Legyél te is primatológus!

Jane Goodall tavaly októberben bekövetkezett halála miatt ismét a közérdeklődés középpontjába került az etológia és a főemlőskutatás (primatológia). A 91 éves korában meghalt világhírű kutatóról a fiatalabb korosztály talán csak ekkor hallott először, ámult el bátorságán és kitartásán, irigyelte meg szoros, már-már baráti viszonyát a csimpánzokkal, és talán először gondolkodott el azon is, hogy vajon ő meddig bírná ki egyedül a dzsungelben.

Valószínűleg nem tévedek nagyot azzal, ha azt feltételezem, hogy Jane Goodall sokakat megrázó halálhíre lehetett az indoka a Ginkgo Kiadónak is arra, hogy idén megjelentesse magyarul az eredetileg 2013-ban, Amerikában megjelent Emberszabásúak című képregényt, amiből Goodallé mellett Dian Fossey és Biruté Galdikas életét és munkásságát is megismerhetjük – legalábbis úgy, ahogy Jim Ottaviani (szöveg) és Maris Wicks (rajz) elképzelte őket.

Goodall a legismertebb közülük, pedig a '60-70-es években Dian Fossey legalább olyan fontos terepmunkát és megfigyeléseket végzett a hegyi gorillákról Kongóban és Ruandában, és nem utolsósorban rengeteget tett a megmentésükért, hiszen akkoriban a gorillák az orvvadászok kedvelt zsákmányai voltak – nélküle ezért talán ma már csak néhány gorilla élne, azok is főként állatkerti körülmények között.

Az idén márciusban, 79 éves korában elhunyt Biruté Galdikas 1971-ben a férjével, Rod Brindamourral együtt Borneóban kezdte tanulmányozni az orángutánokat Goodall és Fossey módszereivel, és kezdett bele egy teljesen új projektbe is. Fogságban élő orángutánokat szabadított ki és próbált meg visszaszoktatni a vadonba. Haláláig ő is lelkes szónoka maradt a természet- és környezetvédelemnek, és rengetegszer emelte fel a szavát a kihalóban lévő állatfajokért.

Ők hárman voltak a Trimates (szójáték a tri=három és a primates=főemlősök kifejezésekkel), vagy ahogy talán még többen ismerték őket: Leakey angyalai (a Charlie angyalai után). Louis Leakey paleoantropológus egyengette ugyanis a karrierjüket, szerzett támogatást az utazásaikhoz és a terepmunkájukhoz, és ő volt az, aki kezdettől hitt abban, hogy az emberszabású majmok sokkal értelmesebbek és sokkal közelebb állnak hozzánk, emberekhez, mint azt akkor a tudományos világ gondolta.

Leakey ráadásként úgy választotta ki ezekre a terepmunkákra a három fiatal nőt, hogy sem tudományos képzettségük, sem tapasztalatuk nem volt, mivel úgy gondolta, hogy végzettség nélkül előítéletmentesen közelíthetnek az állatokhoz. Ráadásul meggyőződése volt, hogy ez a munka jobban illik a nőkhöz, mint a férfiakhoz, mivel ők türelmesebbek, jobb a megfigyelőképességük, érzékenyebbek, empatikusabbak – és nem utolsósorban a hím majmok sem tekintenek majd rájuk fenyegetésként.

Az ő szárnyai közül került ki ez a három mindenre elszánt nő, akik éveket, évtizedeket töltöttek nem egyszer embert próbáló körülmények között a vadonban, és akiknek köszönhetően teljesen megváltozott nemcsak az, amit a főemlősökről, hanem az is, amit az emberi faj viselkedéséről gondolunk. De más miatt is fel lehetett rájuk nézni: ők voltak ugyanis azok a terepen dolgozó kutatók, akik nőként bátran szembeszálltak a kor hímsoviniszta tudományos világának foteltudós tagjaival is.

Ezt a bevezetőt főként azért írtam le, mert ez volt az, ami nekem fájóan hiányzott az Emberszabásúak című képregény elejéről. Sem a szerzők, sem a kiadó nem találta fontosnak, hogy kontextusba helyezze a három kutató életét, tudományos munkásságát, és azt, hogy mi mindent köszönhet nekik az emberiség. Ehelyett bevezetőként a Jane Goodall Intézet küldetéséről, örökbefogadási programjáról, a használt mobiltelefonok újrahasznosításáról és a pálmaolajról esik szó (nem véletlenül, mivel a könyv kiadása az intézet támogatásával jött létre). Emiatt azonban, ha egy gyerek megkapja ajándékba, a borító hátoldalán lévő pár mondaton kívül fogalma sem lesz arról, hogy kik ezek a kutatónők és miért volt olyan nagy szám, amit véghez vittek a múlt század második felében.

Sajnos sok fontos részlet a képregényből sem derül ki. Kötve hiszem, hogy bármelyik alsós guglizás nélkül meg tudja mondani, hogy hol van Ruanda, vagy hogy mi az a Pseudacanthotermes. De még olyan dolgok is homályban maradnak, amikről érintőlegesen szó esik a könyvben, például, hogy mi baja lett Galdikasnak a dzsungelben, miután beleült valamibe (a rengas fa mérgező nedvétől a bőre felhólyagosodott úgy, mintha égési sérülései lennének), vagy hogy mi történt a nem éppen simulékony modorú Fossey-val, miután az orvvadászok fellógatásáról beszélt egy előadásán (53 éves korában brutálisan meggyilkolták ruandai otthonában, a gyilkosai a mai napig ismeretlenek). De nekem fájóan hiányzott az is, hogy az ő motivációjukat is megismerjük, miután arról részletes ismereteket kapunk, hogy Jane Goodall kislány korában féltékeny volt Tarzan Jane-jére.

Bevallom, nem vagyok nagy képregényrajongó, főleg akkor, ha teljes életművekről van szó. Életemben egyetlen olyan életrajzi képregényt olvastam, ami tökéletesen kielégítette minden kíváncsiságomat, teljesen behúzott a szerző világába és sokkal több nézőpontot villantott fel, mint amit magamtól gondoltam volna: ez a Kafka másKÉPp volt – ahogy egyébként a sorozat több kötete is rendkívül szellemes ismeretterjesztő munka volt (pl. a Pszichológia másKÉPp vagy az Iszlám másKÉPp).

Készséggel elfogadom azonban, hogy nem minden képregény törekszik a maximalizmusra, és azt is, hogy nem én vagyok az Emberszabásúak célcsoportja. Hanem főként általános iskoláskorú gyerekek, akik felteszem, könnyebben át tudják ugrani ezeket a hiátusokat, az információözön helyett pedig jobban vonzzák őket a szellemes párbeszédek és a kedves rajzok. Ha pedig ezt az igényt kielégíti, akkor valószínűleg olvasói örökre megjegyzik ennek a három csodálatos nőnek a nevét – és talán meg is ihleti őket a tudományos terepmunka. Ha az Emberszabásúaknak csak minden századik olvasója elkezd érdeklődni az etológia, és minden kétszázadik a primatológia iránt, akkor pedig máris célba ért a kötet.

Jim Ottaviani: Emberszabásúak
Gingko Kiadó, 2026, 5990 Ft