Ann Patchett: Whistler (részlet)

Ann Patchett: Whistler (részlet)

Daphne éppen a New York-i Metropolitan Múzeum kiállítótermeiben sétál a férjével, amikor észreveszi, hogy egy ősz hajú idegen követi őket. A férfi Eddie Triplett – Daphne egykori mostohaapja. Amikor váratlanul újra találkoznak, jelen és múlt egymásba fonódik, és kiderül, hogy egy egészen rövid kapcsolat is alapjaiban tudja meghatározni két ember sorsát. A Whistler két felnőttről szól, akik visszanéznek a saját döntéseikre és azokra a döntésekre, amelyeket mások hoztak meg helyettük. A bátorságról, az emlékezetről és azokról a látszólag apró, mégis sorsdöntő pillanatokról mesél, amelyek kijelölik az életünk irányát. Ann Patchett finom humorral és ragyogó eleganciával mutatja meg, hogy az igazán nagyszerű történetek valóban képesek megmenteni bennünket. Olvasson bele!

A húgom egy lányról kapta a nevét, akit Zeusz, a főisten hattyú képében megerőszakolt. Én egy másik lányról kaptam a nevem, akit az apja, a folyóisten Peneusz fává változtatott, nehogy Apollón isten megerőszakolhassa. Leda szeretett rámutatni, hogy én voltam a szerencsés, de ebben nem voltam biztos. Daphné megmenekült ugyan, de örökre fa maradt, erényes fa, míg Léda ember volt, aki egy fészekalja gyereket szült. Anyánk egy szemeszterig görög mitológiát is tanult, és belehabarodott. Amikor elárulta, hogy harmadik lányt is szeretett volna, akit Perszephonénak keresztelhet, Leda és én áldottuk a szerencsecsillagainkat.

Egész életemben intő jelnek tekintettem, milyen fiatalon bolondult bele anyánk Buddy Zabriskie-be. Egy héttel diplomaosztás után jött rá, hogy terhes, és huszonhárom éves volt, amikor Daphne bébivel a karján megházasodott. Mindig emlékeztettem magam, milyen fiatal volt még akkor is, amikor Buddy a két lányával együtt faképnél hagyta – a második még pelenkás volt –, hogy visszamehessen dolgozni a családi halászhajóra. Közölte anyánkkal, hogy ő a tengerre termett, és nem hagyhatja, hogy anyánk életszemlélete szabjon irányt neki. Szóról szóra ezt mondta. És nekem is elmesélte, miközben haldoklott. Mi volt anyánk életszemlélete akkoriban? Hogy fizesse a lakbért? Ennivalót vegyen? Próbáltam elképzelni, én hogyan boldogultam volna ilyen helyzetben, és rájöttem, hogy nem éltem volna túl könnyebben, mint ahogy azt sem, ha két kicsi gyerekkel kidobnak egy repülőgépből. Anyánk, aki majdnem egész életemben idegesített, olyan hősies dolgot művelt, hogy dalokat kellett volna írni róla, amiket cserkészlányok énekelhetnének a tábortűz körül.

Abigail Zabriskie utat mutatott,

Hogyan mi élhessünk szebb napot,

Kudarc nem érte itt, se ott,

Abigailre igyunk egy nagyot!

Leda lerakta a postát a konyhapultra, és ledobta a táskáját. Elővett két citromos ásványvizet.

– Próbálom magam elé képzelni Eddie-t. Inkább tűnik látogatóba érkező rokonnak, mint olyan valakinek, akihez anyu hozzáment.

– Nagyon fiatal voltál még akkor.

– De azért jó benyomást tett rám. Tiszta káosz volt az életünk, kivéve azt a kicsi részt, amikor Eddie is velünk élt, bár arra nem emlékszem, mivel érte el ezt. Kedves ember volt, nem?

– Én is így emlékszem. – Leda nappalijában rengeteg ülőhely volt, de mindketten ugyanarra a kis kanapéra telepedtünk, lerúgtuk a cipőnket, egymáshoz ért a lábunk.

– Boldognak látszott, amikor találkoztál vele?

Kinyitottam az ásványvizes dobozt, és belekortyoltam. A sírástól mindig szomjas leszek, ami persze pszichoszomatikus, tudom. Annyi könnyet azért nem ejtettem, hogy tele legyen velük a doboz.

– Azt hiszem, igen, de egy ebéd alatt hogyan lehetne megállapítani valakiről, hogy boldog-e? Megrázta a találkozásunk, ez látszott. Mindkettőnket megrázott. Sírva fakadtam, amikor bemutatkozott. Zokogtam. Fogalmam sincs, miért.

– Na és mit gondolsz, miért? – Leda kipattintotta a doboza fedelét, és maga alá húzta a lábát, mint egy hattyú.

– Nehogy már analizálni kezdj! – mondtam. Csodáltam a húgom profizmusát, de nem kértem belőle.

– Komolyan kérdezem. Szerinted miért sírtál? Nem mondhatni, hogy általában így reagálsz az érzelmes helyzetekre.

Felvettem egy kispárnát, amire egy óriás pipacs volt hímezve, és a mellemhez, kivirágzó, vérző szívemhez szorítottam. Valamelyik betege csinálhatta neki, amikor elköltözött, nyilván hogy Leda soha többé ne mehessen át a nappaliján úgy, hogy ez a tovatűnt asszony eszébe ne jutna. Miért sírtam el magam, amikor rájöttem, hogy ez az Eddie az az Eddie? Miért kerülgetett most is a sírás? Azért, mert szerettem, és mert tönkretettem az életét.

– Volt idő, amikor rettenetes bűntudatot éreztem a válásuk miatt, meg azért, hogy Eddie elvesztette az állását – gyerekes, tudom. Azt mondtam volna, már elmúlt, de ezek szerint maradt bennem egy szilánk. Tudattalan, nem tudatos. Évtizedek óta nem is gondoltam rá.

Leda bólintott, és ivott egy nagy kortyot az ásványvízből.

– Én is így voltam vele.

Ez a különbség aközött, hogy az ember páciens-e, vagy nővér – a húg terapeuta bármikor szerepet válthat.

– Te mi rosszat tehettél volna Eddie-vel? – kérdeztem. – Elsős voltál, amikor elment. Kisbaba.

– Ennek nincs köze a logikához, különben meg másodikos voltam. Majdnem nyolc. Vakbélgyulladásom volt, aztán te meg Eddie baleseteztetek, aztán ő is kórházba került…

– …aztán elment.

Bólintott.

– Pontosan. Ha nem szólok, hogy beteg vagyok, minden máshogy alakult volna, és neki nem kellett volna elmennie.

– Te meg belehaltál volna a kilyukadt vakbeledbe.

– Minden cselekedet azzal egyenrangú ellentétes cselekedetet vált ki.

– Felnőttként végigvettél ebből bármit is magadban? – Ledának sok terápiát kellett végigcsinálnia életében, mire terapeuta lett belőle.

– Furcsa, de nem. Ez a rövid, mégis jelentős fejezet valahogy rejtve maradt. Ez most valós idejű reveláció. Beszélgettél Eddie-vel a balesetről?

– A Met éttermében? Nem jött elő. Az az igazság, hogy a balesetről soha senkivel nem beszéltem. Rajtad kívül, persze.

– Meg Jonathanon kívül.

Beleittam az ásványvízbe, magamhoz szorítottam a párnát.

– Nem igazán. Azt természetesen tudja, hogy volt egy balesetem gyerekkoromban. – Ráböktem a vékony, fehér vonalra, amely a homlokom közepétől húzódva beleveszett a hajvonalamba a fülem fölött. Ha leengedtem a hajamat, nem is lehetett látni, ezért általában leengedtem. Jonathan az ágyban vette észre először. Fölém hajolt, és végighúzta rajta az ujját. „Ennek mi a története?” – kérdezte, és én megmondtam. Autóbaleset még gyermekkoromból, nem nagy ügy, senki sem sérült meg komolyabban.

– Megkérdezte, ki vezetett? – Ezért volt a húgom dr. Ha, „az ön terapeutája”. Mindig tudta, mi a kézenfekvő második kérdés.

– Azt mondtam, anyu.

Leda eltátotta és nyitva is hagyta a száját; hihetetlenül részvétteli modoros gesztus volt. Azon tűnődtem, kipróbálta-e a betegein is.

– Tudom, tudom.

– Vonulj terápiába, hugica.

– Miért? Mert nem meséltem Eddie Triplettről a férfinak, akivel ágyba bújtam? Leegyszerűsítettem a dolgot.

– Az én szakmámban ezt hazugságnak hívják.

– Nem éreztem úgy, hogy éppen abban a pillanatban kellene megnyílnom neki.

– Nem érezted úgy, hogy meg kellene nyílnod neki, holott akkor szexeltél vele.

– Jézusom, Leda, csak emlékszel rá, milyen az, amikor először szexelünk valakivel! A mély alámerülés egy gyermekkori traumába az egészet tönkretenné. Te meséltél Steve-nek a vakbeledről, amikor először feküdtél le vele? Mert a forradást látnia kellett.

Megrázta a fejét, és elmosolyodott az emléken.

Később, amikor Jonathanból Örök Szerelem lett, sohasem jött el a pillanat, hogy kiigazítsam magam.

– Mit számít, ha azt hitte, hogy anyu hajtott neki egy fának? Úgyse szerette soha.

Leda bólintott. Ha teniszezünk, most pontot szereztem volna.

– Tudod, mi az őrület?

– Őrült az egész világ.

– Nekem se meséltél a balesetről.

Elképedve néztem rá. Hogyan felejthette el?

– Dehogynem meséltem.

– Mikor?

– Amikor kijöttél a kórházból.

– Akkor hétéves voltam.

Egy szobában aludtunk a kis winchesteri házban, ikerágyakban, köztük éjjeliszekrénnyel meg lámpával, amelynek áttetsző, pöttyös ernyője volt. Leda jégkrémet kapott, gyümölcskocsonyát, édes kását. Ráparancsoltak, hogy pihenjen, és amikor nem pihent, fel kellett olvasnom neki a Harriet, a kémből, meg kártyáznom kellett vele. Megkérdeztem tőle, mi történt a kórházban, ő pedig megkérdezte, mi történt a kocsiban.

(1980. JANUÁR 18., PÉNTEK, WINCHESTER, MASSACHUSETTS.)

A kisebbik Zabriskie lány egész délelőtt csendes volt, de ez jellemző is volt rá. Aztán a menzán letette a tojásos-salátás szendvicse második felét, az elsőt meg kihányta a padlóra. A menzás néni, ahogy a gyerekek a türelmes Mrs. Valentit hívták, odament egy ronggyal, letörölgette a kislány cipőjét, felitatta a gusztustalan tócsát, beledobta a rongyot a vödörbe, kezet mosott, és visszament Ledához, aki már egyedül ült az asztalnál, lázas homlokához nyomva a Camp Snoopy tízórais doboz hűvös bádogfedelét. Amikor Mrs. Valenti megmondta neki, hogy le kell menniük az ápoló néni szobájába, Leda megint elhányta magát. Mrs. Valenti ott hagyta a tócsát, a tízórais dobozt és a kis rózsaszín hátizsákot, és karjába kapta a kislányt, fütyülve rá, hogy bemocskolja vele a blúzát és a nadrágját. Egymaga vitte le Ledát az ápoló néni szobájába.

Hogy betegedhetett meg egy gyerek ilyen hirtelen, amikor egész délelőtt csak olvasásórái voltak? A lázmérő, amit az ápolónő fogott, mert Leda képtelen volt a nyelve alá szorítani, 39,7-et mutatott. Amikor gyömbérsörrel kínálták, egy picit elfordította a fejecskéjét, és belehányt az odakészített tálba. Igen kevés gyerek talál bele ilyenkor a tálba. Az ápolónő jeges borogatást hozott, és belelapozott az iskolai nyilvántartóba, de Daphne és Leda Zabriskie neve alatt csak annyit talált, hogy Abigail Triplett, anya. Apa nem volt feltüntetve, a gyerekeknek pedig más volt a családnevük. Ez mindent elárult.

Az elsősöknek és a másodikosoknak negyed tizenkettőkor volt az ebédidejük, ami nagy szerencse, mert Mrs. Triplettnek tizenkettőre egy megbeszélés volt beütemezve az őszi megjelenések kampányindítójával kapcsolatban. Ha később hívják, már nem lett volna az irodájában. Az ápolónő ismertette a tüneteket, és azt mondta, Mrs. Triplettnek a lehető leghamarabb oda kellene mennie Ledáért, és esetleg a gyermekorvosukat is felhívhatná.

Abigail letette a telefont, és egy darabig csak kopogott a ceruzájával az asztal lapján. Nem azért van betegszoba az iskolában, hogy a gyereket szépen lefektessék, és ápolónő viselje gondját, nehogy a szülőnek az állásába kerüljön a dolog? Elvégre 1980 januárját írták, nem a középkorban éltek, már ami a dolgozó anyákat illeti, de azért nem is a felvilágosodás korában. Abigail nem volt érzéketlen. Gondját akarta viselni a gyerekeinek, de ehhez muszáj volt megtartania az állását, amit mellesleg szeretett, és amihez értett is. Épp csak hogy csak vége lett a karácsonyi szünettel járó felfordulásnak: a kiadó másodikán nyitott, a tanítás pedig hetedikén kezdődött. Ránézett az órájára, és úgy döntött, még belefér, hogy átmenjen a szerkesztőségbe, és beszéljen Eddie-vel.

Eddie-t nemrég előléptették, ami annyit jelentett, hogy a nyitott terű szerkesztőség asztalai közül beköltözhetett egy külön szobába, amely valamikor raktárfülke volt. Abigail és Eddie alaposan kihasználta ezt a szobát, amikor csak lehetett. Nem szexre – egyikük sem volt ennyire bátor, se ennyire ostoba –, hanem csak magukra csukták az ajtót, és vadul csókolóztak, mint két tinédzser. Jegyzőkönyvbe lehet venni, hogy Eddie Triplett igen tehetségesen csókolózott, és ügyes keze volt. A dolgok gyorsan fejlődtek, még ha nem is került le róluk semmi, olyannyira, hogy Abigailben pavlovi reflexek gerjedtek, miközben felballagott a második emeletre, és emlékeztetnie kellett magát, hogy a lánya beteg, a kis Leda beteg, és neki közölnie kell a férjével, hogy el kell mennie érte.

– Mennyire szerethet, hogy két gyerekkel együtt elfogad! – mondta az anyja, amikor megtelefonálta neki a nagy hírt. – Két gyerekkel, akiknek az apja két éve késik a tartásdíjjal, és jóformán sohasem viszi el őket hétvégére. Elképzelni se tudom, hogyan lehet annyira szeretni valakit, hogy egy férfi egy ilyen helyzetbe belebonyolódjon.

Nem, gondolta Abigail, hogyan is tudnád.

Eddie vett két állólámpát, hogy az örökösen zúgó neonrudakat kikapcsolhassa, és a fényüknél gond nélkül olvashasson. Elmosolyodott, amikor a felesége belépett, de aztán arcára fagyott a mosoly.

– Mi az?

– Leda hány. El kell mennem érte az iskolába.

– Vírus? – kérdezte Eddie.

Abigail nem tudta.

– Ez majd akkor derül ki, ha két nap múlva az egész család hányni kezd. – Az iskola kész Petri-csésze, és a gyerekek mindent hazavittek: piros szemet, torokfájást, tetvet. Ránézett az órájára. – Hét perc múlva kezdődik a megbeszélés az őszi listáról. Talán egy óra múlva is felszedhetném. Majd azt mondom, dugóba kerültem. – A konferenciát a tárgyalóban tartották, a Fill-A-Bustertől rendeltek munkaebédet.

Eddie megrázta a fejét.

– Menj el érte. Majd megmondom nekik, mi történt. Jól felhabosítom. – Eddie jobban fel tudta fújni az ilyesmit. Ezzel mindketten tisztában voltak. Ez volt a jó abban, hogy egy cégnél dolgoztak: mindig fedezhették egymást, vagyis Eddie fedezhette őt, mert Eddie-nek sosem voltak válsághelyzetei. Odaadta Abigailnek a kocsikulcsokat.

– Majd jegyzetelek a megbeszélésen. Nem lesz semmi probléma.

Abigail máris jobban érezte magát. Millió okból szerette ezt az embert, de a lista első helyén ez állt: sohasem veszti el a fejét. Nem forgatta a szemét, nem beszélt mellé, nem hivatkozott rajta kívül álló körülményekre. Segített végiggondolni a dolgokat. Úgyhogy Abigail kivonatozik Winchesterbe, felszedi az autót a parkolóban, és elhajt az iskolába. Eddie átölelte és megcsókolta, nem azért, mintha akarna valamit, hanem hogy ezzel is jelezze a támogatását. Abigailnek sietnie kell.

– Hé, Abby! – szólt utána, amikor már a folyosón járt. Abigail megfordult. – Nézd meg, nem vakbélgyulladás-e.

– Az miből derül ki?

Eddie a hasa aljára, a nadrágszíja alá tette a tenyerét jobboldalt.

– Nyomogasd meg egy kicsit, itt, a jobb oldalán. Ha visít, vidd a sürgősségire.

Az iskolai ápolónőt kellett volna megkérnie erre, de alighogy megpillantotta a lányát, kiröppent a fejéből, amit Eddie mondott. Leda az ágyon feküdt, sírt, hogy haza akar menni, és nyújtogatta a karját, hogy az anyja vegye fel, mint egy kisbabát. Aztán, amikor már otthon voltak, és éppen hámozta le a lányáról a savanyú szagú ruhát, eszébe jutott. A forró és kiszáradt testű Leda azonnal felvisított, amint az anyja keze hozzáért a hasához. Meg se kellett nyomnia. Öltöztesse fel, és pakolja vissza a kocsiba? Abigail több okból nem akart kórházba menni, például mert január lévén ki kellene fizetnie az új évi biztosítási önrészt, de Leda most már zokogott, kanálnyi epét hányt ki, aztán csak öklendezett.

Amint kimondta a nővérnek a „vakbélgyulladás” szót, az egész sürgősségi személyzet meghallotta. Sorba álltak, megnyomkodták szegény Leda hasát alul, jobbra, és mind beleszúrt egy-egy tűvel. Abigail fogta a lánya kezét, de elfordította a fejét, mert félt, hogy elájul. Úgy felgyorsultak a dolgok, hogy csak akkor tudta felhívni Eddie-t, amikor Ledát betolták a műtőbe.

– Honnan tudtad? – kérdezte, amikor végre talált egy nyilvános telefont.

Eddie felsóhajtott.

– Az öcsém. Kilyukadt a vakbele, még kölyökkorunkban.

– Martinnak? – Lehet, hogy volt más fivére is, akiről Abigail nem tudott, és aki esetleg meg is halt?

– Iszonyú pocsékul érezte magát, anyám meg egyre csak gyömbérsörrel itatta. Mire végül kórházba vitte, már rettenetes állapotban volt. Az orvos azt mondta, még fél óra, és nem élte volna túl.

– Szegény anyád – mondta Abigail, tudván, hogy kis híján örökre elaltatta Ledát. Az élet összes tévedése az anyák bűne, és övék az összes szenvedés is.

Ann Patchett: Whistler
Fordította: Gy. Horváth László
21. Század, 2026, 6990 Ft

Kövess minket Facebookon is!