Gyereket akar, párkapcsolatot nem

„Sosem feledem azt a lélegzetelállító döbbenetet, amit akkor éreztem, amikor először olvastam Kavakami Mieko Nacu nyara című regényét” – írja a japán irodalom szupersztárja, Murakami Haruki honfitársa könyvéről. A magyarul idén Mayer Ingrid tolmácsolásában megjelent vaskos kötet valóban sok szempontból megdöbbentő: egyrészt mert a spermadonáció, a partner nélküli gyermekvállalás, a szexualitás elutasítása, a szülés és a női test kisajátítása kapcsán is sok tabut feszeget, másrészt azért, mert ezt nem egy erőteljes, radikális, kiáltványszerű nyelven teszi, hanem olyan visszafogott finomsággal és érzékenységgel, amihez az ilyen témájú szövegeknél nem igazán vagyunk szokva.

Az 1976-os születésű japán írónak – aki egyébként tavaly Budapesten is járt – eddig egy könyve jelent meg magyarul. Az éj szerelmesei a nagyvárosi elhagyatottság, a szerelem, a kapcsolódás, illetve annak lehetetlensége kapcsán mutatott be egy keserédes történetet, melyben a gyengédség és a fájdalom együttesen volt jelen. Az ebben megjelenő finom, visszafogott, szemlélődő elbeszélésmód, mely a tudaton kívül a testnek is kiemelkedő szerepet juttat a világ értelmezésében, most is meghatározó. A Nacu nyara azonban szerkezetét és kérdésfelvetéseit tekintve is bonyolultabb. Ezúttal sokkal több társadalmi problémát jelenít meg (gyerekvállalás, nők helyzete a mai Japánban, testképzavarok, a férfivilág elvárásai stb.), de az egyik legfontosabb témája továbbra is a magány.

A női test valósága

A most megjelent (eredetileg 2019-ben íródott) regény két részből áll, az első 2008-ban játszódik, és mindössze pár napot ölel fel. Története szerint egy Tokióban élő nő fogadja nővérét és unokahúgát otthonában, és az együtt töltött idő alatt megismerjük jelenüket és nehéz, veszteségekkel teli múltjukat is. Három nő áll a középpontban, az egyik, Midoriko kamaszlány, akit annyira frusztrál az anyja, hogy kizárólag írásban kommunikál vele, és akinek naplóbejegyzéseiből kiderül, hogy éppen a női test működésével ismerkedik (menstruáció, peteérés, fogantatás stb.), és visszataszítónak, feldolgozhatatlannak találja az. Ezekkel az ambivalens, kezelhetetlen érzésekkel azonban teljesen magára marad, ugyanis az öregedéssel szembenéző anyját, Makikót semmi más nem érdekli, mint hogy megnagyobbíttassa a melleit. A negyvenes és a tizenéves szereplő egyaránt a testével, annak elfogadásával küzd, még ha teljesen más aspektusból is. Mindezt a főhős, az egyes szám első személyben megszólaló harmincas Nacu értetlenül szemléli, miközben nővérével közös múltjukon, korán véget érő, traumatikus gyerekkorán töpreng.

A második rész jóval hosszabb és itt már kizárólag Nacut követjük nyomon abban a néhány évben, míg élete egyik legnagyobb döntését készül meghozni. A téma itt is a női test (nem véletlen, hogy az angol fordítás címe Breasts and Eggs, a sokkal költőibb Nacu nyara helyett), elsősorban a termékenység, a szexualitás és az anyaságra való alkalmasság felől nézve. Az íróként lassacskán befutó, szerény kis megélhetést teremtő, de egyedülálló főhős ugyanis spermadonáción gondolkodik, gyermeket szeretne: „Fogok én még szülni valaha? Eljön még az a nap? Én, akinek nincs pasija, akit szeret, de nem is szívesen szeretne bele senkibe, és nemi életet sem akar, sőt tudna élni: szülhetnék-e én gyereket?”

Szülni vagy nem szülni?

Egy magányos nő alakján és történetén keresztül társadalmi problémák sokaságát érinti a regény, de úgy, hogy a fókuszban végig Nacu személyes története áll. A regény az egyén felől közelít a mondanivalójához, és éppen ezért nem ad a kérdésekre végleges vagy egyértelmű válaszokat, hanem teremt egy alakot, akin keresztül egyetlen, nagyon intim és bensőséges nézőpontból megmutathatja ezeket. A főhős különleges nő, és nemcsak azért, mert író, és meglehetősen izoláltan él, hanem azért is, mert a szexualitást és a párkapcsolatokat is elutasítja, vagyis inkább nem tud velük mit kezdeni. Mint minden plasztikus és hiteles karakter, ő is tele van ellentmondásokkal, döntését a gyerekvállalással kapcsolatban nem hónapokon, hanem éveken át fontolgatja.

Rengeteget gondolkodik a dolgon, de a belső vívódásokon túl láthatjuk azt is, ahogy kevés emberi kapcsolatában felveti a kérdést. Egészen máshogy reagál rá a nővére, a szerkesztője, írótársa, munkatársa, valamint az egyetlen fontosabb férfiszereplő, akivel éppen a kérdés kapcsán ismerkedik össze. Nacu mindenkivel megosztja kétségeit, és mindenki máshogy viszonyul a kérdéshez, ezzel is hangsúlyozva, mennyire megosztó, sok szempontból értelmezhető témáról van szó. A nő kétségei elsősorban etikai jellegűek: szabad-e gyereket hozni a világra úgy, hogy a spermadonációnak köszönhetően valószínűleg soha nem fogja megismerni az apját? Szabad-e gyereket vállalni egyedül?

De az alapvető kérdések mellett, miközben a többi szereplő történeteit is megismerjük, csupa diszfunkcionális család válik láthatóvá, korán elhunyt, vagy a családjaikat magára hagyó, esetleg bántalmazó apákkal. Egy olyan társadalom képe bontakozik ki, melyben a nők cipelik a házasság, a gyerekek, a háztartás, az öregek ápolásának problémáit, az egész család terheit, miközben a férfiak elvárásainak is meg kell felelniük. Magukra hagyott, szolgaként robotoló, szeretet és lelkesedés nélküli anyák és anyósok bukkannak fel minden történetben, az egyik szereplő (Nacu szabadszájú kolléganője) egészen odáig megy, hogy a nőket cinikusan „pinával ellátott munkagépeknek” nevezi.

Napjaink Japánja

A regény egyáltalán nem fest idilli képet napjaink és az elmúlt évtizedek Japánjának családjairól, benne a nők szerepéről. De a társadalomrajznál is fontosabb kérdésnek tűnik a magány, a teljes elszigeteltség, a párkapcsolatok hiánya. A nagyvárosi képek, az embertömegek, a metróállomások hömpölygő forgataga előtt olyan magányos alakok téblábolnak, mint amilyen Nacu is, aki sokszor heteken át nem beszél senkivel, nehezen kapcsolódik másokhoz: „Én láttam az utcát és az embereket, de úgy tűnt, engem sehonnan sem látni. És a kettő közé határozott, vastag vonalat húzott az áthaladó vonat fülsüketítő robaja. Fázni kezdtem.” Bár a regény nem nevezi meg ezt a jelenséget, és főhőse sem testesíti meg annak szélsőséges formáját, az egyedüllét és az elszigeteltség ábrázolása mégis felidézheti a hikikomori fogalmát. A Japánból származó kifejezés szó szerinti jelentése „elzárkózni” vagy „visszahúzódni”. A kifejezést, mely már az ázsiai országon kívül is elterjedt, olyan fiatalokra értik, akik erős szociális szorongásuk, a nagy társadalmi elvárások miatt akár hónapokig ki sem lépnek az utcára.

A magány kérdése mellett – és vele szoros összefüggésben – a regény másik központi témája a gyermekvállalás: vágyhat-e egy magányos ember gyerekre? Vállalhat-e egy nő gyermeket apa, párkapcsolat nélkül? A legfontosabb kérdés azonban túlmutat ezeken a konkrét helyzeteken, és magára a gyerekvállalásra irányul. Mit jelent életet adni valakinek? Az egyik szereplő provokatív kijelentése szerint „gyereket szülni a világra erőszak”. Bár ez korántsem a regény végső állítása, mégis arra készteti az olvasót, hogy végiggondolja ezt a radikális nézőpontot. Egyúttal azt is megmutatja, hogy Kavakami Mieko nem fél a lehető legszélsőségesebb érveket is megszólaltatni, és valóban minden oldalról körbejárja a gyermekvállalás erkölcsi dilemmáit.

A fenti kijelentés egy parkban hangzik el, ahol egy szereplő Nacuval beszélget. A regény egyik legerősebb jelenetében hosszú monológban fejti ki álláspontját: „Hogy képesek szülni? Hogy követhetnek el az emberek mosolyogva ekkora erőszakot? Egyszerűen fel nem foghatom, hogy képesek rákényszeríteni valakire ezt a borzalmat, kényük-kedvük szerint kiráncigálni valakit, akiben soha fel sem merült, hogy meg akar születni!”

Hogy mindezek után a főhős végül belevág-e a gyerekvállalásba, az csak a regény zárlatában derül ki. Addig azonban a melankolikus történet fokozatosan emeli a tétet: az érzelmi csúcspontok egyre sűrűbben követik egymást, az elbeszélő azonban nagyon mértéktartó. A helyzeteket nem dramatizálja túl; a jeleneteket többnyire csönddel zárja le, majd szinte észrevétlenül továbblép a következőre. Ez a visszafogottság a regény egyik legnagyobb erénye, és egyúttal az író elbeszélésmódjának egyik legkarakteresebb vonása. A nagyváros, Tokió és Oszaka képei, valamint a testi tünetek – a láz, az izzadás, a rosszullét, a szédülés vagy az álmatlanság – finoman erősítik fel Nacu belső monológját. Ez a szolid, a nő törékenységét is kiemelő hang egyszerre tartja fenn az olvasó kíváncsiságát a történet végkimenetelét illetően, és tereli a figyelmét a mindennapok szinte észrevétlen részleteire, és arra a kérdésre, hogyan lehet boldogulni egy olyan világban, ahol a legtöbben láthatatlannak érzik magukat.

Kavakami Mieko: Nacu nyara
Fordította: Mayer Ingrid
Park, 2026, 8000 Ft