Pajor Tamás: A legszentebb, legigazabb üzenet deformálódott talán leginkább

Júliusban indult sorozatunkban olyan könyvekről kérdezünk alkotókat, gondolkodókat, véleményformálókat, amik valami miatt fontosak, meghatározók, szemléletformálók, inspiratívak lettek nekik. Amiket jó pillanatban olvastak (újra). Amik hatást gyakoroltak az életükre, vagy akár meg is változtatták azt.

Ezúttal Pajor Tamás válaszolt a kérdésünkre.

„Ha a számomra legmeghatározóbb könyv a felütés, akkor kettőt is említenék. Az első az Újszövetség, amely 18 éves koromban került a kezembe, akkor, amikor bekerültem a budapesti undergroundba. Pauer Gyula fia, Henrik és a barátja adták a kezembe. Zsidó fiúként nem olvastam azelőtt. Detonatív hatással volt rám, szálltam az utcákon az istenélménytől, és Jézus örökre elpecsételte szívemet, már akkor.

Igaz, nem tudtam úgy élni, ahogy éreztem, hogy kellett volna, de elfelejteni sem tudtam többé azt az isteni tekintetet, amely belém olvasott a Könyvből.

Sorrendben és jelentőségében is a második legmeghatározóbb pedig Friedrich Nietzsche Imígyen szóla Zarathustrája volt, amely tulajdonképpen az evangéliumi gondolat antitézise, és amit pár évvel az Újszövetség után olvastam el. Mégsem lenne illő leegyszerűsíteni ezt az óriási jelentőségű művet egy ilyen kurta minősítéssel. És bár nyilvánvalóan sem hatásában, sem fontosságában nem érhet fel a bibliai kánonhoz, most, életem delén túl mégis úgy látom, hogy mint szellemtörténeti korrekció, nélkülözhetetlen.

Tulajdonképpen pimaszság pár ezer karakter terjedelemben a kultúrtörténet két ekkora horderejű alkotásáról egyáltalán bármit is mondani, de mivel jelen felkérésnek épp ez a tárgya és kerete, mégis teszek egy elnagyolt kísérletet.

A jézusi életmű és üzenet felülmúlhatatlan, kikezdhetetlen és megkerülhetetlen. Felforgatta a világot, és a legtöbb nyelvre lefordított könyvként önmagában bizonyító erejű a klasszicizációja.

Az is kétségtelen azonban, hogy mivel a legnagyobb kihívást – a szeretetalapú létezés imperatívuszát – intézi az emberhez, e hatalmas cél arányában sérül a megvalósíthatóság.

Gyarló jellemtörténetünk az értékek permanens alászállásáról (is) szól. Az »isten-állítás« meghaladhatatlan, hiszen a nem hívők sem tudnak elképzelni – legalábbis fogalmi szinten – Istennél nagyobbat. Így értelemszerűen mindig ennek égisze alatt történik a legnagyobb kibicsaklás is. E sebesülésből hullott ki a történelem kálváriáján a legtöbb vércsepp. A legszentebb, legigazabb üzenet deformálódott talán leginkább.
Az evangélikus államegyházi közegben, lelkészcsaládban született Nietzschének talán sosem volt módja a három-, vagy inkább négydimenziós valóságban találkozni a krisztusi szeretet intézménymentes, antifarizeusi, közvetlen, őseredeti, judeokeresztény mivoltával. Jézus cáfolhatatlanul önazonosan mutatta fel az isteni önfeláldozás, a tökéletes és szent altruizmus példátlan módját. A hasznot el nem váró, másokért szolgáló önátadást. Ennek követéseként nem transzcendens merkantilizmusra hívott, nem spirituális árucserére, amely a jövőbeni fizetség reményében tesz vagy nem tesz bármit is.

A benne megjelenő és belőle kiáradó nemesség utánozhatatlan. A felülről származó bölcsesség észrevétlen azonosulásba vonja be az embert, a szeretetben való hazatalálás ésszel felfoghatatlan magnetizmusa magával ragadja a hívőt, így Jézus igaz követésének aktusa távol áll vallási elvárásrendszerek, formalizmusok, »jópont-szerzések« mindegyikétől.

Az ember szinte reflektálatlanul Krisztus foglyává válik. Töretlenül hiszem, hogy ha van »felsőbbrendű ember«, akkor az az, aki legfelülről érkezik, és legmélyebbre száll alá.

A szintén igehirdetői tónusú Zarathustrában Nietzsche egy már kibicsaklott kereszténységre reagál. Ha a jámborság, az alázat, a lemondás az emberi lényegtől idegen, külső előírás, akkor az valóban élesen szemben áll az eredeti humán természettel. Ha a természetfelettiből természetellenes lesz, akkor a természethez való visszatérés mindig igazabbul cseng, mint az absztrakt mennyország szava.
A teljesíthetetlen maximákat állító aszketikus önostorozás, különösen párba állítva a mindig csak kumulálódó képmutatások rendszerében megvalósítható gyakorlattal, végtelenül elidegenítő és hazug. A semmit soha el nem nyerő önmegszüntetés és éncsonkítás antikreatív, improduktív, középkorias praxisa inkább gnosztikus beütésű és idegen az eredeti zsidó-keresztény gondolattól.

Itt érdemes említeni Nietzsche szintén jogos kereszténységkritikáját, amelyet a földi problémák megoldását mindig túlvilágba utaló gondolkodásmóddal szemben fogalmaz meg.

Az igazi biblikus transzcendencia az eljövendő világot nem egy megúszási faktorként állítja elénk, nem morális kikönnyítést jelent az, hogy a többnyire megoldhatatlan drámáink végső nyugvópontja egy emberen túli, Isten által újjáteremtett világban valósul majd meg. Ez nemcsak hogy nem ad felmentést a jelenben való teljes szívvel történő helytállás alól, hanem inkább megerősíti azt, hiszen »odaát«, az »itteni« hitből végrehajtott cselekedeteink dicsőségesen megnövekednek majd. Ugyanakkor, mivel a hit mindig észrevétlen, a fő mozgatórugója nem az eljövendő javadalmazás, hanem a jó belső akarása.

Az evilági döntések súlyát elódázó, elszabotáló szemléletmód idegen a teljes Szentírástól. Az isteni jelenéseket testben tapasztaló, földrajzi kiterjedésű Izrael mindig ellentart a talajtalan spiritualizálásnak, a súlytalan allegorizálásnak. Ez inkább az ószövetségtelenített, markionita beütésű kereszténység hagyatéka. Amennyiben Nietzsche kritikája jogos, az erre irányul.

És ezzel szemben joggal hirdeti Nietzsche a természet, az akarat, az én igazságát. A Krisztus valódi követését jelentő önátadás ugyanis mélyen szabad és személyes. Nem szerializálható. A belőle képződő vallás sosem ugyanaz, mint ami azt létre hívta. Nem önsorsrontó életellenzés, és ennek megvalósíthatatlanságára épülő, prűd, rigid társadalmi konvenciók halmaza, hanem a lét bizonyos csomópontjain önkéntes, szeretetből történő »élet-visszaszolgáltatás« a Teremtőnek.

Majd annak ismételt visszakapása Őtőle.

Nietzsche felhívása a Zarathustrában az akarat kibontakoztatására, a természethez való visszatérésre, a felsőbbrendű ember eljövetelére sok szélsőséget generált mind a szerző sorsában, mind művének utóéletében, egészen napjainkig. Azonban véleményem szerint jótékonyan kikorrigálta az államegyházi farizeusizmust, és így mégiscsak segítségére volt az eredeti Krisztus-útnak is, függetlenül szerzőjének szándékától és tragikusan beteljesülő sorsától.”