Nem vegánnak való vidék

Markovics Botond science fictionbe ágyazva könyvet írt arról, mekkora méreteket ölthet és milyen bioetikai kérdéseket vethet fel a kizsákmányolás és a vállalati profitorientált kultúrszemlélet, amennyiben egyszer túljut a Föld határain. Mindezt horrorisztikus jelenetekkel és húscafatokkal tálalva veti elénk, fogyasztását ezért vegánoknak és húsfóbiásoknak semmiféleképp sem ajánlom.

A Bionauták első blikkre egy kiváló alapötlettel ellátott science fiction műnek ígérkezik: az emberiség megvetette lábát több csillagrendszerben, saját űrhírességeket termelt ki, akiket a nagy földrajzi felfedező hajóskapitányokhoz hasonlítható személyi kultusz övez, és példaképként szolgálnak a feltörekvő generációk számára. Közülük való Julia Pollard is, aki apró karriermódosítással a Venter cégbirodalom egyik bányászati üzletágának igazgatója lesz. Ám ez a fajta bányászat nem egy szokványos, jól fizető állás, ugyanis a Sirius A körül keringő, ormótlan, páncélos hústömeg, a kisbolygó méretű karneusz kizsákmányolásának irányítása lesz az egykori űrpionír feladata.

Markovics Botond (aki korábban Brandon Hackett írói névvel publikálta sci-fi regényeit) nagyon eredeti elgondolással áll elő, hiszen sikerül a tipikus sci-fi-toposzok közé egy többrétegű jelentésréteggel ellátott újdonságot csempésznie: a karneuszt. Egy szilárd kérgű, belül viszont élő, önfenntartó húshalmazt, ami a földi vizsgálódások szerint nem is igazán élő, noha a benne munkálkodó húsbányászok, akik naponta végigtrappolnak a csúszós-nyálkás vájatokon, érzékelik a ritka szívdobbanásokat, négyéltű járműveikkel behatolnak a lény érrendszerébe, és időnként el is mossa őket a vérfolyam, vagy épp az idegen testeket megsemmisíteni hivatott makrofágok jelentenek rájuk életveszélyt, nos ők egészen másképp látják ezt a kérdéskört.

A karneusz gyakorlatilag egy böhöm nagy űrbálna, egy belassult, vákuumban lebegő Moby Dick, amelyet a húsáért és az ebből származó profitért vadásztak le és zsákmányolnak ki.

Erre a párhuzamra utal a történet másik főszereplőjének, a bányászvállalat örökösének neve is. Yis Ventert a regényben csupán egyetlen alkalommal nevezik Yismaelnek (melville-i Ishmael alteregójának), és mint külső szemlélő érkezik meg a karneuszhoz csatlakoztatott űrállomásra. Apja, Abraham, illetve az általa küldött vállalatirányítási vezetőség akár Ahab kapitánnyal rokonítható szerepként is értelmezhető a felvezetésben, noha a karneusz bálnatestének kizsigerelését nem a gyűlölet hajtja, hanem a profitorientáltság.

Ugyanakkor a karneusz nem csak húsraktár. Amint szereplőink útra kelnek az ismert és még felfedezésre váró belső járatokban, vagy éppen friss ösvényeket vágnak maguknak a húshegyekben, újabb titkokra derül fény, mígnem a karneusz (és később egy egész karneuszhálózat) további jelentésréteggel bővül: Jónás és a cet újraértelmezett világának kortárs ábrázolásával. Yis Venter nem tekinti magát kiválasztottnak, mégis a karneusz mélyére kerül, ahol egy felsőbbrendű lény sugallatára rá kell ébrednie, hogy küldetése van. A karneusz ugyanis nem csak az emberiség kíváncsiságát kelti fel, sőt, önmaga is képes úgy afféle ragadozó életmódot folytatni, hogy látszólag nagy erőfeszítéseket nem is tesz a domináns faj státuszának megőrzése érdekében. Inkább elnyeli, bendőjében őrzi és lassan felemészti mindazokat, akik ellene vonultak az idők során.

Egy ilyen lomha, de végtelen kapacitású ellenség nem csoda, ha kikezdi még a tapasztalt szerző fantáziáját is. Hőseink számos idegen fajjal találkoznak a karneuszi bendőben, és a korábban publikált Hackett-regényekhez hasonlóan nagyon sokszínűre, néhol kissé ismerősre, de kellően horrorisztikusra sikerült felhozatal gyűlik össze, hogy egymással és a karneuszuralommal vívott csatáik mellett fél-, egy vagy több szemmel az emberiség felé forduljanak, és fontolóra vegyék fajunk hasznosságát ebben a magasabb rendű, eónok óta tartó küzdelemben.

Külön említésre méltó, ahogy a homo sapiens mint élőlény a történet során egyre inkább elveszti emberi mivoltát. Több szereplő is ember formájú, de nem természetes úton, önnön jogán mondható embernek, noha biológiai felépítése szerint mégis a faj tagjának számít. Ez felvet egy régi, sci-fi-toposzként is értelmezhető kérdést: meddig számít embernek valaki, aki hozzánk hasonló, de módosításokkal felturbózott, vagy nem ember által szült élőlény?

A dilemma leggyakrabban a klónozás és a klónlét ábrázolása mentén kelt filozófiai és etikai érveléshullámokat, innen nézve pedig – bár a klónozás kérdése ebben a műben nem jelenik meg – mintegy el nem évülő gondolatspirált mozdít meg:
ki számít embernek? És amennyiben mégis annak tekinthető, mindenképp felelősséget kell-e vállalnia a fajfennmaradás érdekében? Eldobható vagy örök jog az emberlét, mint státusz- és önmeghatározás?

Még ha nem is ezek a legkézenfekvőbb kérdések a regény konfliktusábrázolásaiban, mégis érdemes minimálisan elgondolkodni azon, egyáltalán fontos-e, hogy az emberiségért kiálló, vagy az azt képviselő személy/entitás száz százalékig hozzánk hasonlatos legyen?

A narratíva alakulása a Hackett-regényeknél már megszokott eseménysort követi: a világot tudatosan tágítja és bővíti szereplőkkel, és a kezdeti ember-idegen probléma sejtszintűvé zsugorodik a nagyobb fenyegetés és az élet egyetemességének szemlélete mentén. Amint az emberiséget fenyegető veszély sokkal nagyobb játszmák mellékes kellemetlenségévé halványul, lehetetlen félretenni a szöveget. Nem csoda, hogy a szerző nem bírt megállni egyetlen kötetnél, és az október eleji, 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra érkezik is a történet folytatása, Bionauták a végtelenben címmel. Húsbavágó fordulatokban kétségkívül nem lesz hiány, bizonyára alig győzzük majd szereplőinkkel együtt képzeletben törölgetni a négyéltűekre fröccsenő vérpermetet. Pozitív végkifejletre pedig ne vegyünk mérget – egyáltalán nem biztos, hogy a megoldás tanmeseszerű, mindenki számára emészthető befejezéssel zárul majd.

Markovics Botond: Bionauták
Agave Könyvek, 2026, 5280 Ft