Colm Tóibín: A Varázsló (részlet)

Thomas elégedettsége hirtelen csapott át döbbenetbe. A Nobel-díját követő évben a nácik hat és félmillió szavazatot kaptak az alig két évvel azelőtti nyolcszázezer után. De azt hitte, támogatottságuk ugyanolyan gyorsan elenyészik, ahogy megnőtt. Az volt a véleménye, hogy az emberek hamar rájönnek, milyen üresek a nácik ígéretei. Ha Golo nem mutatja meg neki folyton a kétes hírű kiadványokban megjelenő ocsmány és vészjósló cikkeket, nyugodtan folytathatta volna a munkát.

De néhány hónap múlva kitörölhetetlen képként égett a tudatába a változás, amely Németországban történt, mialatt őt lekötötték az előadó- és felolvasókörutak. Beleegyezett, hogy előadást tart a berlini Beethovensaalban „Ein Appell an die Vernunft” (Felhívás az észhez) címmel. A cím máskor nem lett volna provokatív, de most az volt. Nagyon gondosan készítette elő az előadást, és írás közben egyre dühösebb lett, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy ezeket a szavakat ki kell mondania.

Még mindig azt hitte, hogy a három korábban azonosított Németország közül a középsőhöz beszél. Arra számított, hogy a Beethovensaal tele lesz gondolkodó emberekkel, akik a téli estéket könyvek olvasásával töltik. Feltételezte, hogy hozzá hasonlóan elítélik mind az elfordulást a civilizált társadalom alapelveitől, amelyeket ő így nevezett meg: „szabadság, igazságosság, műveltség, optimizmus és a haladásba vetett hit”. Meggyőződése volt, hogy hallgatósága elítéli azt, amiben szerinte „keveredik az extrém barbarizmus hatalmas ereje a primitív tömegdemokratikus vásári ricsajjal”, és egyetért vele abban, hogy amit a nemzetiszocializmus kínál, az „groteszk politika, üdvhadsereg-allűrrel, tömeghisztériával, csinnadrattával, hallelújával és a monoton szlogenek dervisszerű ismételgetésével, míg csak nem habzik minden száj”. Felszólította a közönséget, hogy támogassa a szociáldemokratákat mint a német politika legracionálisabb és leghaladóbb pártját.

Telt ház volt, és eleinte kedvezően fogadták a szavait. Örült, hogy Katián kívül Erika és Klaus is eljött. Amikor azt ecsetelte, hogy a németországi hangulat „a világra nézve veszélyes”, és a nácizmus „agyaglábú kolosszus”, felállt egy férfi a közönségből, és szót kért.

Thomast még soha nem szakították félbe. Nem tudta, mit tegyen. Tétovázott, aztán megadta neki a szót.

A férfi üvöltve, hogy mindenki hallotta, hazugnak és a nép ellenségének mondta Thomast. Ezt rosszallóan fogadta a közönség. Thomas örült, hogy leírta a szövegét. Feltett szándéka volt, hogy rendületlenül folytatja. Tudta, most olyan nézetek következnek, amelyekkel a műveit csodáló hallgatóság egyetért, de a közbeszóló férfit még jobban felháborítják.

Észrevette, hogy a teremben mindenütt vannak ellenséges hallgatók, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy lehurrogják és kifütyüljék. Láthatóan szervezettek voltak, és azért jöttek, hogy belefojtsák a szót. Már túlkiabálták. Néhányan felálltak és megindultak a pódium felé, mialatt a közönség némán ült. A közbeszólókat stratégiai pontokon helyezték el. Mind fiatalemberek voltak. Ahányszor csak felnézett a beszédéből, fenyegető jelenlétükkel szembesült.

Beszéde közben a kezébe csúsztattak egy cédulát, amelyben arra kérték, hogy fogja rövidre az előadást, fejezze be, mielőtt még jobban nőne a feszültség. Elhatározta, hogy nem teszi. Nemcsak arról volt szó, hogy erről a visszavonulásról mindenütt úgy számolnának be, mint szégyenletes kapitulációról, hanem arról is, hogy fogalma sem volt, hogyan juthatna ki innen Katiával és a többiekkel, ha a tüntetők úgy éreznék, sikerült megfélemlíteniük.

Folytatta a támadást a náci ideológia ellen, nagyobb hévvel, mint addig, mialatt a közbeszólások egyre több helyről jöttek és egyre indulatosabbak lettek. Már nem egyes emberek kiabáltak sértéseket, hanem csoportokba verődve énekeltek és szitkozódtak az ellenséges hallgatók. Mire Thomas befejezte, már alig lehetett hallani, mit mond.

Amikor végzett, nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű biztonságban kijutnia. Látta, hogy az oldalt álló Katia magához inti. Mellette találta Bruno Waltert, a karmestert a feleségével, ő kiismerte magát az épület lépcsőházainak és folyosóinak bonyolult rendszerében, és óvatosan átvezette Thomast meg Katiát a szomszédos épületbe, amelynek közelében Walter parkolt.

Thomas belátta, hogy többé nem tud Németországban úgy beszélni, hogy ne félne ennek a megismétlődésétől, amíg a nácik fölemelkedőben vannak. Senki, aki hallani akarja, nem tartja majd biztonságosnak, hogy megjelenjen a rendezvényén. Hozzájárult a beszéd kinyomtatásához, és örült, hogy a szöveg három kiadást ért meg, de tudta, ez nem számít. Megbélyegezték. Amikor Golo felajánlotta, hogy megmutatja neki, hogyan számoltak be előadásáról a nemzetiszocialista lapok, visszautasította. Tudta, mit mondhatnak róla.

Folytatta az írást, de tisztában volt azzal, hogy felfigyelnek rá, amint kiteszi a lábát az utcára Münchenben. Amikor Katiával a folyóparton sétáltak, körültekintőek voltak. Úgy gondolta, a nácikkal szembeszállni nemes feladat, és bízott abban, hogy majd vereséget szenvednek. Látta, hogy az infláció destabilizálta az országot, és még sokan térnek át az egyik frakcióból a másikba, az egyik ideológiáról a másikra, mielőtt helyreáll a rend. De az a berlini este ráébresztette arra, hogy magas irodalmi rangja nem teszi megtámadhatatlanná. Már nem mondhat ki mindent, amit csak akar, amikor csak akarja. Az ő Németországa, az, amelyiknek a felolvasásait szánja, már nincs a középpontban.

Erikát és Klaust újabb ékesszóló kitörésekre késztette a körülöttük leselkedő veszély. Amíg apjuknak elvette a kedvét a részvételtől a nyilvános eseményeken az, hogy Berlinben lehurrogták, ők még bátrabbak lettek, ahogy a náci fenyegetés fölerősödött.

Klaus írt egy új négyszereplős darabot két férfi- és két női szereppel, de ennek már sötétebb, baljósabb volt a hangulata, itt mintha több forgott volna kockán, mint az élvezetes játékként felfogott szerelem. A fiatal szereplők most az életükért küzdöttek. A kábítószer nekik nem szabadulást kínált, hanem kárhozatot sugallt. A szerelem zavaros kísérlet volt a másik birtoklására, a halál valamiféle szabadulás.

Klaus, Erika és Ricki Hallgarten lassan végzett a perzsiai utazás előkészületeivel. Thomas és Katia egyre jobban csodálta Rickit, aki ugyanolyan kedélyesen beszélgetett velük, mint két legidősebb gyerekükkel. Ricki társaságában Klaus megfontoltabb lett, nem hozakodott elő olyan szélsőséges nézetekkel, amelyek bosszanthatták az apját.

Bár azokban a hónapokban mindannyian szélsőséges nézeteket vallottak a nemzetiszocialistákról. Az étkezések során Thomas heves szidalmakat hallott. Mégis meglepte a Ricki kirohanása Hitler ellen.

– Mindennek vége! Halálra vagyunk ítélve mind! Az utolsó szálig. Elpusztítanak mindent. Könyveket, képeket, mindent. Senki sincs biztonságban.

Aztán kifigurázta Hitler egyik végeérhetetlen őrjöngését.

– Hát nem látjátok, mi történik? – kérdezte reszkető hangon.

A tervezett indulás előtt egy nappal Ricki, Erika, Klaus és Annemarie Schwarzenbach ellátogatott egy bajor híradós társaság stúdiójába, hogy filmet készítsenek az utazásról. A felvételhez Klaus és Erika beült a kocsiba; a másik kettő hozzálátott, hogy kijavítson valami képzeletbeli meghibásodást. Amikor Ricki azt javasolta, hogy vegyék fel, amint Klaus defektet javít, annyira nevettek, hogy le kellett állniuk a forgatással.

Megállapodtak, hogy az utolsó éjszakát mindenki a családjával tölti, és másnap délután háromkor elindulnak. Délben azonban arról értesültek, hogy Ricki elutazott Utting am Ammerseebe, ahol fenntartott egy kis lakást, és ott szíven lőtte magát. Hagyott egy levelet a helyi rendőrségnek címezve, megadta benne Katia nevét meg telefonszámát, és javasolta, hogy a rendőrség lépjen kapcsolatba Frau Mann-nal, hogy ő közölje a hírt Ricki szüleivel.

Este Erika és Klaus szótlan volt az asztalnál. Korábban áradó jókedvben teltek a napjaik. Klaus félt, hogy az utazás majd hatással lesz törékeny kapcsolatukra Rickivel, de Rickinek sikerült megnyugtatnia azzal, hogy új módon szeretkezett vele, amely mindkettőjüket felizgatta, mesélte Katiának Erika. Klaus nem bírt magával az izgalomtól, hiszen arra készült, hogy útra kel azzal a két emberrel, akiket a világon a legjobban szeret. Ahányszor Thomas meglátta Erikát, lánya előtt mindig ott volt az utazás térképe és egy halom útikönyv meg szótár. Egy üres szobának parancsolgatott. Már kitalálta, milyen címet ad megjelenő cikkeinek, és tervezett egy könyvet, amelyet a négy utazó együtt ír majd.

Amikor elmentek a lakásba, ahol Ricki meghalt, látták, hogy az ágya fölött a falra fröccsent a vér. Amikor Erika meglátta a holttestet és a vért, felsikoltott. Még akkor is sikoltozott, amikor Klaus hazavitte.

Katia most is a dolgozószobában találta Thomast.

– Nem tudom, miért az én nevemet adta meg Ricki a rendőrségnek. Amint bekopogtam és ajtót nyitottak, tudtam, hogy most teszem tönkre Hallgartenék életét. És Erikának abba kell hagynia ezt a sikoltozást. Elő kell jönnöd a dolgozószobádból és rávenned, hogy hagyja abba.

A következő napokban Thomas megpróbált a saját húgai haláláról beszélni Erikának és Klausnak, arról, hogy milyen döbbenetes és megmagyarázhatatlan volt az a két öngyilkosság is, de ők mintha nem értették volna. Ricki halálát nem tudták összefüggésbe hozni egyetlen más halállal sem. Még akkor sem figyelt rá egyikük sem, amikor részletezte, hol volt és mit érzett, amikor Carla és Lula meghalt. Mintha az ő életük olyan ragyogó, gazdag és színes lenne, hogy ahhoz nem érhet fel egyetlen más élet sem. Rickit nem lehetett egy napon említeni az ő nagynénjeikkel, akikről még senki sem hallott.

– Te ezt nem érted – mondta Erika újra meg újra. – Te ezt nem érted.

^{Colm Tóibín: A Varázsló
Fordította: Kada Júlia
Park, 2026, 7000 Ft}