Emily St. John Mandel: Kerülőutak (részlet)

A Kaliforniai Köztársaság akkorra már meglehetősen stabillá vált, ezért megfizethetetlenné is. Máshol ezt az időszakot leginkább az összeomlás és a zűrzavar jellemezte. Néhány város városállamnak nyilvánította magát, míg másokat nagyobb, újonnan létrejött országok kebelezték be. A legtöbb terület vitatottnak számított. Mindenhol milíciák működtek, éjszaka fegyverropogás hallatszott. Állandók lettek az összetűzések, de nem fajultak totális háborúvá. Számtalan harcoló csoport létezett, a milíciák összetett és folyamatosan változó szövetségekbe tömörültek, amelyek aztán felbomlottak. A fegyvercsempészek füstként haladtak keresztül a városokon, mozgó árnyékokként a táj fölött. Folyamatos volt az elvándorlás, csomagokkal és dobozokkal megrakott autók araszoltak az autópályákon, hiszen mit is jelent valójában egy területhez tartozni? A kérdés gyakorlati következményekkel járt. Néhányan ott maradtak, ahol addig éltek, mert számukra az otthon fogalma egy fizikai helyet jelentett, mások számára azonban az otthon olyasmi volt, mint az emlékek vagy a vérségi kötelék, ezért közelebb költöztek azokhoz az emberekhez és helyekhez, amelyeket nem akartak elveszíteni, vissza a szülővárosukba és az idős szüleikhez. Vajon Ari is ugyanezt tette? Északkeletre utazott, olcsóbb lakás, munka és kevesebb erőszak reményében, de tagadhatatlan volt, hogy ez a vándorlás egyre közelebb vitte New Yorkhoz. Csakhogy New York mostanra az Atlanti Köztársaság fővárosa lett, és az Atlanti Köztársaság sem volt megfizethető, lévén az egész hajdani ország legstabilabb helyének számított, az emberek pedig bármit megadtak azért az érzésért, hogy nem egy háborúban éltek.

Az Ohiói Köztársaságban Ari egy motelben lakott és egy kiskereskedelmi raktárban dolgozott, főként ruhákkal foglalkozott. Ekkorra az új ország határai már többé-kevésbé kialakultak, kivéve a keleti terület egy részén, amelyet a pittsburghi milíciák konzorciuma tartott ellenőrzése alatt, a leendő városállamok kérdésében még nem született döntés. Az összeomlás már túl régóta zajlott. Ari állandóan arra számított, hogy kitör a nyílt anarchia, ám ez eddig még nem következett be. Voltak menekültek, akik bevásárlóközpontokban éltek, de voltak működő üzletek is, néhány munkahely, benzin a kutakon. Az emberek továbbra is házasodtak, bérleti szerződéseket kötöttek, ideiglenes iskolákba járatták a gyerekeiket, vásároltak. Még néhány orvos is akadt, most azonban készpénzzel vagy áruval kellett fizetni a szolgálataikért, a néhány működő kórházat pedig az Orvosok Határok Nélkül és a Vöröskereszt tartotta fenn. Nem volt postai szolgáltatás. Voltak viszont végtelen ellátásilánc-problémák, fegyveres összecsapások a város szélén a rivális milíciák között, és állandó nyugtalanság.

Ari addigra már régen túljutott azon a ponton, amikor azt hitte, hogy az élete bármiképp is rendkívüli lesz, kivéve a rossz, kimondhatatlan módokon – de rendkívülinek nevezhető-e egyáltalán egy amerikai, aki börtönben ült? Lehet, hogy nem… Néha mégis egy érdekesebb munkában reménykedett. A dobozok rendszertelen időközönként érkeztek, a tartalmuk mindig meglepetés volt, ő pedig kipakolta őket, szétválogatta, majd szétrakta a főnöke elé, hogy megvizsgálhassa. Valaki más feladata volt kitalálni, hogy mennyibe kerüljenek a dobozokban lévő holmik. Ari kicsomagolt, szortírozott, zenét hallgatott a telefonján, és fülhallgatóval a fülében, csendesen élte a napjait. Egy hónappal az ideérkezése előtt ért véget egy kapcsolata, és most egyedül töltötte az estéit. Akadtak egész délutánok, amelyekről később nem tudott számot adni. Azokban a hónapokban úgy érezte, mintha kísértet lenne a saját életében. De aztán hat hónap után néhány kollégájával együtt elbocsátották, és ezt követően egy héten keresztül próbált állást találni. Senki sem vett fel új munkaerőt.

A hét végén késő délután ért haza kimerülten – félt, hogy nem lesz pénze benzinre, ezért kilométereket gyalogolt –, és a szomszédját az ajtaja előtt ülve találta, amint épp a naplementét csodálta.

– Jó estét – köszönt a férfi. Pár évvel fiatalabb volt Arinál. Néhány nappal korábban, az éjszaka közepén érkezett, és Ari úgy tippelt, hogy fegyverkereskedő lehetett. Folyvást jöttek-mentek nála az emberek, üres kézzel érkeztek és sporttáskákkal távoztak.

– Jó estét – bólintott Ari. Leült a kerti székre a szobája előtt. Miért is ne? Fáradt volt, a naplemente pedig gyönyörű: a rózsaszín árnyalatok halványkékbe fordultak, a felhők pedig vörösen ragyogtak.

– Felix vagyok.

– Ari. Örvendek.

Egy teherautó állt meg előttük, és a nő látta, hogyan fordul oda Felix figyelme. Ari csak ült a műanyag kerti széken az ajtaja mellett, és szándékosan nem nézett a teherautóból kiszálló két férfira, bár érezte magán a tekintetüket. Eltűntek Felix szobájában, majd hamarosan két fekete sporttáskával jöttek ki onnan, és elhajtottak. A kocsin a Blue Night Milícia vékony kék csíkja díszelgett – vajon miért hívták őket így? Valószínűleg valami rég elfeledett mém lehetett a névadó. Aztán nemsokára Felix is visszatért.

– Azt hiszem, lemaradtam a naplementéről – jegyezte meg.

– Attól tartok. – Ari felé fordította a székét. – Felix, nyilván nem tudom pontosan, mivel foglalkozol, viszont ha épp szükséged lenne egy alkalmazottra, én épp munkát keresek.

– Nekem nincs szükségem – felelte a férfi –, de véletlenül ismerek valakit, akinek igen.

– A milíciánál?

– Ez problémát jelent?

– Nem.

– Mesélj magadról! – kérte Felix.

– Már néhány hónapja így élek. Motelekben lakom, a kereskedelemben dolgozom. Most viszont kirúgtak, szóval muszáj valami mást találnom.

– És azelőtt?

– Bolti munkák. Pincérkedés. Mosogatás. Bármi, amit találtam. De az életemnek volt egy másik változata is, réges-régen, amikor egy érdekes dologgal foglalkoztam New Yorkban. – Ennyi év, ennyi élet és a világ összeomló változatai után most olyan érzés volt, mintha egy idegenről beszélne. – Nem sokkal voltunk 9/11 után, a bevándorlás pedig sok ember számára problémát jelentett. Amerikai útleveleket szereztem az ügyfeleimnek.

Felix halkan füttyentett egyet.

– Mesélj még erről!

– Van útleveled?

– Persze.

– Akkor tudod, hogyan működik. Hogyan működött, amikor az Egyesült Államok még egy ország volt. Bárhová is mentél útlevelet intézni, sokat számított az emberi tényező. Egy ügyintéző írta alá a kérelmet, ellenőrizte a személyazonosságodat, és megerősítette, hogy a fényképed megegyezik az arcoddal.

Felix elmosolyodott.

– Vagyis azt mondod, hogy csak egyetlen hivatalnok állt a külügyminisztérium és a káosz között.

– Egyetlen gyarló ember, jelentős döntési jogkörrel. Tehát ha találsz egy adósságokkal küzdő, gyenge erkölcsű hivatalnokot, nos… az egy lehetőség.

– Van egy elméletem, miszerint szinte mindenki adósságokkal küszködik, és gyengék az erkölcsei – jegyezte meg Felix.

– Ezt nem vitatom. Nem volt olyan nehéz megtalálnom ezt a hivatalnokot.

– Te pedig pénzt kerestél rajta.

– Igen, így van.

– Amíg…

– Amíg nem fizettem valakinek azért, hogy ölje meg az unokatestvéremet, Antont.

Felix szeme alig észrevehetően elkerekedett.

– Túlélte – folytatta Ari –, én pedig hibát követtem el. Gonosz dolog volt, és életem végéig bánni fogom.

– Miért csináltad?

– Olyan módon akadályozott, amiről úgy tűnt, hogy a megélhetésemet fenyegeti. Túlreagáltam.

– Értem. És most új melóra van szükséged.

– A kereskedelemben és az éttermekben nincs elég munka. Ez nem fenntartható.

A férfi bólintott.

– Nem túl rózsás a helyzet – mondta, majd hozzátette –, mármint gazdasági szempontból.

Egy pillanatig hallgattak, hogy ez az igencsak eufemisztikus megfogalmazás leülepedhessen.

– És te mivel foglalkoztál a mostani munkád előtt, legyen az bármi is? – kíváncsiskodott Ari.

– Van itt egy kis bökkenő – felelte Felix. – Elmesélem neked, hogy mit csináltam, őszintén fogok beszélni, és elmondom az igazat, viszont te úgysem fogsz hinni nekem.

– Miért gondolod?

– Azért, mert az előző munkám mostanra valami utópisztikus fantáziának hangzik. Hivatásos balett-táncos voltam – közölte Felix.

– Igazad van. Nem hiszem el.

– Senki sem hiszi. Voltál valaha balettelőadáson?

– Egyszer – válaszolta Ari, és rátört az emlék.

Hat-hét évesen ült a szülei között, felnőttnek és csinosnak érezte magát egy merev új ruhában, és az elcsendesedett sötétségben várta, hogy elkezdődjön a New York City Balett Diótörő előadása. Boldogsággal teli érzés volt. Hol vannak most a szülei, tűnődött. Elképzelhető, hogy még élnek? Elhessegette a gondolatot, és megpróbált a jelen pillanatra koncentrálni. A horizonton ibolyaszínűre változtak a fények, közeledett az éjszaka. Tényleg lehetséges, hogy Felix balett-táncos volt? Valószínűtlennek tűnt. Az utcalámpák felvillantak, majd kialudtak, aztán újra felgyulladtak. Másrészt viszont régen léteztek balett-társulatok, ami azt jelentette, hogy léteztek balett-táncosok is, nekik pedig el kellett menniük valahová.

– Ari – szólalt meg Felix a székről felállva. – Mesélek majd rólad a barátomnak. Asszisztenst keres, és szerintem érdekesnek fog találni.

– Köszönöm – mondta Ari.

Három órával később a szobájában ült, behunyt szemmel Bach csellószvitjeit hallgatta, és maga elé képzelte az elvesztett manhattani lakását, még a börtön előtti évekből. Szinte minden fehér volt azon a helyen. Anton, az unokatestvére sterilnek nevezte, de Ari akkoriban úgy érezte, mintha valamilyen érintetlen birodalomban élne, magasan a hétköznapi élet felett, vagy mintha egy felhőben lakna. Gondolatban olyan gyakran visszatért oda, hogy bizonyos részletek kezdtek átrendeződni – néha a fürdőszobaajtó az előszobaszekrény bal oldalán, néha a jobb oldalán állt –, de a tér nyugalma megmaradt. Egy kopogtatás rántotta vissza a jelenbe.

Amikor kinyitotta az ajtót, Felix hátralépett. Arit meghatotta ez a mozdulat. Egyedül volt egy motelszobában, Felix pedig ezzel jelezte, hogy nem lép be hozzá hívatlanul. Ezek az apró kedvességek rengeteget jelentenek, gondolta Ari, amikor a férfi megszólalt.

– Beszéltem a barátommal. Azzal, aki alkalmazottat keres. Szeretne megismerkedni veled.

– Köszönöm – felelte Ari. – Nagyon köszönöm. Hol találom?

– Ismered azt a plázát a TGI Fridaysszel? Úgy öt kilométerre délre?

– Persze – bólintott Ari.

– Azt mondta, holnap reggel tíz körül ott lesz. Az ingatlanirodában dolgozik.

– Köszönöm. Igazán kedves volt tőled, hogy beszéltél vele.

Felix elmosolyodott.

– Ezek nem könnyű idők – válaszolta a férfi. – Segítünk egymásnak, ahol tudunk, és így talán kordában lehet tartani a káoszt.

Emily St. John Mandel: Kerülőutak
Fordította: Ács Eleonóra
Magnólia, 2026, 6980 Ft