Sosem jó, ha az állam elkezdi kiemelni, hogy kit szeret és kit nem szeret

„A legnagyobb közöttünk” – mondta pár éve Krasznahorkai László Bognár Péterről, a 2025-ben alapított Esterházy Irodalmi Díj idei győzteséről. A költővel, íróval a különféle irodalmi díjak és ösztöndíjak odaítélési mechanizmusán túl az Esterházy-életműhöz fűződő viszonyáról, polgárőr-trilógiájáról, a határsértések tétjéről és a most díjazott Elmész, visszajössz, sose halsz meg alternatív kötelező olvasmánylistájáról beszélgettünk.

Ennek a kérdésnek nyilván van egy csomó vetülete, ami kultúrpolitika, és igazából se nem értek hozzá, se nem érdekel túlzottan. Ami érdekes, és ami nagyon fontos, az az, hogy az irodalom nem magányos tevékenység, hanem egy nyelvi térben létrejött valami. Ebből a szempontból nagyon fontos és jó dolog, ha egy szöveg megtalálja a maga olvasóit, ebből a szempontból érdekes és fontos minden egyes olvasat.

Persze. Például amikor kitalálták az utóbb Térey-ösztöndíjra keresztelt ösztöndíjat, emlékeim szerint Szijj Ferenc költő mondta először, hogy őt ne is jelölje rá senki. Akkor ezzel nagyon egyetértettem, és csatlakoztam hozzá. Kettőnk között persze nagy különbség volt, hogy Szijj Ferenc minden bizonnyal megkapta volna az ösztöndíjat, én meg valószínűleg akkor sem, ha jelöltek volna rá. Bár úgy rémlik, utóbb mindenki megkapta, akit jelöltek, mindegy is ma már. Ezek szörnyű, nagyon nem egészséges dolgok voltak. Már maga az egész döntési mechanizmus is. Nyíltan és egyértelműen ott volt mögötte a politika. Hogyha az ember elfogadott egy állami díjat, azzal valamennyire legitimálta a rendszert. Persze a teljes képhez hozzátartozik, hogy engem nem hoztak kísértésbe, úgyhogy nem voltak ilyen dilemmáim.

Alapvetően azt gondolom, hogy a kulturális szférában minél kevesebb állami szerepvállalás lenne kívánatos. Sosem jó, ha az állam elkezdi kiemelni azt, hogy ki az, akit szeret, és ki az, akit nem szeret. Ugyanakkor lehet amellett is érvelni, hogy egy ilyen pici olvasóközönségű országban, mint a miénk, nem igazán megkerülhető az állami jelenlét a kultúrafinanszírozásban. Nincsen határozott véleményem arról, hogy mi lenne jó, de azt tudom, hogy az előző rendszerben nem volt kedvem kezet fogni egy csomó emberrel, ezért nem akartam semmilyen állami díjat kapni, és ösztöndíjakra sem pályáztam. Például rémületes volt arról értesülni, hogy az NKA-s kuratóriumban Takaró Mihály és hasonló emberek vannak benne. Tőlük semmilyen pénzt nem szerettem volna kapni. Ezzel szemben nagyon jó, hogy vannak alapítványi díjak, amik megőrizték a kultúra függetlenségét.

Nagyon nagy hatással volt rám, és sok szempontból nagyon fontosnak tartom. Egyrészt nekem irtózatosan hiányzik a humor az úgynevezett magas irodalomból. A magyar irodalom tele van komolyabbnál komolyabb munkákkal és témákkal, amik mind nagyon fontosak, de azért az, hogy ne lehessen még csak elmosolyodni se, az nem jó. Esterházy rendkívül finom, árnyalt, okos humorát mindig nagyon szerettem. A másik szempont a nyelvi megmunkáltság. Persze másoknál is van aprómunka, és megfigyelhető a kicsi dolgokra való nagy odafigyelés, de Esterházynál ez különösen szembetűnő. Nagy odafigyeléssel tekint a mű szövetére, a szöveget nagy műgonddal alkotja meg. Aztán nála is fel lehet vetni az autofikciós jelleget, azt, ahogy szerepelteti magát az író. Megemlítendő továbbá a játékosság. Ahol nincs humor, ott is nagyon játékos az Esterházy-szöveg. Ezenkívül pedig nagyon önreflektív. Az érdeklődése középpontjában valahogy mindig ott van, hogy azért az irodalom egy kicsit mindig arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az irodalom. Hogy mi az irodalom értelme, célja, lényege. Beszél persze az úgynevezett világról is, de azért az egyik kérdés, amire megpróbál válaszolni, az mindig a világ és a nyelv, a valóság és a fikció, az irodalom beszédmódja és az irodalom tárgya közti viszony problematikája.

Azt hiszem, rokonság helyett szerencsésebb a mester-tanítvány viszony felől közelíteni ehhez a kérdéshez. Sok más hatalmas mester mellett számomra ő az egyik meghatározó pont. Talán tudnék mondani különbségeket is – nálam, azt hiszem, hangsúlyosabb a klasszikus történetmesélés –, de nem ez a lényeg. Rengeteget tanulok tőle folyamatosan, nagyon szórakoztat az, amit csinál. Szerintem kifejezetten olyan az Esterházy-életmű, hogy bárhol fel lehet csapni, például az Egy nőt, és el lehet olvasni belőle részeket. Mindegyik mondatban benne van az összes többi mondat is kicsit, így aztán könnyű inspirációt meríteni ebből az Esterházy-prózából.

Nagyon egyszerűen fogalmazva azzal, hogy a vers rövidebb, a próza pedig hosszabb. Egyszerűbb volt az aprómunkát versekkel megtanulni. Néhány száz oldalas szerkezetben gondolkodni teljesen más, maga a szerkezet sokkal több figyelmet visz el, és közben még azzal is kell foglalkozni, hogyan néznek ki a mondatok. Egy icike-picike valamiben egyszerűbb kísérletezni, csiszolgatni, megnézni, hogy mi az, ami működni látszik. Aztán azt vettem észre, hogy mindegyik verseskötetemben van valamilyen narratív szerkezet, és mindegyik törekszik arra, hogy elmeséljen valamilyen történetet, így arra gondoltam, hogy ezt ki lehetne próbálni prózában is. Azt hiszem, ez nálam elég szervesen fejlődött, a prózai formáknak már a versekben is ott volt a csírája.

A legtöbb zsánernél nem lehet pontosan megmondani, hogy mikor kezdődik, hogy mi az a pillanat, amikor létrejön, hanem ezek szervesen fejlődő folyamatok szoktak lenni. A krimi nem ilyen. Azt hiszem, egyetértés van abban, hogy Edgar Allan Poe találta fel a 19. század közepén, és hogy az első detektívregény A Morgue utcai kettős gyilkosság volt. Ez kíváncsivá tett, ezért elkezdtem nézegetni, hogy milyen a krimi, és hogyan működik. Arra jutottam, hogy végül is minden detektívregénynek az az implicit állítása, hogy az ember mint olyan végtelenül racionális lény, aki az analízis segítségével képes elkülöníteni egymástól a világ tényeit, képes narratívát alkotni ezekből a tényekből, és ezáltal képes helyreállítani valami olyan rendet, amit a bűntény érthetetlensége látszólag végletesen megbontott és összezavart.

Úgy éreztem, a detektívregény máig tartó népszerűséget az magyarázza, hogy nagyon szeretjük magunkat ilyennek látni. Jó látni, hogy Dupin milyen hihetetlen intellektus, és jó azt gondolni, hogy az ember az általa azonosított tények alapján képes rendet tenni a világban. Ez a fajta vágy, a világban lévő rend megkeresésének és helyreállításának a vágya az az élmény, amit egy detektívregény megad nekem mint olvasónak.

Ugyanakkor ha körbenézek, mintha ma nem ilyennek látnám az embert. Bár megvolt a felvilágosodás, az ember azért nagyon irracionális lény maradt, akit leginkább a vágyai, a félelmei, az ösztönei vezetnek, és sodornak – olykor – szörnyű helyzetekbe, amik teljesen szembemennek a rációval, és amik sosem történhetnének meg, ha az ember valóban racionálisan működne. Ez a probléma jól megragadhatónak tűnt az anti-detektívregényen keresztül. Ezért gondoltam arra, hogy csináljunk úgy, mintha egy detektívregényt kapnánk, legyen egy nyomozónk, legyenek nyomok, legyen bűntény, legyen nyomozás, tehát a nyomozó menjen, keresse a nyomokat, és legyen is logikus magyarázat mindarra, ami történt. Csak éppen a nyomozó értsen félre mindent, és végül véletlenül oldódjon meg a bűntény. Úgy éreztem, hogy ahhoz a világhoz, amit ma látunk, ez a játék jobban illik.

Az elmúlt időszakban elég erős benyomásunk volt az, hogy Magyarország tipikus helyszíne nem a város, hanem a vidék. Szokás úgy gondolni magunkra, hogy mi, városba tömörülő értelmiségiek rettenetesen meghatározóak és nagyon fontosak vagyunk, de azért az elmúlt időszakban nem az volt az összbenyomásom, hogy ez a társadalmi csoport valóban olyan nagy erőt képviselne. Inkább úgy tűnt, hogy világunk jelen helyzetének tipikus helyszíne az a falu, és nem csak Magyarországon. Nyugat-Európában és Amerikában pontosan ugyanígy dőltek el a választások. Engem nagyon érdekelt ennek a közegnek az igazsága. Tehát nem az, hogy megnézni fölülről, a városból és kinevetni, hanem megnézni ennek a világnak a belső igazságait, és hogy milyen félelmek, célok és vágyak szervezik belülről, milyen mozgatórugói vannak. Ezeket a belső törvényszerűségeket nem szabad annyival elintézni, hogy butaság, sokkal inkább a nem tudomásulvételük szorul magyarázatra. Óriási hiba volt megengedni magunknak azt a luxust, hogy semmit vagy csak nagyon keveset tudjunk a tőlünk akár csak harminc kilométerre élő, a mi világunk megnyugtató és kényelmes evidenciáit olykor bizony megkérdőjelező emberek tapasztalatairól és az e tapasztalatokra épülő valóságukról.

Kicsit azt érzem, mintha az irodalomnak nem is lenne más feladata, mint a határok feszegetése. Lehet illusztrálni, ábrázolni a világnak már azonosított területeit, de nem biztos, hogy ez volna a magas irodalom valódi feladata. Mondok egy példát: nagyon fontos a traumairodalom, és az is nagyon fontos, hogy ha ér engem egy trauma, akkor elmeséljem, elmesélhessem ezt a traumát. Fontos egyrészt a magam és az összes többi hasonló traumát átélt ember számára, mert a szembenézés, a közösség felmutatása segít feldolgozni a történteket, másrészt fontos azoknak is, akik nem éltek át hasonlót, hiszen így érthetővé, megközelíthetővé válik számukra a világ egy általuk addig nem érzékelt vetülete. De egy idő után a formák, a témák kiüresednek, önmaguk ismétlésévé, klisévé, közhellyé válnak.

Az izgalmas, és jó formájában mindig ez az, amit az irodalom tud, a határokra való rákérdezés, a jól bejáratott nyelveknek, műfajoknak és kódoknak a határára való rákérdezés, és annak boncolgatása, hogy mi van ezeken a világokon túl. Mi az, amit nem ismerünk még? Mi az, amit nem látunk az emberből? Mi az, ami lebontja, megkérdőjelezi ezeket a világokat, új szög alatt láttatja őket, és egymás felé mozdítja vagy épp eltávolítja őket? Mást nem is szabad, hogy csináljon a magas irodalom, mint hogy keresse és felmutassa ezeket a határokat, és aztán megértse, újragondolja és tágítsa őket.

Lehet írni jó családregényt, amiben végignézünk egy családot több generáción keresztül, és nagyon sokat tanulhat belőle az ember, irodalmilag is, bölcseletileg, a történelemről pedig még ennél is többet. De azért ma már, ha kimondom azt a szót, hogy családregény, mindannyiunk fejében megjelenik egy több száz oldalas könyv, látjuk a generációs konfliktusokat, látjuk, hogy egyes szereplők el fognak bukni, mások meg sikerre fogják vinni a törekvéseiket. Ez már kész van, ezt tudjuk. Engem inkább az érdekelt, hogy mi van ezen túl, és hogy például az abszurd és a reális világ hol érintkezik egymással, hol sértik fel egymás határait.

Úgy, ahogy mindenki fogadta volna. Egy nagyon-nagyon kedves embernek megtetszett valami abban, amit csinálok, és mivel nagyon-nagyon kedves ember, és segíteni akart nekem, jól megnyomta a ceruzáját, amikor a Litera megkérdezte, hogy kiket olvas.

Az egyik ilyen dolog talán a humor. Krasznahorkai életműve minden sötétsége és minden tragikuma ellenére humoros életmű, a Sátántangó egy klasszikus vígjátéki jelenettel kezdődik. A másik pedig maga a sötétség. És az, hogy ezt a kettőt – a humort és a sötétséget – Krasznahorkai együtt szereti működtetni.

Centauri könyveit nagyon szerettem, amikor kijöttek, nem mellesleg a szerző Jack London iránti rajongása miatt (aki nélkül McCarthy se tudta volna megírni, amit megírt). Totth Benedek első regénye szintén nagyon fontos volt nekem, főleg a bátorsága, a tömörsége és a szórakoztatás igényének felvállalása miatt. A másik három szerző viszont az abszolút élvonal, másokkal együtt nálam a legelején állnak egy hosszú-hosszú listának. Hrabalnál nagyon szeretem a humort és az autofikciós kóddal való játékot, és azt, hogy egy olyan világot épít, ami átjárhatóvá teszi az egyes műveket. McCarthynál csodálatos az az állítás, hogy a világ, amiben az ember élni kényszerül, egy teljesen immorális valami, viszont nagyon szép. Bodor Ádám szövegeiben pedig az apokalipszis végtelen humora és a végeérhetetlen variációja nyűgöz le, és a nevekkel és a helyszínnevekkel megteremtett világ topográfiája. Fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, mégis pontosan tudjuk.

Miközben elmondunk egy történetet, aközben szükségképpen szelektálunk a történet elemei között. Azt mondjuk, hogy ez a szál hozzátartozik, az a másik szál nem tartozik hozzá, és emiatt kihagyunk egy csomó mindent. Nagyon érdekel, hogy meg lehet-e bontani egy ilyen lezártnak tűnő valamit, egy trilógiát, hogy mennyire és hogyan bonthat meg egy szerkezetet egy valamennyire ellentétes irányú, korábban kihagyott vagy nem kidolgozott mellékszál. Zárójel, de az idén megjelent negyedik regényem, a Lovagoljon Perzsiába a halál! szerintem már megtette az első lépést ebbe az irányba, ha óvatosan is, de már megbontotta a trilógia felől véglegesnek és lezártnak tűnő határokat.