Patrick Ryan: Vadgesztenye (részlet)

A Western Union futár szürke kis öltönyt és csúcsos sapkát viselt, és nem lehetett több tizenötnél. Miközben átadta Margaretnek a borítékot, a földre szegezte a tekintetét, és már fordult is vissza a biciklihez, mielőtt az még feltépte volna.

A HADÜGYMINISZTER SAJNÁLATTAL ÉRTESÍTI, HOGY 1945. JÚNIUS 25-ÉN A FILIPPÍNÓ-TENGEREN AZ SS ROBERT TEAGUE TEHERHAJÓT TÁMADÁS ÉRTE. A TÁMADÁSBAN A LEGÉNYSÉG NAGY RÉSZÉNEK NYOMA VESZETT, ÉS VÉLELMEZHETŐEN ÉLETÉT VESZTETTE, A JELENTÉSEK SZERINT KEVÉS A TÚLÉLŐ. AZ ÖN FÉRJÉT, FELIX L. SALT HADNAGYOT ELTŰNTKÉNT TARTJUK NYILVÁN. AMENNYIBEN TOVÁBBI RÉSZLETEK VAGY EGYÉB INFORMÁCIÓ ÉRKEZIK, HALADÉKTALANUL ÉRTESÍTENI FOGJUK.

R. KELLUM, VEZÉRKARI TISZT

Margaret a füles fotelbe ereszkedett a nappaliban, és sokáig csak ült ott a távirattal az ölében, a fülében pedig a folyosói terráriumban csordogáló víz hangjával. Június 25. Aznap július 2-a volt. Amióta elment, ez volt a leggyorsabban megérkezett információ Felixről.

Ott ült a darab papírral.

Mit lehetett tenni azonkívül, hogy az ember ott ül?

Édes istenem, gondolta.

Édes istenem, édes istenem, édes istenem.

Fel kellett hívni Felix szüleit. Kilencévnyi házasságuk alatt egyetlenegyszer találkozott velük. Még Columbusban éltek, és Russ meg Lillian Salt minden előrejelzés nélkül telefonált, hogy másnap benéznek, mert egy pittsburghi légibemutatóra utaznak éppen. Szeretnének valami szép helyen ebédelni, és végre megismerni a menyüket. Margaretnek az maradt meg legélénkebben abból az ebédből, hogy Russ megvárakoztatta a pincérnőt, amíg egy teljes percig hajtogatott origamit egy egydollárosból, majd zsebre vágta, Lillian pedig háromszor küldte vissza a sztéket, hogy végül visszamondja a rendelést. Az egész látogatás kevesebb mint két órát tartott, és Margaret azt remélte, soha többé nem kell látnia azokat az embereket. De most mégis fel kellett hívnia őket.

A főnökét az öntödében.

Rutht, gondolta, aki majd továbbadja a hírt a táncstúdió összes hölgyének. Agnes két hete kapta a táviratot, hogy George Okinawán meghalt, felfoghatatlan tragédia, és azóta ki sem tette a lábát a házból. Nagy fekete koszorú függött az ajtaján, a Vöröskereszt adománya. Amikor Margaret, Ruth és Mrs. Fletcher ételt vitt neki, alig volt hova tenni, mert a gyülekezet már telepakolta a hűtőt és a szekrényeket.

Margaret, mielőtt bármit tett volna, újra elolvasta a táviratot.

A LEGÉNYSÉG NAGY RÉSZÉNEK NYOMA VESZETT, és A JELENTÉSEK SZERINT KEVÉS A TÚLÉLŐ annyit tett: a haditengerészet nem találja. A VÉLELMEZHETŐEN ÉLETÉT VESZTETTE pedig annyit, hogy elsüllyedt a hajója, és nem tudni, mi lett vele.

Egyelőre nem akart Felix szüleinek semmit sem mondani – főleg nem így, amikor még érkezhet jobb hír. Rutht vagy Mrs. Fletchert sem akarta értesíteni, hogy végig kelljen hallgatnia a vigasztalást, fogadni a sok meleg ételt, majd később közölnie, hogy az egész felesleges volt. AMENNYIBEN TOVÁBBI RÉSZLETEK VAGY EGYÉB INFORMÁCIÓ ÉRKEZIK, HALADÉKTALANUL ÉRTESÍTENI FOGJUK. Igen. Oldja csak meg R. Kellum a problémát, aztán majd értesíti. Majd akkor kitalálja, kinek mit mondjon.

De hogy mit kezdjen ennek a titoknak a terhével, na, arról fogalma sem volt. A távirattal a kezében kiverte a verejték, és amikor az lehűlt, úgy érezte, mintha vékony dér ülne meg a bőrén. Felállt, és magára húzta a babakék köntöst, amit Felixtől kapott karácsonyra, mielőtt elment. A táviratot bevitte az étkezőbe, és leült az asztalfőre Felix székébe. Callel Felix háta mögé akasztották a Dolice-t, hogy Margaret azt lássa evés közben. Mostanáig fel sem merült benne, hogy Felixnek viszont nincs mit néznie a saját helyéről. De Felixet nem érdekelte a művészet. Bármit akaszthatott volna oda, vagy semmit, neki mindegy volt. És ha Felix tényleg meghalt, végképp nem számított már. Könnyek buggyantak ki a szeméből. Megcsalta, és most valószínűleg halott.

Na és vele most mi a helyzet? Sokkal jobb, mint amit érdemel. És mégis. És mégis. Ott a jelzálog, és a bolti számlák kifizetetlen tételei, ráadásul semmi terve a jövőre. Hogyan juthatott idáig a semmiből, csak azért, hogy most minden összedőljön? Felix volt az egyetlen jövő, amit kinézett magának, az egyetlen, amit elképzelt, miután összeházasodtak. Felix! Mikor engedte el a mindennapos, kínzó aggodalmat, hogy valami szörnyű történik vele? Arról írt, milyen rakományt visznek, milyen cigarettát szív, és milyen pocsék a koszt. Mindig azt írta, ne aggódjon, messze van a tűzvonaltól. Ezek szerint ez nem volt igaz? Csak nem mondta el, mekkora veszélyben van? Ő meg így, ilyen kevés információ mellett mégis hogyan működjön?

Légy erős, ezt mondták mindig. De kinek a kedvéért?

A kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Édes, jó Felix. Jó szándékú, nagyra tartott, szép, erős Felix. Meghalt, csak harmincnégy éves volt, és megölték. Nem akart özvegy lenni. Nem akarta a koszorút az ajtóra, és az aranycsillagot az ablakba, nem akart olyan nő lenni, mint akiket a városban látott fekete karszalaggal, megtörten járni bevásárolni. Vissza akarta kapni Felixet, akit a háború egy jobb énjébe fordított, akit hajt a vágy, hogy bepótolja az elvesztegetett időt. Nem azt akarta, hogy ne jöjjön vissza. Ki akarná azt a filmet nézni? Felemelte a fejét, újra elolvasta a táviratot, és megint sírni kezdett.

Majd érkezik még információ, addig viszont nem lehetett mást tenni, mint várni. Várni, és közben listát írni azokról, akiket fel kell hívnia. Várni, és közben kimosni a damasztabroszt, felmosni a padlót, megmosni az ablakokat. Várni, és főzni valamit, mert farkaséhes. De mielőtt felállt volna, beléhasított a gondolat, hogy ha ezentúl ez lesz az ő széke az asztalnál, akkor a Dolice-t át kellene tenni a szoba túloldalára. Ebben segíthetne Cal.

Az orrához nyomta a köntöse ujját.

Nem. Cal ebben nem segíthet. Cal semmiben sem segíthet. Cal nős volt, ő pedig férjezett, és bár egyik tény sem akadályozta meg őket abban, hogy az elmúlt négy csütörtökön meztelenül hemperegjenek, ez az üzenet véget vet mindennek. Egyetlen távirat, egy idegen által írt, egy gyerek által kézbesített távirat mindent gyökerestül felfordított.

Ezután nagyon nehéz napok következtek. A köntösét nem cserélte le, a távirat összehajtva maradt a zsebében. Alig aludt, az aggodalom sűrű ködében botorkált éberen.

Két nappal azután, hogy megkapta a hírt, felhívta Rutht, és könyörögve visszamondta a Még egy lépésbe szervezett július 4-i Hadikötvény-támogató bált; csúnya náthára hivatkozott. A táviratot nem említette.

– A nyári megfázás a legrosszabb – mondta Ruth, majd elfecsegte, hogy Brenda Rhodes és Sam Liddick összejött.

– Ki az a Sam Liddick?

– Az a fiatalember, aki nemrég jött vissza Németországból. Aki szenzációsan táncolt a múltkor a stúdióban.

Persze. Azon az estén, amikor Cal feltűnt.

– Igazság szerint rossz nézni őket – folytatta Ruth. – Olyan átkozottul boldogok. Csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak hazajönne már Vic is.

Azt tanácsolta, vegyen be két aszpirint, és bújjon ágyba, és Margaret, aki mostanra el is felejtette a hazugságot a nátháról, úgy ítélte, ez igazán remek ötlet.

Telt az idő. Mennyi idő átfésülni a Filippínó-tengert? Igazából nem ez a kérdés, tudta jól. Sokkal inkább az, hogy mennyi ideig kutakodnak, és mikor adják fel. Talán már fel is adták, csak még nem szóltak neki.

Másnap délután megcsörrent a telefon, és ő vadul kalapáló szívvel vetődött érte. Csakhogy csütörtök volt, vagyis Cal hívta; így beszélték meg: mielőtt jönne, egy belvárosi nyilvános fülkéből odacsörög, hátha Ruth vagy Agnes vagy egy szomszéd betoppant véletlenül; ez volt a jelzés, hogy tiszta a terep. Margaret azt mondta, nem találkozhatnak, vendégei lesznek, és nagyon elfoglalt, kifogásokat hajigált a kagylóba, hátha valamelyik meggyőzi. Cal elfogadta, de azért rákérdezett, hogy minden rendben van-e. Igen, felelte, minden rendben, de le kell tennie.

Mivel látni is fájt, Felix egyenruhás portréját áthelyezte a kandallópárkányról az egyik dohányzóasztalra, onnan a szekreterre. Másnap a könyvespolcra.

Egy – vagy kettő? – nappal később már megint máshova rakhatta, mert nem találta. Kereste a dolgozóban, a szalonban, amit csak nagy ritkán használtak. Az étkezőben, még a vendégszobában is megnézte, bár Cal legutolsó ittléte óta be sem tette oda a lábát, egyedül nem esett neki jól bemenni abba a szobába.

Férjek bekeretezett fotói nem tűnnek el szőrén-szálán. Főleg ha az ember egyedül él, és olyan hírt vár, amilyet ő.

Végül a hálószobában találta meg, a fésülködőszekrényen eldöntve, arccal felfelé. Nem emlékezett, hogy odatette volna, vagy akár felhozta volna az emeletre.

Minden telefoncsörgés a Haditengerészet volt. A levélnyíláson bepottyanó minden levél a Haditengerészettől érkezett. A ház minden reccsenése a Western Union fiú lépte volt a verandán, ahogyan mindjárt becsönget. De nem érkezett se távirat, se levél, se hír Felixről.

Titkos özvegységének tizenkettedik napján – a távirat érkezésétől számított második csütörtökön –, jóval azután, hogy a postát bevitte, egy borítékot talált a padlón a levélnyílás alatt. A címzés egyetlen betű: M. és benne cetli: Jól vagy? Csak aggódtam érted. Remélem, minden rendben. C.

Kérlek, menj innen, gondolta. Kettétépte a cetlit, aztán még két darabba, és így dobta a szemétbe.

Másnap kora hajnalban megcsörrent a telefon.

– Halló?

– Margaret?

Felült. Lila fény szűrődött be a keletre néző manzárdablakok redőnyeinek résein. Azt mondta, igen, és még egyszer beleszólt, figyelt. A vonal rossz volt. De ő volt az, a hangja gyenge, rekedt, mégis felismerhető. Arra gondolt, talán még mindig alszik.

– Felix?

– Szia.

Hallatszott, hogy elveszi a kagylót a szájától, krákog és köhög.

– Felix. Felix! Hol vagy?

Katonai kórházban volt Manilában. A hajójukat megtorpedózták, értesítették őt? Neki azt mondták, hogy igen.

– Kaptam táviratot, de mást nem. És… – majdnem azt mondta: Élsz? – …jól vagy?

– Majdnem vízbe fulladtam – mondta, aztán beszámolt a törésekről: a válla, a kulcscsontja, néhány bordája és egy felkarcsontja tört el, amiket mind újra el kellett törniük. Az újratörés a soha-többet-ilyet listája legelejére került.

– Istenem. És… gyógyulsz? Borzasztó a hangod.

Minden mondata úgy hangzott, mintha valaki a torkán állna.

– Azt mondják, gyógyulok. Rengeteg tengervizet nyeltem. Olajat is. A napon is jól megsültünk, mire kihúztak a roncsok közül. Nagy kupleráj volt.

– Hála Istennek, hála Istennek, Felix. Meghalt valaki? A hajóról?

Ha nem zúgott volna a vonal, most azt hihette volna, hogy megszakadt.

– Jó páran – jött egy idő múlva a válasz.

Próbálta felfogni, próbálta elképzelni.

– Ó, Felix.

Nem bírta nem hajtogatni a nevét.

– Igen – nyögte sérült torkán át. – Te jól vagy?

– Jól. Mióta vagy ott?

– Egy hete, azt hiszem. Úgy tűnik, amikor idehoztak, nem voltam túl beszédes, ami nem segített az adatfelvételben.

– Ott tartanak?

San Franciscóba viszik, válaszolta. Azt akarták, hogy ránézzen pár szakorvos. Olyan, amilyen itt nincs. Megint köhögött. Azt mondták neki, ha minden jól megy, legföljebb egy hétig tartják bent. Amint az orvosok rábólintanak, leszerel.

Ezúttal ő hitte azt, hogy megszakadt a vonal.

– Margaret, ott vagy még?

– Itt – felelte, és közben a szoba lassan visszanyerte körülötte a formáját. – Itt vagyok.

– Hazajövök.

Patrick Ryan: Vadgesztenye
Fordította: Török Krisztina
Magnólia, 2026, 6980 Ft