízfoltokat számolgatta a sziklafalakon, és miközben beszívta a dohos, föld alatti levegőt, úgy érezte, egy sírkamrában áll. Elővett egy üveg whiskey-t a fiókból, mire Anderson odanyújtotta a poharát. A fizikus régebben gyűlölte, ha valaki munkaidőben ivott, egyszer ki is rúgott miatta egy mérnököt, mostanra azonban már nem törődött semmivel. Öt éve dolgoztak fél kilométerrel a föld felszíne alatt, és ez alatt az idő alatt egyetlen árva fényvillanást sem láttak; már minden reményüket elveszítették abban, hogy valaha is sikerül észlelniük egyet. Most azonban a riasztó hirtelen megszólalt, és az ötévnyi várakozás után mennyei zenének tűnt a hangja. A whiskey-s palack a földre zuhant és szilánkokra tört, a két férfi pedig a monitorhoz sietett, de fekete képernyő fogadta őket. Pár másodpercig értetlenül bámulták, majd a mérnök magához tért és kirohant a vezérlőből, egészen a ciszterna magas, ablaktalan épületre hasonlító oldalfaláig. Bekukkantott egy apró ablakon, és saját szemével is megpillanthatta a vízben a kísérteties kék csillámlást – olyan erősen sugárzott, hogy túltelítette az érzékeny műszereket, ezért nem láttak semmit a képernyőn. Mindketten visszatértek a vezérlőbe, és Anderson egy újabb műszer fölé hajolt, hogy még alaposabban megvizsgálja a jelenséget.

– Neutrínók? – kérdezte a mérnök.

Anderson a fejét rázta. – Egyértelmű, hogy tömeggel rendelkező részecske.

– Kizárt, hogy az leérne ide. Interakcióba lépne a sziklaréteggel, ami megállítaná.

– Pedig interakcióba lépett vele. Észleltük a másodlagos sugárzást.

– Megőrültél? – kiáltott Nord Andersonra. – Szerinted milyen erős ez a sugárzás, ha képes másodlagos sugárzást produkálni egy 500 méter vastag sziklarétegen át?

A Stanfordi Egyetem Orvosi Központjában a hematológus Grant megérkezett a laborba, hogy átvegye az előző nap leadott kétszáz minta vizsgálatának eredményét.

– Nem is tudtam, hogy ennyi ágy van az osztályán – jegyezte meg a laborvezető, mikor átadta Grantnek a nyomtatványokat.

– Ezt meg hogy érti?

A laborvezető a papírok felé bökött. – Hol szedte össze ezt a sok szerencsétlent? Csernobilban?

Az orvos átfutott pár oldalt, és elborította az agyát a düh. – House, maga barom! Ki akarja rúgatni magát? Ezek mind kontrollminták voltak, egészséges emberektől vettem őket egy statisztikai vizsgálathoz!

A laborvezető az orvosra meredt, és tekintetébe kiült a rettegés, ami belül marcangolta. Karon ragadta Grantet, és magával vonszolta a laborba.

– Mit csinál, maga idióta?

– Vegyen vért magától! Én is veszek magamtól. Ti is! – kiáltott a technikusokra. – Mindenki vegyen vért magától!

Egy hónappal a szupernóva felbukkanása után és két nappal azelőtt, hogy a nyári vakációt követően újraindult volna a tanév, az igazgatót egy tanári értekezlet kellős közepén a telefonhoz hívták. Komor arccal tért vissza, intett Cseng Csennek, majd a többi tanár döbbent pillantásaitól kísérve elhagyták a termet.

– Kedves Cseng tanárnő – szólalt meg az igazgató –, hívja össze a diákjait!

– Miért? Még nem kezdődött el a tanítás.

– A frissen végzett diákjaira gondoltam.

– Az még nehezebb. Öt különböző középiskolába mentek tovább, azt se tudom, ott megkezdődött-e már a tanév. Különben is, már nincs közünk hozzájuk.

– A tanulmányi hivatal a segítségére lesz. A legfelsőbb helyről értesítettek.

– Feng tankerületi igazgató azt is közölte, mit csináljak, ha sikerült összehívnom őket?

Az iskolaigazgató most döbbent rá, hogy Cseng Csen nem fogta fel teljes egészében, miről van szó. – Nem Feng igazgatóról beszélek! Személyesen az oktatásügyi miniszter hívott!

Az előző tanévben végzett diákokat nem volt olyan nehéz összehívni, mint azt Cseng Csen hitte volna. A negyvenhárom gyerek mindegyike megkapta a sürgős értesítést, amikor megjelent a középiskolában beiratkozni, így az osztály hamarosan újra egybegyűlt egykori általános iskolájában. A diákokat felvillanyozta, hogy újra együtt lehetnek. Kipanaszkodták magukat egymásnak arról, milyen bonyolult a középiskola, és mennyire szívesebben járnának továbbra is az általánosba.

Cseng Csen és a diákok úgy fél órán át várakoztak az osztályteremben. Egyikük sem sejtette, mi fog történni. Végül odakint megállt egy busz és két autó, majd három ember szállt ki belőlük. Az igazgató bemutatta az osztálynak a vezetőjüket, Csang Lint, és hozzátette, hogy a Központi Különleges Bizottságtól érkeztek.

– Mi ez a Különleges Bizottság? – kérdezte Cseng Csen.

– Egy újonnan felállított ügynökség – felelte Csang Lin, de nem fejtette ki bővebben. – A diákjai egy ideig nem mennek haza. Vállaljuk, hogy értesítjük a családjukat. Mivel maga elég jól ismeri az osztályt, maga is velünk jön. Semmit nem kell magukkal hozniuk. Azonnal indulunk.

– Mire fel ez a sietség? – kérdezte Cseng Csen meglepetten.

– Szorít az idő.

A busz, rajta a negyvenhárom diákkal, nyugat felé tartott. Cseng Csen mellett Csang Lin ült, aki felszállás után azonnal a diákok névsorát kezdte böngészni, majd miután ezzel végzett, némán maga elé meredt. A két másik férfi szintén. Cseng Csennek feltűnt, milyen komoly arcot vágnak, de kínosnak érezte volna megkérdezni, miért. A hangulat a gyerekekre is hatott, egész út alatt alig pár szó hangzott el.

Elhaladtak a Nyári Palota mellett, továbbmentek a Nyugati-dombság irányába, majd egy erdei úton addig haladtak mélyen be a hegyek közé, míg el nem értek egy nagy, fallal körülvett birtokhoz, melynek kapuját három fegyveres őrizte. Odabent egy buszról, ami pontosan olyan volt, mint Cseng Csen diákjaié, épp akkor szállt le egy csapat gyerek. Velük egyidősnek tűntek.

Mikor Cseng Csen is elhagyta a buszukat, hallotta, hogy a nevén szólítják. Egy sanghaji tanár volt az, akivel egy konferencián ismerkedett meg. Cseng Csen végignézett a férfi diákjain, és látta, hogy ők is épp most végezhették el az általános iskolát.

– Ők az osztályom – mondta a férfi.

– Egyenesen Sanghajból jöttek?

– Igen. Tegnap késő este értesítettek minket. Az egész éjszakát azzal töltöttük, hogy egyenként felhívjuk a diákokat és összegyűjtsük őket.

– Tegnap este? Hogy értek ide ilyen gyorsan? Még repülővel sem sikerült volna.

– Chartergéppel jöttünk.

Egy pillanatig némán meredtek egymásra.

– Semmi mást nem tudok a helyzetről – tette aztán hozzá a sanghaji tanár.

– Én sem – felelte Cseng Csen. Közben eszébe jutott, hogy a sanghaji tanár az Oktatásügyi Minisztérium kísérleti személyiségfejlesztő osztályának volt az osztályfőnöke. A minisztérium négy évvel korábban indította el a Csillag-projektet, egy nagyszabású oktatási kísérletet, amelynek során az ország nagyvárosaiból választott általános iskolai osztályokon a megszokottól jelentős mértékben eltérő oktatási módszereket alkalmaztak. A program célja a gyermekek általános kompetenciájának a fejlesztése volt. Cseng Csen maga is ilyen osztályt tanított.

– Úgy látom, mind Csillag-osztályok – jegyezte meg körülnézve.

– Igen. Összesen huszonnégy osztály, öt város körülbelül ezer diákja.

A délután folyamán a személyzet további adatokat gyűjtött be az osztályokról, és részletes aktát állítottak össze minden egyes diákról. Estére nem maradt sok program, a gyerekek ezért hazatelefonáltak és azt mondták a családjuknak, hogy nyári táborba mentek, bár a nyár már véget ért. Másnap, kora reggel mind buszra szálltak és újra útnak indultak.

Negyven perces út következett a hegyeken át, mígnem egy lágyan hullámzó dombokkal körülvett völgybe értek. A fákon látszott, hogy lombjaik ősszel lángoló vörösben tündökölnek majd, most azonban csupa zöld volt még minden. A völgyben kis patak folyt, elég sekély ahhoz, hogy feltűrt nadrágszárral át lehessen gázolni rajta. A gyerekek leszálltak a buszról, és egy csoportba gyűltek, hamarosan mind az ezren ott tolongtak az út menti, nyílt mezőn. Az egyik vezető felállt egy nagy kőre, és beszélni kezdett.

– Gyerekek, az ország különböző tájairól érkeztetek ide. Hadd mondjam most el, mi az idejöveteletek célja. Egy hatalmas játékot fogunk játszani!

A férfiról egyértelműen lerítt, hogy nincs sok tapasztalata gyerekekkel. Merevnek, szigorúnak tűnt, a játékosságnak a legapróbb jelét sem lehetett észrevenni rajta, de szavai nyomán így is izgatott moraj futott végig a gyerektömegen.

– Nézzétek! – A vezető a völgy felé intett. – Itt fogunk játszani. Mind a huszonnégy osztály kap egy három-négy négyzetkilométeres földterületet. Szép, nagy telkek. Minden egyes osztály alapítani fog rajta – most figyeljetek! –, minden osztály alapít rajta egy kis országot!

Az utolsó mondat megragadta a gyerekek figyelmét. Ezer szempár szegeződött a vezetőre.

Cixin Liu: A szupernóva kora
Fordította: Dranka Anita, Pék Zoltán
Európa, 2026, 5999 Ft