Vetle Lid Larssen: A csillagtudósok (részlet)

Halott fóka

Trondhjem, 1768. április

Nem sok szót fogok pazarolni magamra. Apám egy disznó, anyám meghalt. Rørosban születtem, Norvégia leglaposabb, leghidegebb és legkietlenebb részén. Szeretett bátyám 42-ben egy tragikus balesetben odaveszett a fjordban. Én akkor még nem voltam nagy gyerek, alig hatéves. Április volt, még jégtáblák úsztak a vízen, elfojtottam magamban az emléket. Na és? Gyűjthetünk kagylókat és kriptogám növényeket, boncolhatunk óriáscápákat és kitömhetünk madarakat, a halottakat azonban sosem kaphatjuk vissza.

1758-ben középfokú teológiai oklevelet szereztem Koppenhágában. Ezzel a sorsom megpecsételődött. Megismertem a nagy Gunnerust, a trondhjemi Norvég Királyi Tudományos Társaság alapítóját, fél Norvégia püspökét, a Mjøsától északra fekvő terület legbefolyásosabb tudósát.

– Ön az én emberem, Borchgrevink – mondta nekem.

Ez hízelgő volt.

A püspök ekkoriban még nem tudta megkülönböztetni a boglárkát a hólyagmoszattól. Hosszú, érthetetlen teológiai értekezéseket írt, amelyeket alig olvasott valaki, még kevesebben értették, ám rögtön jelentős karrierre tett szert általuk. Aztán a püspök megismerkedett a nagy Carl von Linnével, a fajok névadójával, a rendszerezés mesterével, Észak nagy géniuszával.

– Tudja, eddig milyen névvel illettük például a közönséges ibolyát? – kérdezte tőlem Gunnerus.

Megráztam a fejem.

– Viola floribus radicalibus corollatis abortientibus caulinis apetalis seminiferis. Az ember elalszik, mire ki tudja mondani, mit szedett. Tudja, hogy Linné milyen nevet adott neki? Viola mirabilis. Ennyi. Ezzel mindent elmondott. Faj és nemzetség. Hát nem bámulatos? – kérdezte. Majd rám nézett: – Jöjjön velem Trondhjembe, Borchgrevink, együtt fogjuk feltérképezni Norvégia madarait, más állatait és virágait. Ön gyűjtöget és vadászik, én pedig majd rendszerezek. Együtt mászunk majd fel a hírnév csúcsára.

És másztam.

Csak másztam.

Mígnem aztán nem másztam tovább.

Nem különös, hogy az, aki mászik, soha nem veszi észre, amikor zuhanni kezd? Azt hiszi, hogy továbbra is mászik. Csak azok hiszik, hogy mindig a csúcson vannak, akik lent maradnak.

A természettudományi gyűjtemény vezetőjeként elbocsátottak.

A könyvtárba kerültem át.

A püspök előléptetésnek nevezte. Hatezer kötet. Huzat. Fizetést még mindig nem kaptam.

És ugyanaz a munka, mint régen. Csak felelősség nélkül.

Semmi kifogásom a könyvek ellen.

Legalábbis a tartalmuk ellen.

Magát a könyvtárat nem kedveltem: a bezártságot, az édeskés szagot, sokak önhittségét, akik ott képviseltették magukat. Gyűlöltem a tudósok magamutogatását. A szagot, a hőmérsékletet, a csendet. Egy sírkamra. Én gyakorlati emberként a másik végletben helyezkedtem el. Szerettem a fennsíkot, az erdőt és a nagybecsű norvég termőföldet. Tudtam növényeket gyűjteni, vadászni és halászni. Tudtam tájékozódni a hegyekben. Soha ne bízz olyanban, aki nem képes azonnal megmutatni a négy égtájat.

Én ilyen ember voltam, nagyra törtem. Legalábbis nagyobbra.

– Csak nyugalom – mondta a püspök –, továbbra is lesznek botanikai és zoológiai feladatai, akkor is, ha a munkahelye a drága könyveink között lesz.

Ott ültem a kis mahagóniszekreternél, mint egy kripta mélyén, mellettem kinyitott jegyzetfüzetek és előkészített tollak. Mellettük az úti herbáriumom, az egyetlen könyv, amelyet igazán szerettem – barna, nehéz, négyszögletes, tele több tucat szárított virággal és növénnyel, hivatkozással, emlékkel, egy egész élettel. Inkább meghalnék, mintsem hogy megváljak tőle. Felemeltem a legutóbb érkezett gombát. Éreztem, ahogy funguslemezei az ujjbegyemhez tapadnak. Egy növényi here.

Összevetettem a herbáriummal, feljegyeztem a gomba jellemzőit a kis füzetbe. A gyűjtés helye. Állapot. Morfológiai jellemzők Linné szerint. Levágtam egy darabot a szárból, és betettem a Cuff-mikroszkóp alá. Az egy milliméternyi szerves anyag likacsos, élettel teli gerendává vált. Mindannyiszor egy csoda.

A mögöttem lévő polcon velem tartottak régi barátaim: egy halott alka. Egy Tonning által preparált ezüstsirály. Egy nyérc, amelyet magam lőttem és boncoltam fel, két szeme zavaróan eleven volt. És egy kitömött tőkehal.

A püspök állt előttem.

Nem is hallottam, hogy bejött.

Sápadt, magas homlok, a két szeme távol ült egymástól. Nem lehetett megkülönböztetni a tőkehaltól. Mindig némán figyelt, mielőtt odalépett hozzám, annyira közel, hogy éreztem fekete köpenyén a keményítő szagát.

– Hogy halad a gombával?

– Köszönöm, jól.

– Odakint áll még egy láda naturália Stenkjærből. Azokat is elintézi?

– Tonning nem tudja elintézni?

– Fáradt szegény. Magának menni fog, Borchgrevink. És hálás lennék, ha utána átnézné a 7b polcon lévő írásokat. Újra kell rendezni őket, de ezúttal téma szerint. Világos?

Hallgattam.

– Ezt elfelejtette.

A püspök odatartott elém valamit. A levelet. Elvettem.

– Nem olvassa el?

– Majd később.

– Úgy tűnik, az apjától jött.

Észrevettem, hogy a küldeményt felbontották. A püspököt fürkésztem.

– Miután végeztem itt, a könyvtárban, szeretnék visszamenni Koppenhágába és botanikai disszertációt írni.

– Ragyogó ötlet, barátom. Ajánlani fogom a kedves apja urának.

– Komolyan mondja?

– Természetesen.

– Az a célom, hogy vezető botanikus legyek. Természetesen csak ön után. Utána a nagy tengeri állatokra fogok összpontosítani. Éppen most készültem el a húsevő fókáról írott legutóbbi tanulmányommal. Vajon érdekelné a tudományos társaságot?

– Húsevő fóka? Hogyne. Küldje át nekem.

– Már megkerestem Peltet Koppenhágában a nyomtatás ügyében.

– Érdekes. Bravó! De persze már említette. Mi lesz az írás címe?

– Phoca carnifex Norvegiae.

– Bravó, Borchgrevink.

Ránéztem.

Hazudott.

Persze tudtam. Hazudott apámnak, hogy lelkészi hivatalt szerez nekem. Nem kaptam semmiféle lelkészi hivatalt. Hazudott nekem, hogy természettudományi állást biztosít számomra. Mindaddig egyáltalán nem érdekelte a Phoca carnifex, amíg nem ő maga elemezte. A püspök a csillagok felé tört. Linné imádta. A tudóselit támogatta. Ő alapította a Norvég Királyi Tudományos Társaságot. Trondhjemből minden nagy ember a tagja lett. Leszámítva engem.

– Maga is hamarosan az lesz – mondta a püspök. – Jövőre. A következő ülésen. Most már bármelyik pillanatban az lehet.

Tíz év telt el.

Gunnerus visszatartott engem. Segéd kellett neki, intéző, szolga. Én voltam a legjobb. Ráadásul ingyen. Apám fizetett.

Eddig.

Féltem, mi állhat a levélben.

Vajon tudnék-e boldogulni Gunnerus nélkül?

Egy igazságos világban nem függenék tőle.

Egy igazságos világban én emelkedtem volna fel a csillagok közé.

De ez a világ nem igazságos.

– Nem tudna a püspök úr egy szerény adománnyal jutalmazni szorgalmas munkámért? – kérdeztem már vagy századszor.

Zavartan mosolygott.

– Maga annyi aranyat ér, amennyi a súlya, Borchgrevink. De egy püspök fizetése nem sok mindenre elég.

– Jelenleg alig telik többre, mint napi egy étkezés.

– Valóban? Akkor tennünk kell valamit. Tessék, fogadja ezt jóindulatom jeléül – nyújtott át egy kis dobozt.

Megforgattam a kezemben. Egy szemölcsös nyírből készült tubákosszelence volt, egyik oldalán ezüstrozettával.

– De én nem tubákolok.

– Fordítsa meg.

A szélébe apró betűkkel az volt belevésve: Tonning.
– Eredetileg neki szántam. De maga kapja meg.

Nyeltem egyet.

– Köszönöm – néztem a püspökre. – Tulajdonképpen mi történt a természettudományi gyűjtemény vezetői állásával?

– Parelius kapta meg.

– De hiszen én négyszer alkalmasabb vagyok rá.

– Magából hiányzik az ékesszólás képessége. Egy vezetőnek tudnia kell fogalmazni.

– Dolgozom az ügyön.

– Legközelebb maga következik. Egyelőre az első adjunktusomként van szükségem magára. Hallottam, tegnap ismét jól mulattak, igaz?

Nem válaszoltam.

– Mindenekelőtt feleség kellene magának, Borchgrevink. Azt hiszem, volna egy jelöltem. Christina Bagge.

– Bagge? Ön tréfál? A kövér lelkészlány?

– Nem a kövérség számít.

– Eljegyeztem magam. De hiszen tudja a püspök úr.

– Eljegyezte magát? Kivel?

– Lovisa Linnével.

Gunnerus együttérzőn nézett rám. Gyűlöltem ezt a tekintetét.

– Tonning lőtt egy gyűrűsfókát – mondta, hogy elterelje a szót. – Rögtön fel kell boncolni.

– Én nem tehetem. Fókát nem.

– Hiszen épp most írt értekezést a fókáról!

– Éppen azért. Van előéletem azzal az állattal.

– Tegye túl magát ezen a különös fóbiáján.

– Tonning nem tudja megcsinálni?

– Tonning azt mondja, nagyon száraz a keze. Ráadásul úgy tűnik, elutazott.
– Elutazott? Hová?

– Gyorsan végez vele. Azt akarom, hogy ma este kilencre spirituszba kerüljenek a belsőségek. Megértette?

– Nem lehet. Kérem!

Az ajtó becsapódott.

Vetle Lid Larssen: A csillagtudósok
Fordította: Patat Bence
Európa, 2026, 5999 Ft