Bérczes László: Bámulom ezt az orosz zsenit, aki elpöttyinti a lényeget a részletek között

Júliusban indult sorozatunkban olyan könyvekről kérdezünk alkotókat, gondolkodókat, véleményformálókat, amik valami miatt fontosak, meghatározók, szemléletformálók, inspiratívak lettek nekik. Amiket jó pillanatban olvastak (újra). Amik hatást gyakoroltak az életükre vagy akár meg is változtatták azt.

Ezúttal Bérczes László rendező, dramaturg, az Ördögkatlan fesztivál szervezője válaszolt nekünk.

„Életem könyve? Természetesen nincs ilyen. Nincs egyetlen könyv. Nagyon sok, az van. Először arra gondoltam, hogy csak felsorolással teliöntök két-három oldalt, és az lesz maga az írás. De nem ez a feladat. Meg az olyan nagyképűsködés lenne, hogy mennyi mindent olvastam, miközben azon könyvek listája nyilván számosabb oldalt elfoglal, ahol azon címek szerepelnek, amiket nem olvastam, noha illett volna, kellett volna. De ez meg valami szégyenlista lenne a Gilgamestől az Íliászig, noha most látom, digitalizálva vannak, akár bele is kezdhetnék, de nem fogok. És mi legyen azokkal, amiket újra kellene olvasnom, hiszen mit jelent például a Bűn és bűnhődés tizenöt évesen, amikor valójában olvastam és mit jelentene hatvan évvel később, amikor most mégsem kezdek bele? Akkor már miért nem az Erdély Móricztól vagy a József és testvérei Thomas Manntól vagy a…

Legyen a legelső? Az A Veréb FC. Néhány évvel ezelőtt újra megkaptam Mónitól születésnapi ajándékként. Hét-nyolcévesen találkoztam vele először, nem azok közé tartozom, akik iskola előtt ismerték már a betűket. Iskola előtt Csanádi Árpád Labdarúgás című könyvét lapozgattam. Nem egyszer, nem kétszer, hanem minden nap egy teljes éven át.

Bámultam a fotókat Puskás Öcsiről, Kocsis Sanyiról, Bozsik Cucuról, és utánoztam a mozdulataikat meg dekáztam ügyesen, ócska gumilabdával, persze.

Igen, A Veréb FC lehetne. Ifjúsági Kiskönyvtár, 1958, akkor vagyok hétéves, Tiszanánán lakunk a tanítói szolgálati lakásban. Igen, ez lenne az, ezután kezdek el igazán olvasni, és Egerben, ahová költözünk, minden tanév végén jutalmat kapok a könyvtárban mint a legszorgalmasabb olvasó. Igen ám, de ér az a megtiszteltetés, hogy kimondhatom a nagy nyilvánosság előtt, a világ előtt, mi is volt életem könyve, és én akkor Victor Hugo, Dickens, Faulkner, Mikszáth, József Attila, Kosztolányi, Háy, Krasznahorkai, Fosse, Stefánsson helyett azt mondom: Karl Bruckner. Ő írta A Veréb FC-t. Hát ez ciki.

Na jó, akkor most megállok egy pillanatra, és aki-ami elsőre eszembe jut.

Igen, megvan, írom tehát. Tizennégy vagyok, így emlékszem, emlékezet és fikció kéz a kézben járnak, képzeljük hát együtt, ahogy a nyári szünetben ülök a fűben a kertben, a diófa tövében, vagy fenn a fán, ott is volt kényelmes olvasófészkem, mindez a nagyszülőknél a már említett szülőfaluban, Tiszanánán. Ülök, olvasok, tehát nem focizok. Mert ezt csináltam akkor egész nap, foci vagy olvasás. Most az utóbbi, kezemben egy könyv, Csehov-elbeszélések. Lapozok egyet, a Ványka következik. Az imént emeltem le a polcról, azért tudom a címét, én úgy emlékeztem, Levél nagyapónak, falura. Ványka kilencéves, én ott a fűben tizennégy, ő Moszkvában, én egy kicsi magyar faluban. Ő visszavágyik a falujába nagyapóhoz, csak ő van neki, én nem vágyom Moszkvába, a Szovjetunió fővárosába, de megértem ezt a szegény kis gyereket, olyan szomorú a sorsa,

sajnálom őt és ahogy az egy kamasztól elvárható, sajnálom magamat is, és már ki is csordul a könnyem.

Most, hogy újraolvasom a novellát, mosolygok azon a kamaszon, akit megszólít Csehov. Ezzel a történettel, amiben a fiúcska éjjel titokban megírja minden bánatát az egyetlen embernek, akihez kötődik, és másnap bedobja ezt az emlékezetes címzéssel, nagyapónak, falura. Meg ott a másik, hasonló rugóra jár, címe Fájdalom, amiben szentpétervári télben, éjjeli hófúvásban ül a bérkocsis, Jona Potapov a neve, és hiába próbálkozik, nem hallgatja meg senki az ő bánatát, azt, hogy meghalt a fia. Elmondja hát az istállóban egykedvűen szénát zabáló lovacskájának…

Klasszikus novellák, mindenki ismeri őket. De ez jutott eszembe, Csehov és az ő novellái, legyen hát ez életem könyve, amit most épp újraolvasok, és bámulom ezt az orosz zsenit, aki káprázatos arányérzékkel részletezi, milyen ember a nagyapó, hogyan kattogtat a kereplővel éjszaka, ahogy végigjárja a falut két kutyájával, és részletezi, milyen önzők és közönyösek a pétervári fiatalemberek, akik oda se bagóznak, mit nyöszörög a Jona… És hogy mindebből én csak a címzésre emlékeztem és a lova mellett árván motyogó kocsisra. Mert ezt, a lényeget, Csehov szinte elrejti, véletlenül elpöttyinti a részletek között, hogy az üssön. Hogy az a tizennégy éves kamaszgyerek a létezés végtelenjével, saját végességének átélésével a könnyeit törölgesse, és nagyanyja hívására, kész az ebéd, szipogva kiáltsa a kertből, megyek már, megyek.”