Sírva röhögni a történelmen, a családon és a halálon

„De vajon összerakható-e a nagy családi puzzle nyolcvan-száz év távlatából pletykákból, legendákból, hallomásokból, homályos gyerekkori emlékekből, anekdotákból, elkottyantott félszavakból, újsághírekből, képeslapok, levelek szövegeiből, születési anyakönyvi kivonatokból, keresztlevelekből és halálozási bizonyítványokból, szóval némi oral historyból és néhány doboznyi dokumentumsalátából?” Cserna-Szabó András legújabb regénye éppen erre tesz kísérletet, és megpróbálja elmesélni a Cserna-ág 20. századi, fordulatokban bővelkedő történetét, miközben szórakoztató, humoros, néha pedig összeszorítja a szívünket – nagyon szerethető könyv.

A történelem a háborúk története

Az Anya csak egy nincs a múlt darabkáit szedi össze és fűzi egybe, miközben a családtörténetet beilleszti a 20. századi történelem és kultúra szélesebb kontextusába is. Bár a cím alapján talán arra számítanánk, hogy az anya regénye lesz, a szöveg sokkal inkább a nagymamáé, Cserna Eszteré, azaz Csöpié. A nem titkoltan autofikciós elbeszélés narrátora ötvenéves, amikor a családi legendárium egy fontos helyszínére, Ingolstadtba látogat. Ebből a városból kiindulva építi fel családtörténetét, amely nem lineárisan, hanem inkább koncentrikusan bontakozik ki. Anyai nagyszüleinek 1944-es érkezése a német városba olyan kiindulópont, egyfajta origó, amelyhez újra és újra visszatér, miközben fokozatosan feltárul előtte a család története.

A családtörténetek nagyon gyakran kapcsolódnak össze a történelemmel, és ez Cserna-Szabónál sincs másképp. Miközben a szentesi Csernák históriáját tanulmányozza, a 20. század borzalmas története is megjelenik a háttérben. A Tanácsköztársaság, a nyilas mozgalom rémtettei, a kommunizmus, az első és második világháború eseményei egyaránt meghatározó szerepet kapnak, láthatóvá válik, hogy a háború szinte az ember létformája:

„Az embernek lételeme a háború, az embernek már óvodában etnikai tisztogatás volt a jele, az ember elképzelhetetlen értelmetlen mészárlás nélkül. Az ember története (az úgynevezett történelem) a háborúk története. A folyamatos háborúk története.”

A háborúk kapcsán, de a városok bemutatásakor is rendkívül sok kulturális (elsősorban irodalmi) vonatkozást megmutat. Erre a hihetetlen gazdagságra utal már a könyvet nyitó tizenkilenc mottó is, melyek szerzői egytől egyig előkerülnek a regényben valamilyen formában. Többször hozza szóba többek között – mindig másként, más összefüggésben – Mary Shelley-t, Goethét, Vonnegutot, Böllt, de Adyt, Szabó Dezsőt, Radnótit, Krasznahorkait, Vörösmartyt, Nietzschét, Móriczot, Jókait vagy éppen Bereményit is. Ezek a szerzők vagy azért kerülnek elő, mert jártak abban a térségben, melyről az elbeszélő ír, vagy azért, mert gondoltak, írtak valamit a korszakról, a jelenségről, amit tárgyal. A sok apró kulturális utalással mintegy hálót sző a szöveg köré, és közben azt is láthatóvá teszi, hogy „ezen a világon minden mindennel összefügg”. A könyvet számos idézet és vendégszöveg gazdagítja, melyek forrásait a szerző a kötet végén külön is megjelöli. Mindez azt sugallja, hogy a kultúra nem valamiféle elszigetelt, önmagában létező rendszer, hanem szervesen beépül a városok és az emberek életébe: az emlékezet része, amelytől nem tudunk elszakadni.

A legfontosabb személy, a csoze

A történelem, a kultúra, a két meghatározó város (Ingolstadt és Szentes) mellett természetesen a legfontosabbak az emberek, akik „benne élnek” mindebben. Közülük is az alfa és az ómega a nagymama, Cserna Eszter, a csoze. Ez utóbbi kifejezést használja az elbeszélő a szeretett nőalak jellemzésére, és egész etimológiáját adja ennek az Alföldön egyébként máig ismert és használt szónak. A csoze alapvetően olyan valaki, aki naplopó, betyár, csirkefogó, munkanélküli, de Csöpe azért csoze, mert szabad, független és nem tartozik igazán sehová, a saját szabályai szerint él. És ez a csoze itt kiapadhatatlan szeretetforrás, a család összetartója, a nő, aki generációkért felel, és akit viszonylag jól ismerünk személyes életünkből és irodalmi művekből is, de a kortárs magyar irodalomban is állítottak emléket ilyen típusú nőknek: Milbacher Róbert Keserű víz című regényében élete „első halottjának”, nagymamájának történetét meséli el, de Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című kötetében – amellett, hogy alapvetően az apa regénye – is fontos szerep jut Juszti mamának.

Ezúttal is egy olyan nagymamát látunk, aki a történelem viszontagságai közepette, a hétköznapok apró mozdulataival – sárga biciklin tekerve vagy az asztal mellett kivert húst készítve – mintha az egész világ terhét meg tudná tartani a vállán. Idős, nagy szívű matriarcha, akinek irodalmi elődei között ott találjuk García Márquez Ursuláját is. Az unoka pedig nemcsak az alakját, történetét, fájdalmait és örömeit idézi fel, hanem azt a különleges kapcsolatot is megmutatja, amely kettejük között kialakult.

A nagymamának és a család többi tagjának története Cserna-Szabó korábbi köteteiből jól ismert hangján szólal meg: nagy szerepet kap az anekdotázó kedv, a szellemesség, miközben sokszor tragikus és szívfájdító. Humora nem erőltetett vagy papírízű, hanem eleven és természetes, és a legjobb az, ahogyan a fontos dolgokhoz nyúl: kerüli a pátoszt, mégis vannak jelenetei, amelyek nagyobbat ütnek bármilyen ünnepélyes vallomásnál. Jól látható ez például abban a jelenetben, amikor az élete végén járó apa (az elbeszélő nagyapja) megjelenik lánya (az elbeszélő édesanyja) esküvőjének másnapján a hotelben: „A két fiatal nem tudja mire vélni a vizitet. Béla (ősz nagyapám, a szentesi Jean Gabin) mélyen belenéz kétszer született lánya szemébe, majd őszintén felajánlja neki, hogy ha mégsem klappolt minden, […], akkor ő szívesen hazaszállítmányozza Szentesre Wartburgjával. […] Az utolsó nagy érzelmi vallomás ez nagyapám részéről a lánya felé. Azt is mondhatta volna: »Én nemsokára meghalok, de mindig szeretni foglak.« De ilyen nyálas közhelyeket csak azok mondanak, akiknek nincs humoruk.” Cserna-Szabónak van humora, amellyel egyébként nem oldja a tragikumot, hanem sok esetben éppen lehetővé teszi az elmondását.

„Amiről nem lehet beszélni, arról röhögni kell. Sírva röhögni” – a Wittgenstein-parafrázist a háború ábrázolása kapcsán említi a narrátor, de mindenre áll. A szeretett személy elvesztésére, a gyászra, de akár arra is, amikor arról akar beszélni, mennyire szeret valakit. A regény érzelmi tetőpontja Csöpe halála, a búcsú, az elmúlás elfogadása, a későbbi megbékélés leírása. A regénynek itt még nincs vége, kiderül még jó pár dolog a családról, de ez a rész, nagyjából az utolsó negyven oldal már nem visz magával, mert olvasóként ott rekedünk abban a pillanatban, amikor el kellett engedni azt, akit a narrátor annyira szeretett, és aki annyira szerette őt.

A hallgatás kultúrája

A történelem, a családtagok, a vicces, tragikus anekdoták mellett fontos összetevő még maga a narrátor, hiszen az ő nézőpontja, értelmezése mindenre rávetül. Látjuk őt is, aki megadja a hangot ehhez a családi legendáriumhoz, aki része ennek a családnak, és aki a büszkeségre okot adó dolgok mellett a család olykor kevésbé egyértelmű állásfoglalásait is feltárja. És kiderül az is, miért tartja fontosnak a múltfeltárást, a szembenézést, miért gyűjti egybe a családi történeteket. Az elbeszélő úgy gondolja, hogy az előtte lévő generációk a hallgatásra lettek trenírozva. Arra, hogy ne bolygassák a múltat, ne beszéljenek róla: „Nagyszüleink, szüleink a hallgatás kultúrájában élték le életüket. […] Nem mondtak el semmit. Soha. Senkinek. Nekünk, a gyerekeiknek, az unokáiknak se. […] Mi, unokák, dédunokák pedig egyre messzebb kerülünk a családunktól, a történelmünktől, a saját múltunktól. És aki nem tudja, honnan jön, az honnan tudná, hol tart és hová indul?”

Az elbeszélő a hallgatás okait is kutatja és részletezi, de ami talán ennél is fontosabb, hogy megpróbál közel kerülni a családjához, a múlthoz, a hallgatást beszéddé alakítja. A hallgatás nemzedékeinek ad hangot, kihozza őket a fényre, nagyító alá teszi. De ez a nagyító nem objektív, tudományos eszköz: bármennyire is tárgyszerű akar lenni, mégiscsak a szeretet nagyítója. Talán éppen ezért hat annyira autentikusnak, és ezért képes nemcsak intellektuálisan, de érzelmileg is megragadni azt, aki olvassa.

Cserna-Szabó András: Anya csak egy nincs
Helikon, 2026, 5999 Ft