Simon Márton: Imposztorszindróma? Az viszont nekem nincs
„–Van olyan hiba, amit minden kezdő költő elkövet?
– Igen. Verset akar írni”
– ez a meglepő válasz Nyáry Krisztián kérdésére a Telex hatodik születésnapján hangzott el Simon Mártontól. A közönség előtt rögzített Buksóban ezúttal nemcsak a szerző életműve, hanem jóformán minden szóba kerül, ami a költészettel kapcsolatban felmerülhet. Hogyan lesz valakiből költő? Hogyan születik a vers? Ki beszél a versben és egyáltalán mire való a költészet? – kiderül az új epizódból, amelyben szó volt még a slam poetryről, a versek közéleti szerepéről, a japán kultúráról, az imposztorszindrómáról, az MCC-ről, mint csápos szörnyetegről, de egy curryszagú fiatalemberrel is találkozhatunk.
Simon Márton előbb volt költő, mint slammer, jóllehet sokan épp az ellenkezőjét gondolják róla, hiszen sokáig emblematikus arca volt a hazai slam poetry mozgalomnak. Ahogy a legtöbb útját kereső pályakezdő költő, ő is sok epigon verset írt. Rajongott Petri Györgyért, Kemény Istvánért, ma már szecessziós giccsként tekint kedvenc Ady-versére, régi slam szövegei közül pedig csak néhányat szeret.
A slam poetry Simon szerint a színpadon él igazán, így aztán papíron határozottan gyengébbnek hat, mint előadva. „2004-től kezdve publikáltam, 2010-ben jelent meg az első könyvem, az első slam poetryre 2011-ben hívott meg a Valuska László az első Margó Fesztiválra. Tehát én már akkor abszolút költőnek éreztem magam, sőt, volt egy könyvem és volt egy létező publikációs listám, tehát ez így történt. Aztán hosszú évekre nagyon aktívan részt vettem a slam poetry mozgalomban, akkor ebbe nagyon belefolytam, rengeteg ilyen szöveget írtam, és ezeknek a kis százalékát még mindig szeretem. […] De mindig amikor a slammel kapcsolatban mentem valahova, akkor is mindig költőként mutatkoztam be. [...] A slam egy előadói dolog. [...] Most itt el tudnám mondani egy slam szövegemet, szerintem van valamelyest értelme, előadott produkcióként egyáltalán nem az öncélú nevettetésről szól, de ha leírnám szövegként, akkor egy elég gyenge valami lehetne. Ezt a különbségtételt, hogy valami előadói meg írott szöveg, azt szerintem borzasztóan nehéz alkotói folyamatok híján megérteni.”
Találkozás egy curryszagú fiatalemberrel
Simon öt eddig megjelent könyve közül a Polaroidok váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Verseskötetek esetében különösen nagy szó, ha újranyomják, a Polaroidok ráadásul többet is megélt. Több tízezer példány kelt el belőle. A 2013-ban megjelent kötet sikeréről Simon Márton néhány éve azt nyilatkozta, hogy olyan, mint a lottó ötös, nem volt biztos receptje rá. Az persze, hogy akkoriban Tumblren is nagyot mentek ezek a versek, sokat hozzátett ahhoz, hogy jól fogyott. Simon Márton sokáig igyekezett távolabb lépni a Polaroidoktól, nemrég azonban folytatni kezdte. Fel is merül a kérdés, hogy ilyenkor mit lép a költő: újra is írja a régi verseket?
„Azzal volt egy többhetes próbálkozás, hogy akkor én azokat újrakezdjem, újra átgondoljam, van egy csomó amivel nagyon nem értek már egyet nyilván, hát eltelt rengeteg idő, de nem.”
A kötet régi szövegeivel újra kapcsolódni határozottan „Találkozás egy fiatalemberrel-szerű” élmény volt Simon Mártonnak. „Találkoztam egy kialvatlan, láncdohányzó, fura csávóval, aki curryszagú és fagyott birkákat cipel Walesben. Tehát egy ilyen csávóval találkozom, és akkor ennek kéne elmagyarázni, hogy ezt nem úgy kell. [...] Azon kívül, hogy nehéz volt visszahelyezkedni ebbe a pozícióba, és nem akartam önmásolásba, meg önhamisításba belebonyolódni, azért maga az, hogy egy olyan hangvételt, egy olyan esztétikát, egy olyan poétikát, olyan irányokat keressek, amikkel már egyszer volt dolgom, és nem akarok vele hosszú távon kitartóan foglalkozni, de azért kicsit megpróbálnám megint, annak volt tétje és volt benne élvezet.”
Simon Márton, ha most adhatna tanácsot a Wales-ben élő huszonhat éves kori önmagának, akkor igyekezne meggyőzni arról, hogy csináljon egy japán nyelvvizsgát, ne csak diplomát szerezzen japanológiából. A japán kultúra egyébként máig fontos számára, de „magyar haikuk” helyett marad az érdekes vershelyzeteknél. „Borsik Miklós – aki a szerkesztője volt a Hideg Pizza című kötetemnek – mondta, hogy milyen érdekes vershelyzetek ezek.”
„Az egy tudatos váltás volt, hogy most más hangon, más formában szólalsz meg? Ilyenkor gondolkodsz azon, hogy ki lesz ennek az olvasója?”- tette fel a kérdést Nyáry a Polaroidok folytatása kapcsán. „Az olvasót én nem nagyon tudom elképzelni, bevallom. Szerintem, ha túl sokat morfondíroznék az olvasón, akkor megbolondulnék valószínűleg. A Polaroidokat, azt hiszem, 2010 novemberében kezdtem el írni, [...] tehát ez nem egészen közösségi média előtti interneten történt, de egy három éve volt Facebook, nem volt még Insta, nem létezett ez az egész dolog, én viszont éppen passziváltam japán szakon és pincér voltam Wales-ben. Nagyon sokat olvastam mindenféléket, japánokat elsősorban, és ez nyilván adta magát, hogy elkezdjek rövid formákkal foglalkozni, merthogy a japánoknál a költészetnek van egy ilyen abszolút létező iránya, közben viszont nem akartam haikukat írni. [...] Maga a haiku, – amennyire tudom – úgy működik a klasszikus esetekben, meg a nem klasszikus esetekben is a japánoknál, hogy valójában olyan kicsit, mint egy hyperlink. Tehát [...] itt minden egyes szónak van egy hosszú plusz jelentése. [...] Nagyon komoly háttérirodalma van annak, hogy egy haiku hogyan épül fel, és ehhez nem elég az író, hanem kell az az olvasó is, aki ebbe a kulturális kódrendszerbe mélyen bele van ágyazva. [...] Ez Japánon kívül nem létezik. Ehhez a kulturális kódhoz mi nem férünk hozzá, mert ha az egész életemet haikukutatással töltöm, akkor is egy papírízű valami lesz, amibe én nem nőttem bele. Az viszont egy nagyon izgalmas lehetőség, [...] hogy ilyen nagyon finom, apró utalgatásokkal elkezdünk egy nagyobb egészre, egy közös kulturális tudásra apellálni. [...] A rövid formának a radikalitásából fakadóan ez itt hangsúlyosan ilyen. Tehát az van, hogy annyit mondasz, hogy lukas cipő – és akkor tényleg mindenki elkezd gondolkodni azon, hogy miért lukas a cipő.”
Nyáry Krisztián arra is kíváncsi volt, hogy miként születnek Simon élményeiből, tapasztalataiból költemények? „– Te látsz lehetséges vershelyzeteket, és ezekből aztán tudatosan felépítesz valamit, tehát szedegeted össze, mint a gyűjtögető ősember ezeket a szilánkokat, és aztán tudatosan leülsz és a műhelyedben elkészítesz valamit belőle? – Abszolút. [...] Vannak olyan problémák, amelyek foglalkoztatnak, vannak olyan érzések amiket szeretnék megírni. [...] A megszólalásnak a lehetőségeit igyekszik szerintem egy költő újra és újra felderíteni. Szerintem az nagyon kellemetlen, amikor szerzők elkezdik azt érezni, hogy van hangjuk, van karakterük és akkor elkezdik saját magukat írni.”
Nyáry ebből arra asszociált, hogy Simon nem szeretne olyan lenni, mint amilyennek alapvetően elképzelik az olvasók költőként. „A saját magamról alkotott kép az olyan, mint az Akhilleusz teknőse: állandóan szaladok utána, és valahol ott megy előttem Simon Márton költő, én meg ez a csávó vagyok, aki megpróbálom ezt normálisan képviselni. De, nem esünk egybe nagyon. Imposztorszindróma?! Az viszont nekem nincs.”
A versek, mint képzelt barátok
Simon Márton az összes eddig megjelent kötetével másmilyen viszonyt ápol. Mindegyik egy meghatározó korszakának a lenyomata, amelyek a legkülönbözőbb élethelyzetekben születtek. „Kicsit olyan, mint hogyha lennének ilyen barátaim” – fogalmazott. „Egy költő tulajdonképpen képzelt barátokat készít magának?” – vette át a szót Nyáry Krisztián, amire igenlő választ kapott:
„Igen, tulajdonképpen ezek a képzelt barátaimnak a megtestesülései, ez a lehető legpontosabb meglátás a verseimről eddig.”
„Minden, amit tudni akarsz a költészetről, de soha nem merted megkérdezni.” A beszélgetés apropójával összhangban a költői énről is szó volt. „Engem személy szerint nem zavar, ha azt gondolják, hogy én mondom ezeket a dolgokat, csak ne gondolják túl komolyan. [...] Én azt érzem, hogy bárki aki azt gondolja, hogy ezeket ténylegesen egy valós személy, akár az én nevemet viselő valós személy vagy én aki itt ülök mondtam, akkor nem az a kérdés igazából, hogy téved vagy nem téved, hanem egyszerűen nem vagyok annyira érdekes, mint amennyire abban bízom, hogy ezek a szövegek érdekesek. Szerintem azért írunk mondatokat, mert a jelenlétünkből valamit szeretnénk még kikerekíteni. Az én személyes jelenlétem, mondatok nélkül töredék annyira érdekes, mint ezek a könyvek.”
Felszabadulás a csápos szörnyetegtől
Simon számára kifejezetten fontos a műgond, rengeteget foglalkozik a saját szövegeivel. A verseknek pedig számos szerepük mellett vélhetően közösségi, sőt közéleti feladatai is lehetnek. Nyáry Krisztián szerint az élesebb közéleti pillanatokban a költemények ilyen jellegű olvasata fel is értékelődik. Éppen emiatt izgalmas a választások utáni időszak szépirodalmi kontextusa. „Elvették a kedvenc játékszeremet a diktatúrát” – idézte válaszában Simon Petri Györgyöt. „Ez egy létező nehézség és pont a 89-90-es rendszerváltozás kapcsán nagyon sokszor szokták felhozni azokat a szerzőket, akik egyik pillanatról a másikra vesztették el teljesen a legitimitásukat. [...] Én nagyon sok politikus szöveget írtam, elsősorban egyébként slameket, de verseket is nem egyet, és ebben azért nem egy politikus szöveg van (szerk: a Hideg Pizza című kötetben) és nagyon kíváncsi leszek, hogy két-három év múlva milyen érzés lesz majd visszaolvasni. Pillanatnyilag azért inkább a felszabadulást élem meg. Én nem vágytam erre, szóval a diktatúra nem garancia rá, hogy jó lesz az irodalom amit csinálunk benne. Még egy fél diktatúra vagy egy hibrid rezsim sem, és ettől függetlenül az életünket meglehetős hatásokkal tönkretették, igyekeztek mindent tönkretenni.”
Bár a közéleti csörték gyakran torkollanak botrányokba, Nyáry Krisztián távolabb helyezkedve a napi politikától kíváncsi volt arra is, hogy lehet-e még botrányos verseket írni vagy a folyamatos online jelenlét miatt ma már a provokáció elsődleges színtere a közösségi média? „Az én legbotrányosabb versem az a Polaroidokban van, és egyetlen szó, három betű: TEJ. Ezen annyira kiborultak egy csomóan. Tízen akárhány éve jelent meg ez a könyv és még mindig vannak emberek, akik odajönnek hozzám és a hajukat tépve érdeklődnek tőlem, hogy mi a francot képzeltem magamról, hogy odaírtam annak a nyomorult papírnak a közepére ezt, és amúgy is, mit jelent, és természetesen nem vers. [...] A gond az, hogy legkevesebb húsz éve nő körénk az internet, és én őszintén szólva a klasszikus sokkolásban meg botrányban abszolút elvesztettem a hitemet, mert nem tudok olyat elképzelni, amiről ne derülne ki nyolc percen belül, de lehet, hogy négy, hogy a valóságban nem az, hogy megtörtént, hanem ebben a pillanatban történik, és sokkal durvább, mint amit bárki a papírlapra oda költene. [...] Lehet bizonyos értelemben vett botrányos szövegeket írni, de ezek szerintem csendes botrányok. A csendes botrányokban azokban még hiszek, a csendes provokációban abban abszolút hiszek, a testnedveket, a szexualitást meg a többit mozgató ilyen klasszikus agresszív kommunikáció viszont teljesen hidegen hagy.”
Sokáig a Jelenkor kiadó szerzője volt Simon Márton, ám 2024-ben Okapi Press néven könyvkiadót alapított. Nemcsak a saját köteteiért felel, nála jelennek meg a többi között Dunajcsik Mátyás és Peer Krisztián könyvei, de Tandori Dezső első verseskötetének eredetijét is ő adta ki tavaly.
„Egy jó darabig nagyon boldog szerzője voltam a Jelenkornak, aztán egy ponton már nem voltam boldog szerzője a Jelenkornak. Ezt az egészet sikerült azzal megfejelni, hogy néhány évvel ezelőtt ez az MCC nevű ilyen csápos szörnyeteg rámászott a Libri Csoportra, és akkor elkezdődött mindenféle nagyon furcsa dinamika, és akkor én úgy éreztem, hogy nem szeretném, hogy a könyveimből befolyó forintok ennek a gárdának a kávéjába vegyék a cukrot. Ezt most csak azért mondom, mert volt ennek egy egészen konkrét oka, amiért fogtam magam, és ebből kiléptem. De természetesen az is benne van, hogy én azért könyvkiadással kapcsolatos munkákat végeztem életem nagy részében. Nagyon sokat fordítottam, szerkesztettem, korrektúráztam, tehát ami nem igényelt szoftveres tudást, azt végig csináltam, és közben azt is érzem, hogy egy nagyon jól működő, nagyon átgondolt, kimondottan verseskötetekkel foglalkozó kiadónak egyrészt helye van, szükség van rá, és van benne egy elég magas presztízs érték, amit szerintem érdemes megcélozni.”
A Buksó új adását itt lehet megnézni:
