Gabriela Adameșteanu: Mások gondja (részlet)

Párbeszéd (részlet)

…mert nem bírsz figyelni semmire, csak saját magadra! Nem látod, milyen zavart a fejed? Mintha sohase tudnád, melyik világon vagy! Mindenki hallgat valamiről, de jössz te, ugye, s kérdezel folyton, hadd induljon el a beszélgetés… Mi jár a fejedben ilyenkor? Hogy nagy újságírónő vagy? Az egyetlen felvilágosult elme? Egy hősnő?

Láttam azokat is nálad a melóban, hogy néznek rád, hallottam, milyen vicceket mondanak! Ha én volnék a helyedben, s ismerne mindenki, mint a rossz pénzt, szétvetne a szégyen! Rájöttem, hogy ott is fejre állítod a dolgokat, és egyfolytában hibázol, csodálkozom, hogy eddig nem rúgtak ki! De van még elég idejük, hogy megtegyék, és szerencséd, hogy vagyok én, a hülye, aki tartja a hátát érted, miközben eljátszod, hogy te mekkora…

Nem kell szerénykedned velem! Másokkal lehet, akik még nem ismernek, próbáld velük! Ami engem illet, tudom, mire vagy képes. A hiányosságaid mellett az intelligencia mit sem ér, ha esetleg azt képzeled magadról, hogy értelmes volnál! Hidd el, hogy egy buta, de jóérzésű nő ezerszer többet ér, mint te! Mert az nem hagyja égve a villanyt, és tudja, mikor beszéljen, és mikor hallgasson…

Ha nem volnék én is a játék része, ha nem hatna ki rám is ez az egész, őszintén mondom, hogy szépen elvonulnék ettől. Szórakoznék azon, ahogy sietve ajánlod szolgáltatásaidat, miközben senkinek nincs szüksége rájuk, hogyan botolsz meg dolgokban járkálás közben, és ez a rekedtes, affektált hang, ha hallanád a szádból… Nem gondolkodsz el néha: „Vajon célravezető, amit most mondok? Használhat valakinek? Mit gondolhat rólam bárki, aki hallja, amit mondok?!” Ha egyszer is látnád magad kívülről, de nem olyannak, mint ahogyan elképzeled magad! Ha úgy látnád magad, ahogyan én téged, akkor talán…

De nem! Nem! Ennyi idő alatt meggyőződtem, hogy a hibáidra nincs ellenszer! Nem, őszintén mondom, ne is próbálkozz, ne fáradj már! Ne törődj többé! Ami engem illet, feladtam. Mit változtass meg már egy ennyire idős emberben? Még ha azt látnád is, hogy mindenáron változni akar, de mit mondjak rólad, akiben soha nem volt nyoma jószándéknak…

Amíg még bírom, viszlek a hátamon tovább, úgy kell nekem, ha nem nyílt ki a szemem idejében, most fizethetek! Az életben mindenért, ezt jegyezd meg tőlem, az életben mindenért fizetni kell! De nem volt nekem szükségem egy ilyen nőre!

Mit próbálj még, miben változnál meg?! Hagyd, elfáradtam, belefásultam, viszolygok, undorodom. Nézd meg, hová juttattál, egyszerűen utálkozom, nézd meg, eljuttattál oda, hogy utáljalak, nézd… Amit soha nem bocsátok meg neked, az az, hogy elviselhetetlenné váltál számomra, soha nem fogom megbocsátani, hogy annyi jó szándékom volt veled, és te ide juttattál, arra vittél, hogy utáljalak, érted, utálat…

Amikor elgondolom, hogy rúgtál fel mindent jön, hogy… Még szerencse, hogy van önuralmam, mert megszorítanám a nyakad, összetaposnálak, nem érdekelne többé semmi, a következmények se… Mert olyasmikre kényszerítesz, amik miatt aztán emésztem magam, újranyitottad a fekélyem, a vastagbélhurutom, csupa rosszat teszel velem, csak rosszat! Nem volt szükséges az életembe egy ilyen…

Hagyjál, hagyjál! Hagyj! Mit próbálj még, mit ígérj még?! Mi van, nem ígértél már? Ígérgettél, sírtál, térden kúsztál felém éjszaka a tengerparton, ha el tudok indulni onnan akkor, soha nem értél volna utol! De mennyit siránkoztál, mennyit kérleltél, hogy bocsássak meg neked! Remélem, emlékszel! Beismerted ott, hogy a köztünk lévő összes félreértésért kettőnk közül csak te vagy a hibás. Hogy tépted a hajad, hogy egyetlen napot sem tudnál élni nélkülem; nálad érzelmesebb nők talán visszafogottabbak volnának hellyel-közzel, de nem te, aki alkatilag őszinte vagy, mi? Őszinte vagy, ugye? Gyerünk, mondd! Jaj az őszinteségednek!

Mivel próbálkozz még?! Hát nem próbáltad már annyiszor, s látod, mi lett! Hagyd, hallgass rám, ne is próbáld többé! Miért? Mert következőkor is ugyanúgy jársz el! Mert semmiből sem vonsz le tanulságot! Látszik, hogy a memóriád nem úgy működik, mint a többieké, és amúgy normális emberi reakciókra sem vagy képes. Hányszor figyelmeztettelek, főleg, amikor társaságban voltunk, hogy minden átmenet nélkül kacagni kezdesz. Senki sem kacag, csak te, Isten tudja, miért. Ha én volnék a helyedben, inkább sírnék!

De hát csináld tovább is a dolgokat csak a fejed szerint! Egyél az utcán, fésülködj a villamosban, a buszban, olvass a sorban, míg már háromszor is te következnél, járkálj lekopott csizmasarokkal; mióta ismerlek, soha nem pucoltál cipőt! Meggyőződésem, hogy egyebeket is megengedsz magadnak, nem az a nő vagy, aki behúzná a féket bármiben is. Tőlem nyugodtan tégy, amit akarsz, lelkedre, de nem az enyémre! Annyi csak, hogy a miattad való szégyenkezéstől már nem merek kimenni a házból.

Úgyhogy jegyezd meg, amit most mondok: sokat már nem fogsz szemetelni itt! Egy nap ügyeskén szeded aztat a három kacatodat, és visszamész oda, ahonnan jöttél! Nem vársz arra, hogy én vegyem nyakamba a világot! És semmi hajtépés, térden csúszás! Ez a nap, figyelmeztetlek, nincs messze!

És tartsd észben, amit mondok: keserűen megbánod, mert ha csak egy csepp értelem is lett volna benned, mi mindent ki tudtál volna hozni belőlem! Amit bármelyik buta nő képes lett volna, de természetesen nem te, aki az intelligenciájával elbűvölte a világot! Ilyen szempontból, mondtam már neked, túlteszel a legostobább libán is! Annak legalább veleszületett jóérzése van, neked elfelejtettek ilyesmit is adni, amikor megcsináltak. Nem veszed észre, most is hogy kacagsz, azt hiszed, ez normális emberi reakció, hát mondd meg te? Kacagj csak, kacagj nyugodtan, de figyelmeztetlek, hogy a saját életed röhögöd ki, nem az enyémet, és meglátjuk, kinek lesz még kedve nevetni a végén!

Annyi csak, hogy ez újra igazolja nekem, előbb vagy utóbb ugyanahhoz jutunk: mindegyikünk élje a saját életét, mindegyikünk vigye a maga keresztjét! És mennyi jóindulat tudott lenni bennem irántad az elején, hányszor piszkáltak engem telefonon a kolléganőid, hogy te hol vagy, hogy mit csinálsz, hogy tényleg biztos vagyok benne, hogy te ezt csinálod éppen, egy felvételt?! Hogy vajon miért csak te nem találod szabadon a fülkét más órában, mint… Nem nyugodtak le, amíg meg nem győződtek, hogy nem megyek bele ebbe, de neked csak pár hónap elteltével mondtam meg, remélem, emlékszel még erre! Most már nem vagyok annyira meggyőződve, hogy vétlen voltál, de te még csak nem is értékelted! Hagyd, hagyd! Ha más lett volna a helyemben, vétkesen vagy ártatlanul, de a frászt rád hozta volna! Viszont tégy csak nyugodtan, amit jónak látsz, már kezdettől mondtam neked, ahogy a lelkiismereted diktálja, nem fogom én kivárni, hogy … Ahogy a lelkiismereted diktálja, és kész! De nem tudom, a nagyvilágon még kivel lett volna ennyi szabadságod, mint velem, legalább ennyit láss be. Legalább ennyit ismerj el!

Ha én nem voltam engedékeny veled, ha nekem nem volt türelmem elviselni téged, és agyalni azon, hogy mi járhat abban a fura, abnormális, zavaros eszedben… Mint azon az éjszakán a tengerparton, amikor elismerted, hogy minden veszekedésünkért csakis te vagy a hibás. Csak azt sajnálom, hogy akkor, ott nem tettem papírt eléd, hogy ezt aláírd, vagy hogy nem vettem fel ezeket a szavaidat. Emlékszel, hogy reggelig nem hagytál elaludni akkor; amikor elfog téged a mondhatnék, mintha transzba esnél, hogy neked minden kiskorodból ered, s nagyon remélem, nem tagadod le most mindazt, amit akkor mondtál! Hogy sokszor érzed magad hibásnak, amikor nem vagy az, magad sem tudod, miért, hogy néha elég, ha valaki nem tudom, hogyan néz rád, s már azt hiszed, belelát a fejedbe! Csupa képtelenség, csak amiatt, mert gyermekkorodban rajtakaptak a szüleid, hogy valami butaságot művelsz. Nem azért, minden gyermek csintalankodik, én is annyi mindent elkövettem, ahogy mindenki más is, de ami téged illet, én megmondtam, hogy van valami, ami…

Ha te most is, meglett nőként nem tartasz tiszteletben semmit és senkit, férfit, megbeszélt időpontot, idegen javakat, adott szót, ranglétrát, szabályokat, amelyeket az egész világ betart, elképzelem, hogy a tieidnek égnek állt a hajuk, ha te mindmáig nem vagy képes elmondani nekem pontosan, mi volt a helyzet akkor... Tudod, hogy rám nem jellemző a beteges kíváncsiság, mint másokra, de egyszer, amikor megint elkezdted, hogy a gyermekkori traumáid, mi történt tulajdonképpen, tudod, hogy ezt kérdeztem tőled, végül is mondd ki egyenesen, mit csináltál akkor? És mit feleltél te, azt, hogy semmiség, csak egy ostobaság, de még ma is restelled kimondani, főként előttem. Mintha létezhetne bármi rólad, amit én még nem tudok!

És bármennyire viszolygok attól, ahogyan a tieid felneveltek, tudd meg, ebben az egy dologban egyetértenék velük, ha valóban úgy érezték, ott helyben intézkedniük kell. Hogy szigorúnak kell lenniük! Hogy meg kell büntetniük téged! De ne meséld be nekem, hogy emiatt félsz a sötétben, mert gyermekkorodban ők bezárva felejtettek a kamrában. Ne mondd nekem, hogy emiatt vagy csélcsap, tapintatlan, emiatt hibázol, és rendezel őszinteségi parádét! Én épp arról vagyok meggyőződve, hogy ők, kényelmességből vagy nemtörődömségből, mert ugyanolyan jól ismerem őket, mint téged, soha nem büntettek meg eléggé! Hát nem látod, milyen makacs, kötekedő, szemtelen maradtál? Nem látod, hogy amikor hallgatsz is, te mennyire… Neked kezdettől egy erős kezű valaki kellett volna, veled nincsen más választás! Az embernek veled erős kezűnek kell lennie, ha tetszik neki, ha nem, mert másképp… Bár ami téged illet, meggyőződésem, hogy a tieid, még ha jobban el is látták volna a szülői kötelességüket, úgysem… Egyértelműen nem! Mit akarsz, a természet néha termel selejtet is, és te mit akarsz, természetileg vagy ilyen elhibázott! Mit akarsz te, hiszen ilyenre csináltak?! Annyi csak, hogy nekem nem volt szükségem az életembe egy ilyen nőre…

Gabriela Adameșteanu: Mások gondja
Fordította: Szonda Szabolcs
Lector, 2026, 6000 Ft