Johanna Sebauer: Nincshof (részlet)

BEVEZETŐÜL

Nincshof, a falu, ahol történetünk játszódik, első ránézésre olyan, mint minden falu: nincs benne semmi különös. Második ránézésre ugyanolyan egyedülálló, mint minden falu. Ott, ahol ma Ausztria keleti vége van, ahol csak nagyon tiszta napokon látszódnak a távolban az Alpok nyúlványai, amint még egyszer, utoljára fölágaskodnak; ahol más magaslat nem zavarja a tekintetet, ahol széles a láthatár és nagyok a vágyak, ott, a Fertő tótól, e sós, szürkésbarna pocsolyától nem messze, közvetlenül a Hanság-főcsatorna, a magyar határt jelző lusta patakocska mellett – ott bújik meg Nincshof a nádas sűrűjében. Néhány utca, néhány ház, szőlőskertek, uborkaföldek és körös-körül jó sok semmi.

Télen süvít a szél e sík földdarab arctalan szürkésfehérsége fölött, és olyan hideget hoz, amely állítólag már nem egy embert megvakított. Nyáron nehézzé és nyúlóssá válik a levegő, akár a csiriz. Egyedül a tücskök kórusai hatolnak át rajta énekükkel. Aki Nincshofba érkezik, az oda is készült. A véletlen – soha nem vetemedne rá – senkit nem terel ide. Még akkor sem, ha – mint ebben a történetben – olybá tűnik.

Hogy miért olyan ez a falu, mint bármelyik másik, az gyorsan elmondható. Van itt egy templom, egy kocsma sötét, súlyos fából készült csapszékkel, meg egy pékség, ahol ebédidőben az évek során teltsárgává színeződött csipkefüggönyökkel sötétítik el a kirakatokat. Az élők egyemeletes, fehér, vajsárga és égszínkék házakban laknak. A halottak egy elburjánzott temetőben, vén gesztenyefák alatt nyugszanak. Közöttük, mint minden faluban, ott lebeg néhány szent: néhány hősnő, néhány hős és néhány legenda.

Hogy a falu nem olyan, mint bármely másik, azt csak az látja, aki közelebb megy hozzá. Az ajtókhoz illeszti a fülét, és hallgatózik, kifüleli az itteni kiejtést, amely másképpen szól, mint a környező falvakban. Csak egész kicsit másképpen. Aki hosszan néz a nincshofiak, különösen a nincshofi nők arcába, jó hosszan, észreveszi, hogy ezek különleges arcok. Csak egész kicsit különlegesek. Nem úgy, hogy leleplező ujjal mutathatnál rájuk, mondván: „Nézzétek! Ezeknek hosszabb az orruk, tisztább a szemük, szélesebb a szájuk!” Ami az arcok mögött rejlik: az a különleges. Annak, aki még soha nem járt ott, nagyon nehezen leírható.

Hogy a falu nem olyan, mint bármelyik másik, azzal is összefügg – és itt kezdődne e legendák egyike, talán a legfontosabbik –, hogy egykor még sokkal kevésbé volt olyan, mint bármelyik másik falu. Hogy egykor pontosan milyen volt, és volt-e egyáltalán, azt ma már – minden jó legenda természete ilyen – szinte senki nem tudja biztosan. És ez – minden jó legenda természete ilyen – nem is lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy aki akarja, vitathatja, és – talán ez a leglényegesebb – álmodozhat róla. Még akkor is, ha Nincshofból mára szinte teljesen eltűntek a vitatkozók és álmodozók.

Szinte.

E különös, Ausztria legtávolabbi csücskében megbúvó faluban kereken nyolcvan évvel ezelőtt – és ez nem legenda – egy forró nyári éjszakán, amikor villámok világították meg a fekete eget, és a zsalugátereket mennydörgés zörgette sarokvasaikon, egy disznóólban megszületett Erna Rohdiebl. Ez a szülés olyan kínkeserves volt, hogy a vajúdó nő, Erna Rohdiebl édesanyja, Euphelia egy-egy pillanatra, amikor a leghevesebb görcsök már-már kettétépték a testét, már érezte a fényességes túlvilági virágmezők dús szirmainak illatát. Másfél napon át háborgott a méhe, de a benne lévő kicsinyke élet nem moccant. Euphelia, a leendő anya csapzott hajjal, dúlt tekintettel bolyongott az udvaron, akár egy alvajáró, és kétségbeesetten üvöltött. A segítségére siető családtagok és szomszédok nem akadályozták ebben. Nincshofban annak idején nem sok szabály létezett, egyhez azonban mindenki vasszigorral ragaszkodott: az embernek csak két alak előtt kell alázatosan hallgatnia – a jó Isten és egy vajúdó nő előtt.

Tébolyító kínjában Euphelia számtalan kört tett az udvaron, míg végül megadta magát a kimerültségnek, és az istállóban lerogyott két hízó koca közé. Valamikor aztán, csodával határos módon, végre ott feküdt a szalmán a kis Erna Rohdiebl. Sárgásan maszatos volt és kékesen csillogó. Anyjának, Eupheliának utolsó erejével sikerült felülnie, a ragacsos újszülöttet vékony lábacskájánál fogva felemelnie, és gyengéden megpaskolnia a popsiját: egy hörgés, egy csuklás, egy felsírás, mielőtt Euphelia, a bátor harcosnő visszarogyott a szalmára, ahol már nem volt szalma, hanem csak virágok voltak, illatosak, színesek és puhák. Erna Rohdiebl nagyanyja, Martha volt az, aki magához vette a lucskos gyermeket, a sápadt anyának pedig gyengéden lecsukta a szemhéját.

Az újszülött nagyanyja karjában cseperedett kisgyermekké, kislánnyá, majd nővé. Az ő szigorú szeme előtt járta végig a nappalokat és tanult bele az életbe. Az ő rejtélyes, a vaksötét szobában halkan elmormolt meséi alatt siklott át az éjszakába, és tanult meg álmodni. Nagyanyja esti meséi fantasztikusabbak voltak, mint bármi más, amit a kis Erna Rohdiebl ismert. Sokáig azt hitte, azért, mert e történetek csak ritkán buggyantak ki nagyanyóból, e hallgatag asszonyból, és a mesék és a meséket követő álomdús éjszakák emiatt olyan különlegesek. Erna Rohdiebl életében csak későn – nevezetesen éppen azon a nyáron, amikor az alábbi történet megesett – ébredt rá, hogy ennek még más oka is van. Egészen addig a nyárig ugyanis Erna Rohdiebl nagyanyja, Martha volt Nincshof utolsó nagy álmodozója.

Az alábbi történet pedig egy nem is olyan régi június első napján kezdődik. A nyár azon a napon még nem kezdődött el hivatalosan, viszont már azon a napon eldőlt, hogy milyen lesz. A nincshofi nyarak többnyire úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik nádszál a másikra. Egyformán forrók, harsányak és lomhák voltak. Az a nyár viszont, amelyik azon az első júniusi napon kezdődött, más lett. Felejthetetlen, mondaná valaki jobb híján. Valaki, aki egyenesen azt gondolja, hogy csak annak van értéke, amire emlékezünk.

[…]

2

Gondoljunk bele: egy olyan faluban, mint Nincshof, ritkán akadt ok rá, hogy bármit is eltitkoljon az ember. Már csak azért is, mert egy olyan faluban, mint Nincshof – a maga maréknyi házával Ausztria legperemén – szinte lehetetlen volt tenni, mondani vagy akár csak gondolni valamit anélkül, hogy ne kérdezzen rá valaki már a következő lámpaoszlopnál. A nincshofiak, kivált pedig a nincshofi nők mindent tudtak egymásról. Régen, ahogy a kocsmárosnénál szerették mesélni, ehhez még csak beszélgetniük sem kellett az embereknek, hanem csak a megfelelő pillanatban a megfelelőt gondolniuk.

Ezért volt olyan meglepő – vagy mégsem? –, hogy azon a nyáron, amelyen e történet játszódik, a titkolózás ködfelhői jelentek meg a faluban, itt-ott összegyűltek, és ezt-azt homályba burkoltak. Nem csak abban a szegletben, ahol Erna Rohdiebl töltötte fürdőéjszakáit.

Egy másik szegletben három férfi feje fölött gyűlt össze a titkolózás, amint leszállt az este. A falu szélén, a magyar határ közelében, a Hanság-csatorna és lomha vize mellett, minden árulkodó lámpaoszlop fényétől távol, egyik sarokból a másikba pillantgatva sugdolóztak – ahogy az szokás, amikor az emberek feje felett összegyűlik a titkolózás. Épp csak olyan hangosan sugdolóztak, hogy még értették egymást a magas fűben ciripelő tücskök zümmögése mellett. Az egyikük fiatal, talán húsz év körüli volt, hosszú, vékony karral és hosszú, vékony lábbal, a másik idősebb – neki övcsatja fölé lógott a jókora hasa –, a harmadik pedig még idősebb – neki az idő foltosra púderozta végtelen homlokát, a nyakát pedig hosszú, laza redőkbe gyűrte.

Régen, sóhajtott fel egy ponton a legidősebb mindannyiszor, valahányszor összegyűltek a titokzatosságban, régen minden jobb volt Nincshofban, a többiek pedig bólintottak, mert az ember mindig bólintott, ha valaki valamilyen régenről beszélt, ez a mondat ugyanis jelenthetett mindent és semmit, mert anélkül, hogy az ember tudta volna, pontosan mire gondol a másik, összetartozónak érezhette magát vele. És az összetartozás – hát nem az a szép? Régen, sóhajtotta a még idősebb, még szabadok voltunk Nincshofban, és a többiek ismét bólintottak. Mert a szabadság – hát nem az a legszebb?

Ezek a nincshofi férfiak nem ezen a nyáron jöttek össze először, de ezen a nyáron valami ideges remegést hordoztak a testükben – amit a falu többi lakója is észrevett volna, ha nem homályosít el mindent a titkolózás. A hangjuk is reszketett.

– Ha ez kiderül – mondta bele a fiú komolyan a meleg júniusi éjszakába –, akkor az visszavet minket. Hónapokkal, évekkel. Én mondom nektek, ennek nem lesz jó vége.

Az idősebb sóhajtott. A fiú folytatta.

– Ha valaki rajtakapja Ernát, az emberek beszélni fognak. És nem csak Nincshofban. Andauban is beszélni fognak, Zickben, Wallernben, Tadtenben. Ki tudja, talán még a tó másik oldalára is átviszik a történetet, ne adj’ isten, egészen Kismartonig. Akkor ide fognak küldeni valakit az újságtól. Írni fognak egy szenzációhajhász cikket, és akkor még többet fognak beszélni. Már hallom a pusmogást. A fiú a törzsasztalalkeszek szintjére redukálta hangerejét, és utánozta őket: „Nem volt kérdés, hogy Nincshofban történni fog valami. Mindig is tudtuk, hogy a nincshofiak valamiképpen mind dilisek.”

Az idősebb férfi újra sóhajtott.

– Javaslom, hogy egyelőre őrizzük meg nyugalmunkat, és ne essünk rögtön pánikba – mondta. – A Liebzipfel kicsit talán szkeptikus lett, de ez nem jelenti azt, hogy rá is fog jönni, mit csinál valójában az Erna.

– De hiszen már mi is tudjuk – sziszegte a fiú. – Miért ne jöhetnének rá akkor ugyanúgy mások is?

– Nem mindenkinek van mindenhol szeme és füle Nincshofban, mint nekünk.

A három férfi elhallgatott. Mellettük a Hanság-csatorna alig hallható csobogással folydogált kelet felé.

– Mintha összeesküvés lenne, nem? – suttogta a fiú, akit nem lehetett kimozdítani elburjánzó pánikjából. – Mintha valaki szándékosan csinálná. Hogy megakadályozzon minket a tervünkben. Hogyan felejtsenek el bennünket, ha újra meg újra ilyen furcsaságok történnek nálunk?

Idegesen ugrált egyik hosszú, vékony lábáról a másikra.

Valóban! Hogyan lehetne elfelejteni a falut, ha abban újra meg újra ilyen furcsaságok történnek? És végül is ez volt az, ami összeterelte titkolózásukban a férfiakat, azon a nyáron egyre sürgetőbben – a felejtés. A felejtés, amitől az ő Nincshofjuk megint olyan lesz, amilyen egykor volt, amelyhez egyre közelebb kerültek az elmúlt években, amikor tervekbe öntötték álmaikat. Most meg ez. Ez, és még több! Mert mintha Erna Rohdiebl merész úszóportyái nem lettek volna elég ok az aggodalomra, azon a nyáron még egy másik, igencsak akut kockázat is fennállt: az új lakók. Az új lakók a faluszélre odahányt kockaházukban – Nincshofban addig még senki nem esett ilyen túlzásba! A puszta jelenlétük is erős szorongást váltott ki a három férfiban.

Johanna Sebauer: Nincshof
Fordító: Adamik Lajos
Athenaeum, 2026, 7499 Ft