Akik éltek a Kádár-korszakban, aligha gondolták, hogy nem is olyan sokára egy hasonló rendszer épül ki

„A könyvemben nem az érdekelt, hogyan működött az állambiztonság intézményként, hanem az, hogy egy átlagember mikor érzi úgy, hogy még nem tett semmi rosszat, és mikor veszi észre, hogy közben már átlépett egy határt. Ezért gondolom fontosnak az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát is. Ez egy gesztus, egy szimbolikus lépés, azt mutatja, hogy igenis szembe tudunk nézni végre a történelmi múltunk fekete foltjaival, és hogy vannak ígéretek, melyeket be lehet és be kell tartani” – mondja Kovács Krisztián író, akivel nemrég megjelent regénye, A fény magányossága apropóján a magyar űrkutatás kezdeteiről, írói rizikókról, John Williams kultregényéről, a Stonerről, következménynélküliségről és a szembenézés fontosságáról beszélgettünk.

Gyerekkorom óta érdekel a csillagászat, bár akkor még elsősorban az űrhajók, a bolygók és a sci-fi világa vonzott. Később, amikor elkezdtem komolyabb könyveket olvasni Richard Feynmantől, Carl Sagantól vagy éppen Almár Ivántól, rájöttem, hogy a csillagászat valójában nemcsak arról szól, mi van odakint, hanem arról is, hogy miért vagyunk itt. Ha egyedül vagyunk az univerzumban, miért vagyunk egyedül? Ha nem vagyunk egyedül, az hogyan lehetséges? Miért éppen ezen a bolygón alakult ki élet? Ezek végső soron ugyanannak az emberi igazságkeresésnek a kérdései. Engem íróként mindig is ez érdekelt: hogyan próbál az átlagember igazságot keresni egy olyan világban, ahol semmi nem garantálja, hogy valaha meg is találja. Ez volt az első regénytémám, amelynél azt éreztem, hogy a csillagászat és ez a fajta emberi igazságkeresés természetes módon kapcsolható össze.

A csillagászat régi szerelem volt, régóta tudtam, hogy egyszer szeretnék regényszinten foglalkozni vele. Maga A fény magányossága azonban nem ebből született meg, hanem abból a háttértörténetből, ahogyan egy politikai hatalom megpróbálja felhasználni a kisembert, vagy éppen egy olyan embert, aki a tehetsége miatt kirakatpozícióba kerül. Ez a kérdés az elmúlt évek magyar közéletében is elég látványosan jelen volt. Engem azonban nem elsősorban egy autoriter rendszer működése érdekelt, hanem az, hogy akik benne élnek, milyen apró kompromisszumokat kötnek azért, hogy azon a pályán maradhassanak, amelyet maguknak választottak. Hol húzzák meg a saját határaikat, és mi történik, amikor egyszer csak rájönnek, hogy valójában már nem ők használják a rendszert, hanem a rendszer használja őket. Amikor erre a problémára rátaláltam, hirtelen összeért bennem a két régi érdeklődési köröm. A csillagászat igazságkeresése és ez a nagyon emberi erkölcsi igazságkeresés ugyanannak a kérdésnek két különböző megközelítésévé vált.

A magyar űrkutatás történetének ez az időszaka meglepően kevéssé feldolgozott, különösen abból a szempontból, hogyan éltek és dolgoztak a hétköznapokban a magyar csillagászok. A tudományos eredményekről természetesen sok mindent tudunk, de arról már jóval kevesebbet, hogyan működött a szakma belülről, milyen kapcsolatban álltak a magyar kutatók a szovjet űrprogrammal, hogyan követték a nemzetközi eredményeket, vagy miként tudtak együttműködni nyugati intézményekkel a vasfüggöny innenső oldaláról. Ebben óriási segítséget jelentett Almár Iván, aki nemcsak átélte ezt az időszakot, hanem alakítója is volt. Mellette természetesen rengeteg szakirodalmat olvastam, és igyekeztem minden apró részletet több forrásból ellenőrizni. Nem volt cél, hogy dokumentumregényt írjak, inkább, hogy az olvasó érezze: ez a világ valóban létezett, és a szereplők valóban élhettek volna benne. Ebben pedig pótolhatatlan segítséget jelentettek Iván személyes emlékei.

Igen, ahogy említettem, Iván nemcsak átélte a második világháború utáni magyar űrkutatás történetét, hanem maga is alakítója volt. Lenyűgöző hallgatni, milyen pontossággal idézi fel az elmúlt hetven év eseményeit. Olyan személyes történeteket is megosztott velem, amelyek egyetlen könyvben sem szerepelnek. Ő például még élőben hallgatta Kármán Tódort előadni. Nekünk ő már a történelemkönyvek egyik szereplője, neki viszont személyes emlék. Ezeknél a történeteknél rögtön éreztem, hogy valamilyen formában helyük van a regényben. Legalább ennyire fontos volt, hogy Iván segített megérteni a csillagászat gondolkodásmódját is. Én lelkes laikus vagyok: rajongok a csillagászatért és az űrkutatásért, de a fizikával és a matematikával mindig hadilábon álltam. Sok olyan fogalommal találkoztam – például a kozmológiai állandóval vagy a világegyetem lehetséges végéről szóló elméletekkel –, amelyeket csak nagy vonalakban értettem. Iván azonban tanári türelemmel magyarázta el ezeket, egészen addig, amíg én is megértettem. Ez azért volt fontos, mert csak azt tudtam hitelesen leírni az olvasónak, amit előtte én magam is megértettem.

Biztos, hogy nem mindenkire igaz. Én egyszerűen így gondolkodom a történelmi regényről. Ha egyetlen példát kellene mondanom, James Michener jut eszembe. Magyarországon kevésbé ismert szerző, de a Space című regényében a második világháború utáni amerikai űrprogram történetét követi végig. Hosszú száz oldalakon át szigorúan ragaszkodik a történelmi tényekhez, aztán egyszer csak meghoz egy merész írói döntést: megírja az Apollo–18 küldetést, amely a valóságban soha nem valósult meg. Nekem ez nagyon felszabadító felismerés volt. Rájöttem, hogy a történelmi regény feladata nem feltétlenül az, hogy minden apró részletében rekonstruálja a múltat, hanem hogy hitelesen adja vissza egy korszak működését és emberi dilemmáit. Ha ehhez néha olyan találkozásokat vagy eseményeket kell megalkotni, amelyek akár meg is történhettek volna, de valójában nem történtek meg, azt én legitim írói eszköznek érzem. A fény magányosságában is ezt az elvet követtem. Nem a történelmi tényeket akartam átírni, hanem olyan helyzeteket teremteni, amelyek még pontosabban világítják meg a Kádár-kori tudományos közeg, a politika és az egyéni felelősség viszonyát. Ha egy-egy ilyen fikciós elem segít közelebb vinni az olvasót a korszak igazságához, akkor szerintem betöltötte a szerepét.

Biztos, hogy van benne valamennyi kockázat. Ha valós személyeket emel be az ember egy regénybe, akkor felelősséget is vállal értük. Én ezért végig arra törekedtem, hogy ne adjak olyan mondatot vagy gondolatot a szájukba, amelyet a személyiségük vagy a nyilvánosan ismert nézeteik alapján ne mondhattak volna el. Ezt már a Hiányzó történetek írásakor is fontosnak tartottam, amikor Teller Edét szerepeltettem a regényben. Bár fikciós helyzetbe helyeztem, a gondolkodásmódja és a megszólalásai azokból az interjúkból, cikkekből és nyilatkozatokból épültek fel, amelyeket valóban ismerünk tőle. Számomra ez nemcsak hitelességi kérdés, hanem tisztelet is azok iránt az emberek iránt, akik valóban alakították a magyar tudomány történetét. Ráadásul úgy érzem, egy ilyen regényből éppen az ő alakjuk nem hiányozhat. Kulin György, Detre László, Dezső Lóránt vagy Almár Iván nem egyszerű mellékszereplők, hanem a magyar csillagászat és űrkutatás meghatározó alakjai. Az ő jelenlétük segít igazán megmutatni azt a tudományos közeget, amelyben Kajetán Andor története játszódik.

A Kádár-kor hírszerzőhálózatáról szóló könyvekben vannak utalások arra, hogy amikor egy magyar tudós hazatért egy külföldi konferenciáról, olykor megkérdezték tőle, mi történt ott. Persze nem úgy álltak elé, hogy mostantól jelentened kell a kollégáidról. A legtöbbször nem is a közvetlen munkatársairól kérdezték, hanem mondjuk egy olyan külföldi tudósról, akivel életében talán egyszer találkozott. Az elején ez sokszor csak néhány ártatlannak tűnő kérdés volt. Andor is úgy érzi, hogy nem hazudott, nem adott ki olyan információt, amivel bárkinek kárt okozna. Ahogy azonban haladunk előre a történetben, egyre nagyobb szívességeket kérnek tőle, és ezek a kérdések fokozatosan egyre közelítenek a saját kollégáihoz, a saját világához.

Ez azért veszélyes, mert Andor ahhoz van hozzászokva, hogy egy autoriter rendszer zsarolással, megfélemlítéssel vagy az értékei elvételével éri el a célját. Ezt tanulta a saját családja történetéből. Csakhogy van egy ennél sokkal kifinomultabb módszer is, amikor a rendszer azt mondja, nem elveszi azt, ami a tiéd, hanem engedi, hogy tovább működj, de az ő feltételei szerint. Az elején ez nem is tűnik kompromisszumnak. Az ember azt mondja magának: ennyit még megtehetek, ezzel még nem ártok senkinek, nem mondtam olyat, amit egy baráti beszélgetésben ne mondtam volna el. Szerintem éppen ettől működik igazán egy ilyen rendszer. Nem azzal kezdődik, hogy olyasmit kér tőled, amit biztosan visszautasítanál, hanem olyasmivel, amire még nyugodt szívvel igent tudsz mondani. Mire pedig eljutnál odáig, hogy nemet mondj, addigra már annyi apró kompromisszumot kötöttél, hogy nem lehet kiszállni belőle. Az ember szinte észrevétlenül sodródik egyre beljebb.

Éppen emiatt annyira aktuális most ez a történet. Hajlamosak vagyunk az ügynökkérdésről fekete-fehér kategóriákban gondolni: voltak a besúgók és voltak az áldozatok. Szerintem a valóság ennél sokkal bonyolultabb. A könyvemben sem az érdekelt, hogyan működött az állambiztonság intézményként, hanem az, hogy egy átlagember mikor érzi úgy, hogy még nem tett semmi rosszat, és mikor veszi észre, hogy közben már átlépett egy határt. Ezért gondolom fontosnak az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát is. Ez egy gesztus, egy szimbolikus lépés, azt mutatja, hogy igenis szembe tudunk nézni végre a történelmi múltunk fekete foltjaival, és hogy vannak ígéretek, melyeket be lehet és be kell tartani. Nem fognak ugyan minden kérdésre választ adni, de segíthetnek jobban megérteni egy máig visszhangzó történelmi korszak működését. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a nyilvánosság nem jelent majd egyet a teljes igazsággal.

Nagyon remélem, hogy éppen a könyvben ábrázolt mechanizmusok miatt az olvasó időnként a jelenre is ráismer majd. A saját környezetemben is azt láttam, hogy akik átélték a Kádár-rendszer utolsó tizenöt-húsz évét, nem gondolták volna, hogy egyszer még olyan helyzetekkel találkoznak, amelyek arra az időszakra emlékeztetik őket. Ezért remélem, hogy ez a történet nemcsak regényként, hanem egyfajta mementóként is működhet. Ugyanakkor engem nem elsősorban a rendszerek összehasonlítása érdekelt, hanem az embereké. Abban szinte biztos vagyok, hogy ahogy a Kádár-rendszerben, úgy az elmúlt tizenhat évben is sokan nem rosszindulatból tették azt, amit tettek. Ők nem antihősök, hanem olyan emberek, akik túl naivak voltak, túlzottan ragaszkodtak a biztonsághoz, vagy egyszerűen megkötöttek olyan kompromisszumokat, amelyek hosszú távú következményeit nem látták, nem láthatták előre. Nem szeretném azt feltételezni, hogy minden ilyen döntés mögött kizárólag rosszindulat vagy cinizmus áll. Az emberi természet ennél legtöbbször sokkal bonyolultabb.

Rendkívül fontosnak tartom. Ettől persze hirtelen nem jön minden rendbe, de egy közösség és egy ember életében is a szembenézés az első lépés a lezárás és majd a továbblépés felé. Ha valaki képes kimondani, hogy bizonyos helyzetekben rossz döntéseket hozott, vagy olyan alkukat kötött, amelyeket ma már nem kötne meg, az szerintem nem gyengeség, az erő. Persze ennek akkor van igazán súlya, ha belső felismerésből fakad, és nem pusztán azért történik meg, mert időközben megváltozott a politikai klíma. A hitelességet végső soron mindig az dönti el, hogy egy ember akkor is képes-e szembenézni önmagával, ha semmilyen előnye nem származik belőle. Azt hiszem, ez nem csak a Kádár-rendszerre vagy az elmúlt tizenhat évre igaz. A kérdés korszaktól függetlenül ugyanaz: tanulunk és fejlődünk, vagy követjük a rossz mintákat.

Nekem a Stonerben az volt egyszerre magával ragadó és végtelenül szomorú, hogy gyakorlatilag már az első oldalakon megtudjuk: egy olyan ember történetét olvassuk, aki elvégezte az egyetemet, megnősült, tanított, nyugdíjba ment, meghalt, és alig emlékeznek rá a diákjai. Végigél egy egész életet, mégis felmerül a kérdés: hagyott-e maga után bármit? Kajetán Andor alakjánál is sokszor foglalkoztatott ez a gondolat. Az a felismerés, hogy az életünk jelentőségét nagyon sokszor nem mi mérjük, és nem is feltétlenül akkor derül ki, amikor még élünk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak a látványos tettek számítanak, miközben lehet, hogy egy ember valódi hatása csak évtizedekkel később válik láthatóvá. Számomra ettől olyan fájdalmasan szép a Stoner.

Pontosan erről szól a regény. Az ember életében van egy felívelő szakasz: tanul, keresi a helyét, fokozatosan felépíti a saját identitását. Aztán elérkezik egy pont, amikor úgy érzi, megérkezett. Andornál is van egy ilyen időszak. Már ismert csillagász, sikeres ismeretterjesztő, úgy érzi, a helyén van. Még akkor is, amikor a katonai felderítés megjelenik az életében, sokáig nem gondolja, hogy ez alapjaiban befolyásolná a sorsát. Szerintem ez nagyon emberi működés. Sokszor nem is vesszük észre, hogy a körülöttünk lévő rendszer mennyire alakítja a döntéseinket. Csak akkor kezdünk el kételkedni, amikor szembesülünk a további működésünkhöz szabott első feltételekkel. Andornál ekkor indul el a leépülés. Nem elsősorban szakmailag, hanem belül. Egyre gyakrabban teszi fel magának a kérdést, hogy valóban a saját tehetsége juttatta-e oda, ahol tart, vagy részben annak köszönheti a helyzetét, hogy a rendszer valamikor úgy döntött, érdemes támogatni őt. Szerintem ez ma is nagyon aktuális kérdés. Nemcsak a politikában, hanem minden olyan közegben, ahol a teljesítmény és a lojalitás időnként összekeveredik.

A második világháborútól az 1970-es évekig tartó eseményekre visszatekintő rész után rögtön a következőket olvashatjuk: „Miután végigálmodta az életét…” Veled fordult már elő hasonló?

Igen, többször is, leginkább valamilyen nagyobb, sorsfordító döntés előtt. Mint a gyermekvállalás is. Az ember ilyenkor óhatatlanul végignézi a saját életét, hogy mit hoz magával a következő életszakaszba. Milyen tapasztalatokra tud építeni, és milyen mintákat örökölt a családjától, amelyeket talán már nem szeretne továbbadni. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember egy kicsit számot vet önmagával. Egyszer Pál Feri mondta egy előadásában, hogy ő mindig azt nézi, mi a dolgok „möge”. Így fogalmazott. Ez tetszik, mert én is ilyen alkat vagyok. Gyerekkorom óta, ha történt velem valami fontos – jó vagy rossz –, leírtam magamnak. Az írás segített távolságot tartani, más nézőpontból ránézni ugyanarra a helyzetre. Talán ezért is érdekelnek íróként az ehhez hasonló motivációk. Ha valaki tesz valamit, nem elsősorban az érdekel, mit tett, hanem hogy miért tette. És ugyanezt a kérdést saját magamnak is újra meg újra felteszem.