Kari Hotakainen: Lélekablak (részlet)

I. RÉSZ

1

Mindannyiunknak megvan a maga dolga. A rendőrség dolga a bűncselekmények megelőzése, felderítése és a gyanúsítottak bíróság elé állítása. A Hold dolga, hogy ragyogjon és mutassa az utat a műhelyhez, ahol a szúró- és vágófegyvereket tartják. A Nap dolga, hogy felkeljen, és sugaraival megvilágítsa a bűncselekmény nyomait. A polgár dolga, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért, és gondoskodjon a kisebbekről. Közben pedig tartsa a száját azokról a dolgokról, amelyekről jobb tartania a száját. Ennek mindenki számára teljesen világosnak és egyszerűnek kellene lennie. Ugye?

Nem válaszolsz. Nem akarsz. Vagy nincs hozzá erőd. Nyugalom, nincs aggódnivalód, nekem van. Aggódnivalóm és időm is.

Utóbbi nem sok, de elég. Felszabadító érzés úgy beszélni, hogy biztosra vehetem, hogy valaki meghallgat. Ha valaki világéletében mások történeteit hallgatta, jólesik neki, ha végre a sajátját is elmondhatja.

Egy agykutató professzor rájött, hogy az agyban egy-egy új funkció csak akkor rögzül, ha már harmincszor megismételtük. Egy gyanúsítottam csak egyszer követett el késelést. Az ember az ismétlés által tanul. Ő nem akart tanulni, ő mesélni akart. Én is.

A szavakból tettek lesznek, a tettekből szavak. A szerepek menet közben cserélődnek. Vagy vajon minden szerep eleve megvan bennünk? A parókák, a cilinderek, a királyi palástok, a gyilkos kései, a koldus aprópénzes pohara, a pásztor lenvászon gatyája és a bróker egyenes nadrágja? Mind ott várakoznak az öltözőfülkében: a fejedben.

Már nem az a kérdés, hogy mit tettem, hanem hogy mit nem teszek meg. Van élettapasztalatom, de az most sajnos nem elég. Mindannak, amit az élettől tanultam, nincs jelentősége, mivel erről a percről nincsenek tapasztalataim, és nem is tudom megosztani senkivel. Talán téged kivéve. Ha győzöl hallgatni.

A pillanat, az itt és most. Az élet először hosszú, aztán rövid. Egyetlen cseppben kristályosodik ki akkor is, ha szakad az eső.

Ezt gyakran hangsúlyoztam a gyanúsítottjaimnak. Előre, utólag, hiába. A bőr egy pillanat alatt szétrobban, a szem égni kezd, még ha valaki egész életében a tüzet nézte is és onnan kapta is a melegséget. Most én vagyok ott a vihar középpontjában, amelyet a partvonal mellől szoktam elemezni.

Azt mondják, hogy régen minden jobb volt. Tévedés. Régen minden más volt. Nem jobb, hanem más. Elmeséljem? Győzöd végighallgatni? Nem válaszolsz, ezt a beleegyezés jelének veszem. Azt tudom, hogy amit elmondok, nem hagyja el ezt a szobát.

Kiváltság, hogy a saját szavaimmal mesélhetem el. „A saját szavaimmal”. Ez a kifejezés abból ered, hogy mindenki a saját történetét tartja a legfontosabbnak. Mindenki úgy véli, hogy az én szempontom valami általános jelentőséggel bír, de a munkám során azt figyeltem meg, hogy az egyéni gyakran nem az egyedit jelenti. Vagy túl sokat vagy túl keveset gondolunk magunkról.

Mennyi időnk van? Az a tartalomtól függ. Ha locsogok, kevés, ha komoly témáról beszélek, sok. Ígérem, hogy komoly témákról fogok beszélni. Mindenki megígéri. Leígérik a holdat is az égről, de mind ugyanolyan képet festenek a naplementéről.

Hiszek benne, és főleg remélem, hogy a helyzet sajátossága kipallérozza a szavaimat és ezáltal kellő mértékben korlátozza a szólásszabadságomat.

2

Ezt a történetet természetesen a saját szemszögemből mesélem el, de ahhoz, hogy teljesebb képet tudjak adni az egészről, a dolgokat más érintettek szempontjából is be kell mutatnom. Vagyis hozzám nem tartozó szoknyákat és nadrágokat kell magamra öltenem. Számomra ez nem gond, egész életemben erre készültem.

Olyan gyakran voltam valaki más, hogy már nem is tudom, én magam milyen vagyok. Ha nem áll rendelkezésre bizonyíték, sem biztonsági kamerák megfelelő képanyagai, sem hajszálak, sem textilszálak, sem hangfelvételek, akkor a képzeletemre kell hagyatkoznom, az első és az utolsó internetre. Ha akarom, annak segítségével elutazhatok a világ végére és más emberek belsejébe. Csak behunyom a szemem, és máris kínai vagyok. Kinyitom, és újra finn leszek. Aztán megint behunyom, most svéddé változom. És amikor kinyitom, remélem, hogy megint finn leszek. Vagy legalább norvég. Próbáljuk újra. Most gyilkos vagyok, és ha kinyitom a szemem, áldozat. Hát így.

Az átlényegülés az utánzással kezdődik. Ezt már gyerekkoromban elkezdtem gyakorolni. Megjegyeztem az emberek gesztusait és arckifejezéseit, és a szobámban titokban utánoztam őket. Akkor még nem tudtam, hogy az utánzástól rövid út vezet az átlényegüléshez. És hogy a jövőbeli szakmámban haszna lesz, hogy bele tudok helyezkedni más emberek helyzetébe és szerepeibe. Ráadásul annyira, hogy könnyen elveszek mások életében és sorsában.

Érted? Megszomjaztál? Várj, mindjárt kapsz vizet. Víz és olaj. Ezekért az életünket adjuk.

3

Aznap reggel a Nappal együtt keltem. A város csendes volt, a park füve nedves, a kések még a hüvelyükben pihentek, a szándékok még nem jutottak el a megvalósításig. Vagy pedig már minden lezajlott, a vért kiontották és feltörölték a szőnyegről, a nyomokat eltüntették.

Próbáltam eltalálni a dallamot. Továbbra is túl mélyről indult, bár a kórusvezető előző este több tucatszor elgyakoroltatta velünk az érintett részt. A rossz zenei hallásomra panaszkodtam, de a kórusvezető szerint a fülemnek semmi baja, arról van szó, hogy nem adom át magam a közös hangzásnak. A kóruséneklés azt jelenti, hogy együtt mindent megteszünk azért, hogy megfeledkezzünk magunkról. Az éneklés magával ragad és a magasba emel, ha át merjük adni neki magunkat, magyarázta a kórusvezető.

A zenei hallásra való hivatkozás csak mellébeszélés volt, igazság szerint azért nem szerettem a dalt, mert a munkát juttatta eszembe. „Hallgasd, az erdő mint suttog.” Ismered a dalt. Sokszor eltűnődtem ezen a mondaton. Mit kellene hallgatni? A tudatalattit! A sötét belsőt! Vagyis amikor a kihallgatandó személy nem beszél, csak türelmesen kell hallgatni, és idővel halk hangon előjönnek információk onnan, ahová nem látunk be.

Egy újsághirdetés alapján jelentkeztem a vegyeskarba. A meghallgatás rosszul sikerült, de a mellettem álló férfi, aki később egyfajta sorstársam lett, helyettem is beszélt, és hangsúlyozta a kórusvezetőnek, hogy a legfontosabb az őszinte akarás, a hangokat idővel úgyis eltalálja mindenki.

Miközben ez járt a fejemben, beöntöttem a turmixgépbe a fehérjeport, a zöld salátát, a zellert, a répát, a banánt, az almát és a mandulát, majd bekapcsoltam a gépet. Morgott és nyüszített, mintha meg akarna ölni és fel akarna aprítani mindent, amit a szűk nyíláson át a torkába nyomtam. Egy percen át hagytam tombolni a szörnyeteget, majd egy gombnyomással elcsendesítettem, és a sűrű, barnászöld pépet egy magas pohárba töltöttem, és három kortyra megittam az egészet. Annyira rossz íze volt, hogy biztosan egészséges. A hosszú naphoz minden lehetséges energiára szükségem volt, és tudtam, hogy az iménti zöld smoothie-nak nevezett trutyi több órára elegendő energiával látta el a szervezetemet.

Túlöltöztem, mivel a szociális terület dolgozóinak készültem előadást tartani az emberi jellemről. Több mint fél évvel korábban vállaltam el a feladatot, nem tudván, hogy emiatt el fogok késni egy fontos koncert előtti utolsó kóruspróbáról. Zavart, ha párhuzamosan zajlottak a dolgok, de már régen rájöttem, hogy mindig minden dolog párhuzamosan zajlik, egymással átfedésben és egymással összefüggésben. Az emberben víz van, a vízben vannak emberek, az emberben benne van az állat, az állatban pedig a tükörsima csend.

4

Mielőtt még tovább mesélnék, meg kell kérdeznem: mi az, amit semmi szín alatt nem tennél meg? Mit nem tennél meg, akkor sem, ha nagy összeget ajánlanának érte? Nem bántalmaznád a felebarátodat. Nyitott tenyérrel sem ütnéd pofon. Nem okoznál fájdalmat a nálad gyengébbnek. És természetesen semmilyen körülmények között nem ölnél embert. Kísérletet sem tennél rá.

Helyes. Így is sejtettem. Mi nem lennénk képesek ilyesmire. De van, aki igen. Kiket választanak ki, kik emelkednek ki a szürkeségből, kiknél telik be a pohár, és kik lépik át a kőbe vésett határt?

Azt mondtam, kőbe? És ha a határt a tengerparti homokba rajzolták bele, a napozóágy mellé? Aztán jön egy szél, és nincs többé határ.

Az emberi jellem – beláthatatlan dimenzió. A csillagok rövid ideig fénylenek, aztán újra sötétség következik. A holdfényben próbálunk tájékozódni, mígnem az erdő mögül felkel a Nap, amely elvakít bennünket, és nem látunk az orrunk elé.

Sok mindent tudunk az emberről, de igazából semmit. Végső soron milyen az ember jelleme?

A jellem az, ami az után marad, hogy lecsupaszítjuk róla a ruhákat, a lakást, a családot, a munkát és a hírnevet. Marad a magva. A sűrűje. Ha jól kifacsarjuk az embert, kinyomjuk a levét, bizony megmutatkozik a jellem. Vágj félbe egy citromot, nyomd ki a felét a markodban, és egy szívós csomag marad a kezedben. Az a jellem.

Ha nem akarunk citromot facsarni vagy épp nincs kéznél, a dolgot még jobban érzékeltethetjük, ha szétszedünk egy matrjoskát, a jól ismert orosz szuvenírt. A baba szerkezete kiválóan megjeleníti az emberi jellem sokféleségét.

Fogd meg középen a babát és csavard el. Miközben kinyílik, nyikorog egy kicsit, mivel a fa él, ahogy az ember is, gyűrűket növeszt maga körül, elrejtve valódi jellemét.

És most, hogy kinyílt, a belsejében feltűnik egy másik baba. És egy harmadik. És egy negyedik. Általában összesen hét. A legkisebb csak két centiméteres, de ne feledd: néha a legkisebb a legnagyobb. Főleg, ha napvilágra kerül. A legkisebbet tedd félre egy időre, mivel megszokta, hogy a sötétben legyen.

Ha az ember maga beszélhet a jelleméről, általában valamely pozitív vonását említi meg. Például így: elég jó a humorérzékem, és szociális típus vagyok.

Ha ugyanennek az embernek a jelleméről az ismerőseit és a hozzátartozóit kérdezzük, ők talán azt mondják: amolyan megfontolt és talán kissé zárkózott ember. Nagyszerű. De a jó humorérzék és a szociális beállítottság hirtelen eltűnt. És ha ugyanerről az emberről a munkahelyén, mondjuk, a főnökétől kérünk jellemzést? Lehet, hogy tömören annyit felel: komoly és szorgalmas ember.

Most a komolyság és a szorgalom van legkívül. És alatta minden egyéb. A legkisebbet leszámítva, amelyet félretettél. Gyakran ez a legkisebb az, amely elvész, és amelynek a megtalálása a bűnügyi rendőrség feladata. A rendőrség feladata meglátni azt, ami nem látszik, ez a munkánk legnehezebb része.

Az íróasztalomon tartok egy matrjoskát, hogy emlékeztessen rá: semmilyen körülmények között ne állítsam, hogy ismerem magamat.

Az ember jellemét a saját szemszögemből, a bűnügyi rendőrség szempontjából szemlélem. Az, ahogy a rendőrség tekint valakire, némileg eltér attól, ahogy mások tekintenek rá. Elvégre a hobbimadarász is egy kicsit máshogy szemléli a bütykös hattyút, mint a madár fészkelőterületén élő gazda. Ezt úgy értem, hogy ha egy civil, vagyis közületek valaki lát egy bűnözőt, talán azt gondolja: íme, egy rendkívül kellemetlen és félresikerült ember. Én viszont a bűnözőben egy olyan egyént látok, aki kirívó módon viselkedett.

Kari Hotakainen: Lélekablak
Fordította: Patat Bence
Polar, 2026, 4500 Ft