Nádas Péter az utolsó klasszikus író. Alkotóereje ugyanabból táplálkozik, mint esendősége: a saját tapasztalatából leszűrt írói konklúzióiba vetett megingathatatlan hitéből. Nem hagyta magát az új idők erkölcsi pluralizmusától elcsábíttatni, a modern pszichológia mindenek fölébe kerekedő túlhatalmától lépre csalni. Nádas Pétert a 20. század elejének nagy felismerései érdeklik. Mármint azok, amelyek áramvonalasíthatóak a saját leleményeivel, illetve igazolják ezeket. A fenomenológia, a mindenséget átható erósz, a perceptualizmus, az érzéki tapasztalatunkba zárt életélményünk. Ő ezeknek a totalitás-tapasztalatát nem csupán felajánlja az olvasóinak, hanem a kizárólagos megértését követeli tőlük. Ez bizony nádasi attitűd: a saját felismerések másoktól való kikényszerítése. Talán ezért akad olyan sok híve is az olvasói között, ha valaki ugyanis elfogadja az – egyébként rendkívül meggyőző – hívását, akkor egyúttal a poétikai szemlélet kizárólagosságát is a magáévá teszi, hiszen, mint a legtöbb vallás esetében, a kizárólagosság a doktrína részét képezi. Mondjuk ki: a nádasizmus is monoteista vallás. A nádasisták is olvasnak ugyan más írókat, de leginkább csak hozzá mérik őket.
A magányos és bátor különutas
Nádas tökéletes különutas volt; magányos és bátor, fogalmi kategóriáit ugyanúgy, mint prózapoétikájának kulcsait, saját maga faragta ki. Kritikusra, barátra nem hallgatott. Természetesen udvarias ember volt, és végighallgatta a másikat, de egyetlen cinikus viszontválasszal viccet csinált a másik felvetéseiből. Ez az állhatatosság, amely nem kis mértékben rokonítja Mészöllyel, épp annyira teremtette meg az unikalitás és az univerzalitás írói pillanatait, mint amennyire gyermeki közhelyeket tudott ugyanilyen eredményekként felmutatni. Igen, ez Mészölyre is jellemző volt, ez a gyermeki konokság, ez a magabízó ingenium. Talán még Kertészre. Esterházy nem így kísérletezett. Ő a nyelv és az antiklerikális, mégis végtelenül keresztényi éthosznak a nagypolgári képviselője (ez csak látszólagos ellentmondás!). Ma már ő is anakronizmus. Esterházy prózája apollóni princípiumokkal, Nádasé dionüszosziakkal rendelkezik.
Nádas prózája maga a test, a határtalanság, a mámor, a szenvedély és a delírium, a leheletben, sőt az elképzelt leheletben lakó legmélyebb szexualitás, a kábulat.
Egyedisége, vagy ha tetszik, egyedülállósága abban rejlik, hogy a prózanyelvét ugyanennek a tapasztalatnak a testi anyagává manifesztálta. Igen, Nádas Péter mondatai szexuálisak. Nem, nem erotikusak, hanem szexuálisak. Meg tudják az olvasót, ne finomkodjunk, baszni. Férfiakat és nőket ugyanúgy. Ezért járt a világirodalmi rang is. A Párhuzamos történetek legnagyobb (és felismert!) konfliktusa a társadalom (szemérem) és az atavisztikus erő (szexualitás) dialektikus kapcsolata. Az Emlékiratok könyvében ez a harc még harmóniába rendeződött (talán még nem volt ilyennyire felismert). A figurái ugyanakkor a legtöbbször csak létükben dadogó teremtmények voltak, az isteni tekintet alatt vergődő és saját fizikalitásuknak kiszolgáltatott véglények. Itt nem tett különbséget a regényeinek nagypolgárai és művészei, valamint az esszéiben szereplő falubeliek között. Az isteni tekintet tulajdonosa pedig az elbeszélője volt, a nádasi kreatúra, a legfelsőbb instancia, bizonyos értelemben az, amit Balassa Péter Mészöly Miklós Film című regénye elbeszélőjének tulajdonít: az élettelen, objektív, isteni tekintet, a kameralencse.
Úgy is forgathatnám a dolgot, hogy Nádas kizárta elbeszélőjét a teremtett világából, hogy a zajló életnek, a forró testek kipárolgásának, a pulzáló ereknek és az ellenállhatatlan vérbőségnek élettelen, távoli tanújaként, a kintbe zárt istenként raboskodjon saját fensőbbséges pozíciójában.
Valójában nem ismeretlen ez a (test)helyzet a magyar irodalomban. Talán másnak is eszébe jut a leírásom nyomán: Ady Endre nagyon hasonló egoteizmussal rekesztette ki saját beszélő perszónáját lírai világaiból, raboskodott önmaga hübriszének zárt szelvényeiben, amiként Nádas. Talán élhetek azzal a személyes és elfogult gesztussal, hogy mindkét írói perszóna zseniális, és zsenijében mindkettő páratlanul elszigetelt, szívszorítóan magányos, egyszersmind embertelen és némileg visszataszító.
A klasszikus modernitás szülötte
Nádas Péter az utolsó klasszikus író. Megváltozott az irodalmi tér, a művészetek státusza, egyáltalán a magaskultúra renoméja (már annak a ténye, hogy percnyi időt tipródtam a „magas” előtag használhatóságával kapcsolatban, igazolja az állítás érvényét). Nádas, egyszerűen életkorából és irodalmi szocializációjából adódóan is, a klasszikus modernitás szülötte. Bár sokat beszél az avantgárdról, a minimalizmusról és a redukcionizmusról, mi sem áll tőle távolabb, mint éppen ezek. Esszéiben és róla készült portréfilmemben, a Természetes ellenfényben hosszan beszél a végső metaforáról, a legvégső esztétikai hitbizományról, ám nemcsak regényeiben vagy a Világló részletek című bibliografikus esszéregényében, de novellisztikájában is nehezen felfedezhető a metaforikus szemlélet. Nádas prózája analitikus, sok színre bontja a látottakat. Az analitikus eljárásmódokat a leginkább az különbözteti meg egymástól, hogy az ember melyik részéből-részletéből veszi a mintát. Nem lehet azt mondani, hogy Nádast a szociográfia nem érdekelte. Problematizálta, tematizálta, körülbelül úgy, mint a történelem érdekesebb fordulatait, felszíni fodrozódását, ez azonban csak intellektuális kíváncsiság volt. A metszetet a húsból vette. Az egészséges emberi húsból.
Még a dobogó szívből is képes finom metszetet kivágni, hogy vizsgálat tárgyává tegye.
Nádas Péter az utolsó klasszikus író. Élő klasszikus harminc vagy negyven éve, attól függően, hogy a Párhuzamos történetek vagy Az emlékiratok könyvének megjelenése óta tekintjük annak. A biológiai ember szíve még dobogott ugyan, én magam ismertem is távolságtartó, hideg, konok személyét, de lénye már réges-rég átköltözött a szövegeibe. Én azt hiszem, az ittlét kérdése már nem nagyon érdekelte. Legfeljebb annyiban, amennyiben még időt, ezáltal lehetőséget biztosított egy újabb és egy még újabb könyv megírására. Így is lett. Megírta még a Rémtörténeteket, sőt még a Halott barátaimat. Súlyosak, problematikusak, megosztóak. Egy dologban azonban elég biztos vagyok, noha irodalomtörténeti prognózissal nehezen élhet az ember elfogultság nélkül. Én mégis azt állítom, Nádas Péter életművének rendkívül nagy lesz a szavatossági ideje, és még sok évtizeden, talán egy-két évszázadon át is inspiráló és leküzdendő akadályt jelent az újabb prózaíró nemzedékeknek.
