Tizenhat év után jelentkezett új novelláskötettel az egyik legtermékenyebb magyar író
„Az elmúlt másfél évtizedben inkább a regényekre fókuszáltam, és a korábbi önmagamhoz képest fajlagosan kevesebb novellát írtam, azokat is gyakran felkérésre” – mondta a Telexnek Benedek Szabolcs, akinek a napokban jelent meg Tényleg szeretem a jalapenót – és más történetek című novelláskötete. A szerzőt írásban kérdeztük az új kötet időzítéséről és felépítéséről, az első verspublikációiról, valamint arról, hogy inkább novellistának vagy regényírónak tartja-e magát.
Könnyű és túlságosan profán lenne rávágni, hogy az olvasók és rajtuk keresztül a kiadók a nagyepikai műveket preferálják, meg hát különben is, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, ha a kiadó regényt nyom az olvasó kezébe, akkor azt fogja olvasni. Mindettől függetlenül folyamatosan jelennek meg kiváló kortárs novelláskötetek, meg novellaantológiák, szóval óvakodnék az általánosítástól, maradjunk inkább annál, hogy az elmúlt másfél évtizedben valóban inkább a regényekre fókuszáltam, és a korábbi önmagamhoz képest fajlagosan kevesebb novellát írtam, azokat is gyakran felkérésre.
Közben azért jelengettek meg elbeszéléseim, novelláim, tárcáim, amelyeket egy idő után örömmel láttam volna kötetben is viszont. Úgyhogy nagyon örülök és nagyon köszönöm az Athenaeum Kiadónak, hogy ezt a jalapenós könyvet bevállalta. Jó is, hogy a Telextárcákat megemlítetted: a tárcákra a magyar irodalmi hagyomány fontos elemeként szokás hivatkozni, ugyanakkor úgy veszem észre, mostanában ezzel a címkével is jobbára novellák szoktak megjelenni. Hogy miért, azt lehetne boncolgatni, mindenesetre nem véletlen, hogy én is beválogattam ebbe a kötetbe pár Telex- és más tárcát. Amik, ismétlem, inkább és elsősorban novellák.
Már egy ideje tervezgettem, hogy megszülessen, de a nagyobb lélegzetű művek rendre kicsit elszívták előle a levegőt, meg hát (és ez nem valami ócska duma akar lenni, tényleg így volt) igyekeztem minél erősebb összeállítással előrukkolni, amihez kellett az idő. És persze a kiadói szándék is. Álszerényen azt mondhatom, hogy megérte várni, szerintem ez az eddigi legjobban sikerült novelláskötetem. Nemcsak belülről, de kívülről is, utóbbi megint a kiadót dicséri.
Igen, ez valóban válogatás, ami hangsúlyosan azt jelenti, hogy nem tettem bele mindent az elmúlt 16 évet felölelő kisprózáimból. Nem mellesleg ennek a 16 évnek manapság ugyebár más aktualitása is van, de ez javarészt jelen esetben csak a véletlenek összejátszása, miközben azt is gondolom, hogy ezek a novellák egyúttal az elmúlt 16 évnek a lenyomatai is, nem politikai, hanem lelki és szociálpszichológiai értelemben. Fontos szempont volt a válogatásban, hogy napjainkban játszódó novellákat tettem a kötetbe, azaz azokat nem, amelyek mondjuk a közelmúltról, netán még régebbi korokról szólnak, esetleg gyerekkori emlékekből táplálkoznak. Így aztán olyan is kimaradt, ami kedves volt a szívemnek, csak épp nem a mát beszélte el. És olyan se került bele, amit nem éreztem kellően jónak vagy kötetbe valónak. Egyébként igen, mind megjelent korábban valamilyen nyomtatott vagy netes felületen, de azért csokorba rendezve mégis másként működnek és szólalnak meg. A kötetet szerkesztő Papp Sándor Zsigmond ráadásul zseniális ötlettel három ciklusba rendezte az egészet. Ő vette észre, hogy ilyet lehet, de hát ez van akkor, amikor a szövegek már a szerzőjüktől függetlenül, önálló életet élnek.
Nem gondolkodtam és nem is akarok ezen gondolkodni, jó lenne valahol mindkettőnek tartani magamat, mondom ezt mindenféle flancolás és melldöngetés nélkül, a lényeg, hogy most örülök annak, hogy a novellaírói oldalam is erősebben megmutatkozhat, pláne, hogy sokan a történelmi regényeket kötik elsősorban hozzám. A viszony annál is inkább élesen látszik, hogy a novelláim – különösen az ebbe a kötetbe bekerültek – (nem győzöm megint mondani) napjainkról szólnak, nagyon is mai figurákkal és helyzetekkel. Ami egyfajta újdonságérzés a diszkográfiámban, saját magam számára is.
Ez egy számomra is váratlan kanyar volt, korábban azt gondoltam, az olvasáson kívül nincs sok közöm a versekhez. Amikor az Eső szerkesztőségének a tagja voltam, deklaráltam is, hogy versekhez inkább nem szólnék hozzá. Aztán tavasszal tényleg a szó szoros értelmében egyik napról a másikra elkezdtem verseket írni, és roppant módon élvezem. Írtam eddig vagy tucatot, egy részük már megjelent, a többi megjelenés alatt. Más, mint prózát írni, legalábbis az eddigi prózáimhoz képest sokkal személyesebb hangon tudok megszólalni a versekben, és nem kizárt, hogy ez a prózai nyelvemet és a prózához való viszonyomat is formálni fogja. Ennek már most érzem a jeleit.
Igen, készül egy regény, ebből is jelentek meg az év folyamán részletek, de egyelőre messze a vége, a szokásosnál lassabban dolgozom rajta, ami tudatos döntés. Előtte még egy ifjúsági regényem fog megjelenni, úgy néz ki, ősszel, az már készen áll.
