Belle Burden: Idegenek (részlet)

Miután befejeztük a vacsorát, James kiment a konyhából, hogy elintézzen egy munkahelyi hívást. A lányok a nappaliba vonultak tévét nézni. Egyedül maradtam a konyhában, vizet töltöttem a lábasokba, hogy ázzanak mosogatás előtt, a többi edényt bepakoltam a mosogatógépbe, letöröltem az asztalt. Épp vizet engedtem a vödörbe, hogy kevés ecetet hozzáöntve felmossam a padlót, amikor a konyhapulton heverő telefonom rezegni kezdett, s kijelzőjén felvillant a fény. A szám ismeretlen volt, ezért vártam, hogy bekapcsoljon a hangposta. Amikor a telefon jelezte, hogy üzenet érkezett, letettem a vödröt, és meghallgattam. A rögzítőn hallható hang fiatalabb férfié volt, és úgy tűnt, hogy a telefonáló zaklatott lelkiállapotban lehetett. „Belle-t keresem – mondta. Majd kis szünet után folytatta: – Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm, de a férjének viszonya van a feleségemmel.” Bemondta a nevét és a telefonszámát.

Dermedten álltam, forgott velem a világ. Képtelen voltam felfogni a szavak értelmét. Szorítottam a telefont, és újra lejátszottam az üzenetet, hogy másodszor is meghallgassam a halk, tétova hangot. Csak egyvalamire tudtam gondolni: Ez nem lehet igaz. Bizonyára tévedés lesz. James majd megmagyarázza.

A felmosót a konyhaszigetnek támasztottam, és indultam, hogy megkeressem Jamest. Épp akkor ért a lépcső tetejére, amikor én is odaértem, mintha ő is engem keresett volna. Vonásai megfeszültek, gondterhelten nézett maga elé. Kezét a derekamra téve tessékelt be a vendégszobába, ahol a Fortnite futott. Üres csipszes zacskók hevertek a szőnyegen. Leült a kanapéra. Én a jobbján, egy széken foglaltam helyet. Hosszú csend következett, mintha a szavakat keresgélné, amelyektől egyszerre megoldódik ez az egész. Pontosan erre számítottam én is: hogy megmagyarázza, és minden úgy lesz, mint régen. Vártam. Előrehajolt, megfogta mindkét kezemet, és mélyen a szemembe nézett.

– Esküszöm, semmi jelentősége nem volt – mondta. – Véget ért. Téged szeretlek, csak téged. Nagyon sajnálom. Szégyellem magam.

– Mióta tart? – kérdeztem.

– Csak néhány hete – felelte.

A kezére pillantottam, aztán végignéztem magamon. Hirtelen elöntött a szégyen a slampos pizsamám, a zoknim, a vékony pamutnadrágon látható zsírfolt miatt, amely még a vacsorakor került oda.

James platina karikagyűrűje annyi év használat után valahogy kopottnak tűnt. Az én ujjaimon, amelyekre most rátette a kezét – nem volt gyűrű. Előző nap levettem őket, még a gyémántos jegygyűrűmet is. Az egyik barátnőm figyelmeztetett, hogy a vírus megbújhat a gyűrűk belső felszínén, ahol nem éri őket a fertőtlenítő és a szappan, ezért lehúztam, és ékszertisztító oldatba tettem őket. Egy pillanatra belém nyilallt a gondolat: Vajon nem amiatt történt mindez, mert levettem a jegygyűrűmet? Talán megbolygattam a világ rendjét?

– Hogy hívják? – kérdeztem.

– Nem számít – felelte.

– Úgyis visszahívom a férjét, úgyhogy jobb, ha elmondod.

Kimondta a nevet. Közönséges név volt, és – akárcsak a leánykori nevem – alliterált. Összességében kedves benyomást keltett.

– Hol ismerted meg? – kérdeztem. Bankár, felelte. A munka kapcsán ismerkedtek meg. Hozzátette:

– Valahogy vonzódtunk egymáshoz.

Elhúzta a kezét, és felemelte mindkettőt, mintha szemléltetni akarná azt az erőt, amely szerinte összerántotta őket: két tenyere egymás felé fordult, ujjait széttárta, mintha egy labdát tartana. Azt mondta, esküszik rá, hogy az egésznek semmi súlya nem volt.

– Vannak gyerekei? – kérdeztem.

Bólintott.

– Kettő.

– Milyen idősek?

Tétovázott a válasz előtt.

– Kicsik. Hány évesek a gyerekek, amikor óvodába mennek?

– Kettő-három.

Újra bólintott.

– Olyan korúak.

Átfutott rajtam a gondolat: Hogyan van ideje és ereje egy nőnek, akinek ilyen állása és két totyogó gyereke van, arra, hogy viszonyt kezdeményezzen valakivel?

– Anya! Csinálsz nekünk gyümölcsös sütit? – kiáltotta Carrie.

Összerezzentem. A csilingelő hangocska visszarántott a valóságba. A lányok. Úgy kell majd tennünk, mintha minden rendben lenne, mintha nem robbant volna fel ez a bomba az életünkben. Visszakiáltottam:

– Persze!

James ott maradt a vendégszobában, én pedig visszamentem a konyhába. Bekapcsoltam a sütőt, és két darab fagyasztott Pepperidge Farm málnás táskát tettem a tepsibe. A gyerekeim kiskoruk óta rajongtak érte. Gyerekként én is szerettem. A tepsit a sütőbe toltam.

De a torkomban növekvő, kitörni készülő zokogást már nem tarthattam vissza. Átmentem a fürdőbe, beléptem a zuhanykabinba, és behúztam az üvegajtót, hogy tompítsa a zihálásomat, a kitörő sírás hangját. Leültem a zuhany padjára, a samponok és tusfürdők közé, és üzenetet írtam annak a férfinak, aki felhívott: Meg tudja mondani, mióta tart ez az egész?

Abban a pillanatban ez tűnt a legfontosabbnak: megtudni, mikor kezdődött a viszony, és hogy James igazat mondott-e.

Nem sokat kellett várnom a válaszra: Talán egy hónapja. De most nem tudok írni, mert a feleségem megpróbálta megölni magát. Mentő jött érte.

Ekkor tört rám igazán a pánik. James árulása nemcsak engem és a mi családunkat zúzza össze, másokat is tönkretesz majd. Ezt a válságot együtt kell megoldanunk. Közben aggódni kezdtem azért a fiatal nőért is, aki most a kihalt New York-i utcákon száguldó mentőautóban fekszik, mert összeroppant attól, ami aznap este történt az otthonainkban – az övében és az enyémben. Úgy gondoltam rá, mintha a lányom lenne, nem pedig a férjem szeretője.

Kiléptem a fürdőből, és újra keresni kezdtem Jamest. Átvágtam a nappalin, lesiettem a lépcsőn, mintha a gyorsaság bármit is megmenthetne. A vendégszoba előtt találtam rá, a telefonját a füléhez szorította.

Valamiért biztos voltam abban, hogy vele beszél.

– Tudod? – kérdeztem.

James a telefonjára tette a kezét, és halkan felelt:

– Igen. Alig hallom, amit mond.

Vártam, James pedig odébb ment néhány lépést, vissza, a vendégszobába, hogy befejezze a beszélgetést. A tartása – a görnyedt háta, meg ahogyan szabad kezével kis kupolát formált a szája elé – bensőséges aggodalmat sugallt.

Amikor visszajött, telefonját a zsebébe csúsztatta.

– Altatót vett be. De nincs baj, jól van. – Látszott rajta, hogy megkönnyebbült.

Az együttérzés és az aggodalom ebben a pillanatban jeges döbbenetnek adta át a helyét. Ez a nő abban a pillanatban vette be a gyógyszereket, amikor én, aki húsz éve vagyok James felesége, tudomást szereztem a létezéséről. Inkább nekem kellett volna összeomlanom, nem? A férjemnek értem kellene aggódnia. Az a nő épp akkor sajátította ki a figyelmét, gondoskodását, amikor nekem lett volna rá szükségem.

A következő órákról csak zavaros emlékeket őrzök.

Tudom, hogy kivettem a málnás táskákat a sütőből. Túl sokáig sültek, túlságosan megpirultak, keményre száradtak.

Tudom, hogy visszamentem a fürdőbe.

Tudom, hogy felhívtam a mostohaanyámat, Susant, és elmondtam neki, mi történt. Felsikoltott döbbenetében. Amíg vele beszéltem, Evie halkan bekopogott az ajtón. Lassan, óvatosan lenyomódott a kilincs, aztán úgy maradt. Előzőleg bezártam az ajtót.

– Anya, jól vagy? – kérdezte Evie az ajtón túlról.

Igyekeztem könnyed, természetes hangon felelni.

– Igen, kicsim, jól vagyok. Egy barátom nehéz helyzetben van. – Később elmondta, hogy James küldte oda azzal, hogy „menj, nézz rá anyára”.

Két közeli barátnőmnek, Mariának és Annának is írtam: Jamesnek viszonya van valakivel.

Azonnal válaszoltak. Micsoda?? Sorban hívtak is, de nem vettem fel.

Lekuporodtam a hideg csempére. Sokáig meg se mozdultam. Elképzeltem, milyen hetek várnak ránk a karanténban: tartanom kell magam a lányok előtt, Jamesszel zoomon járunk párterápiára. Összezárva, ugyanabban a házban, egy szigeten. Rémálom lesz, gondoltam. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha megbocsássak neki, de azt sem, hogy nélküle éljek; annyira teljes szívvel szerettem.

Hajnali háromkor végigmentem a némaságba burkolózó házon. Jamest Finn ágyában találtam. Nyugodtan aludt, egyenletesen lélegzett, mintha semmi sem történt volna. A lányok a szomszéd szobában feküdtek, mindketten a fal felé fordulva a sárga-fehér virágmintás paplanok alatt. Carrie-t nem is kísértem el az ágyába, pedig minden este megtettem. Arra gondoltam: Biztos boldog volt, hogy tovább maradhat fenn. Biztosan azt hiszi, egyszerűen elfelejtettem.

Visszamentem a hálószobánkba, visszafeküdtem. James oldala érintetlen volt. Próbáltam aludni, de nem ment. Ólomsúlyú szorongás nehezedett rám. A nap eseményei újra és újra leperegtek a szemem előtt – a hangposta, James beismerése és bocsánatkérése, az öngyilkossági kísérlet – képtelen voltam összerakni őket. Nem tudtam összeegyeztetni mindezt azzal az emberrel, akit ismertem: a szelíd, jóságos férjemmel, a gondoskodó apával.

Nem húztam be a függönyt, így láttam, ahogy a nap felkel a tó fölött. Éreztem, hogy gyönyörű nap lesz – tiszta, verőfényes.

Reggel hatkor James tetőtől talpig felöltözve lépett a hálószobába: nehéz bakancsot, fekete dzsekit viselt, ugyanazt, amit előző este. A kezében nagy vászontáskát tartott. Zöld szeme összeszűkült, jeges tekintettel meredt rám. Soha nem láttam még ilyennek, egészen más volt a pillantása, mint előző éjjel. Még meg sem szólalt, már tudtam, hogy mindennek vége.

– Úgy döntöttem, hogy elválok. Most elmegyek – mondta.

Hallottam, hogy beszél, de képtelen voltam felfogni, ami történik, egyszerűen nem értettem a szavakat. Azt hittem, én fogom majd eldönteni, hogy véget ér-e a házasságunk vagy megmarad.

– Ne félj, veled minden rendben lesz – mondta. Aztán hozzátette: – Fiatal vagy még. – Ötvenéves voltam.

– Hozzá mész? – kérdeztem.

– Igen. Szeretném látni, hogy jól van-e – felelte.

Elmondtam neki, hogy a nő neve nem szerepel a cég honlapján. Rákerestem a neten, és – magam sem értem, miért – arra gondoltam, hogy az egész talán csak átverés. James a telefonján megmutatta a nő friss előléptetéséről szóló közleményt.

Az önéletrajza lenyűgöző volt, a legjobb egyetemek egyikén szerzett menedzserdiplomát. James arcán büszkeség és csodálat suhant át. Aztán minden további nélkül kilépett az ajtón.

Belle Burden: Idegenek
Fordította: Getto Katalin
21. Század, 2026, 6490 Ft