Tingyela Dóri: Nem akarok egy kartondobozban élni csak azért, hogy ne kelljen szembenéznem a fájdalommal

Sorozatunkban olyan könyvekről kérdezünk alkotókat, gondolkodókat, véleményformálókat, amik valami miatt fontosak, meghatározók, szemléletformálók, inspiratívak lettek nekik. Amiket jó pillanatban olvastak (újra). Amik hatást gyakoroltak az életükre, vagy akár meg is változtatták azt.

Ezúttal Tingyela Dóri dalszerző-előadó, animációfilmes válaszolt nekünk.

„Idén nyáron találtam egy könyvet a Fishing on Orfű Fesztivál kempingjében, ami a dobozemberekről szólt. A dobozemberek állítólag saját maguk által készített kartonkockákban élnek, hogy ne kelljen szembenézniük a világ fájdalmaival. Apró lyukakat vágnak a szemüknek, hogy ne essenek el, és hogy minimálisan tudjanak tájékozódni. Arcukat és végtagjaikat azonban a préselt kartonlemezek védelmében tartják. Így nem kell kapcsolatba lépniük többé a tárgyakkal, az állatokkal, a többi emberrel, és őket sem ismeri fel senki. Nincsenek többé kapcsolataik, érzéseik, nem éreznek fájdalmat, és nem ér el hozzájuk a többi ember megvetése sem. Azt hiszem, értem a dobozembereket. Sőt.

Sokszor én is majdnem azzá váltam.

Vannak azonban elcsípett mondatok, váratlan történések vagy irodalmi élmények, amik emlékeztetnek rá, hogy érezni igenis jó dolog, és hogy ezért vagyok itt a Földön. Vagy hát azt még nem tudom pontosan, miért, de talán ez is benne van. Még akkor is, ha néha összezavarnak, még akkor is, ha néha fájdalmat okoznak nekem.

Életem könyvének Robert James Waller Madison megye hídjai című regényét választottam. Hollywoodi feldolgozásban, A szív hídjai címen világszinten ismertté vált a csendes farmon élő Francesca és a National Geographic fotósa, Robert Kincaid szerelmi története. Francesca négy napra marad egyedül a farmjukon, amikor a férje és a gyerekei versenyre viszik az egyik bikájukat. Az eseménytelennek tervezett néhány nap helyett azonban élete legmeghatározóbb élményében van része, miután találkozik a megye hídjait kutató fotóssal. Szerelmük elsöprő és váratlan, azonban soha többé nem találkoznak egymással, pedig mindketten a másik után vágyakoznak egy életen keresztül.

Ez a könyv alapjaiban formálta azt, hogyan gondolkodom szabadságról, hűségről, varázslatról, szerelemről és általában a dolgok értelméről. Anyagiasságról vagy a számomra vonzó, szép és őszinte káoszról.

Segített abban, hogy elkezdjek különbséget tenni aközött, amit körülöttem fontosnak tartanak az emberek, és aközött, amit ÉN fontosnak tartok. Mert van, aki meglát egy füves területet, és ez semmit sem mond neki, és van, akit elkezd foglalkoztatni, hogy az adott rész vajon rét lehet-e, vagy legelő, és a kettő között mi is pontosan a különbség. Lehet úgy élni, hogy elsuhanunk a részletek fölött és nem kommunikáljuk az érzéseinket és lehet máshogyan is nézni a világra. Olyan szemmel, hogy voltaképpen minden lehet érdekes. Ahol az érzések is rétegeltek és keressük rájuk a szavakat. Csak azért mert nekünk fontosak. És csak mi döntjük el, hogy mit látunk meg a hétköznapi dolgokban. Mert a hétköznapi dolgok is lehetnek csodásak, ha megfelelően figyeljük őket.

Lehetne a Madison megye hídjainál sokkal okosabb könyvet választani »életem könyvének«, gondolkodtam is rajta sokat. De újraolvasva rájöttem, miért is rajongok Robert James Waller regényéért ilyen nagyon. Ezt a könyvet úgy szeretem, ahogyan egy embert lehet: látom a hibáit, és mégis teljesen oda tudom neki adni magam, hiszen benne van az, amit igazán keresek. El tudok tekinteni attól, hogy sokszor számomra szórakoztatóan úszkál a szöveg a giccs felszínén, mert ad nekem egy olyan nyelvet is, amit utána használni tudok és amitől többnek érzem a világomat. Segít máshogyan tekinteni a dolgokra, mint ahogyan azt azelőtt tettem.

Szerintem könyvek nélkül sokkal nehezebb gondolkodni a saját életünkről. Ezt a könyvet olvasva végigjártam magamban azokat a dolgokat, amik alapvetően formálják, hogy mit tartok fontosnak és hogy miben hiszek. Robert Kincaid az egyik kis belső hangommá változott, és néha elküld egyedül kirándulni, vagy arra ösztönöz, hogy most már tényleg szerezzem meg a jogsit.

Szerintem mindenkinek kellenek belső monológok, amik segítik.

Olyan sok kereszteződés van egy életben, és én sokszor használok irodalmat arra, hogy a saját döntéseimben segítsenek nekem a szövegek. Régen értettem Francesca kötelességtudatát, amiért önfeláldozóan a családjával marad, és romantikusnak tartottam, hogy a két szerelmes egy életen keresztül várja egymást reménytelenül. Ma felesleges mártírságnak érzem ezt. Azt hiszem, pont emiatt jók az igaz történetek. Nincs egy kiemelt tanulság, csak tények vannak. Így idővel megváltozhat, hogy olvasóként mit szűrünk le a műből.

Annyi biztos, hogy én nem akarok dobozember lenni. Nem szeretnék elbújni a tompa megszokások mögé, hanem szeretnék minden napot olyan bátran, nyitottan és őszintén megélni, amennyire csak képes vagyok rá. Tudom, hogy ez nagyon pátoszos, de tényleg sokat gondolkodom ezen. A Madison megye hídjai pedig minden hibája ellenére magával ragad újra és újra, és mindig egy lépéssel közelebb visz ahhoz, hogy végleg lerakjam a dobozomat. Mert a szeretet és a fájdalom kéz a kézben jár, de szerintem egyiket sincs értelme megúszni. Ahogy Robert James Waller írja: »Az elemzés mindent tönkretesz. Vannak dolgok, a varázslatos dolgok, amelyeknek egészben kell maradniuk. Eltűnnek, ha a darabjaikat nézed.«”