Narine Abgarjan: Manyunya (részlet)

A sors ezen a napon sem kímélt bennünket: telefonált Mamó, és szólt, hogy a zöldségesnél piros bolgárpaprikát árulnak.

Csinálok adzsikát – örült meg anya, és már nyúlt is a pénztárcájáért.

Ne-e-e-e-em – kezdtünk nyafogni.

De igen! – mondta anya, kezünkbe nyomta a pénzt, ellátott bennünket a munkavégzéshez szükséges hálós szatyrokkal, és kipenderített az ajtón. – Manyunya is ott van, Mamó már elküldte a boltba.

A zöldséges előtt hosszú, rikácsoló sor kígyózott.

Lányo-o-o-o-ok, itt vagyok – integetett Mánya.

Hihetetlen nehézségek árán átfurakodtunk hozzá a tömegen.

Sziasztok – szívta meg az orrát Manyunya –, nem semmi, ugye? Nézzétek, milyen a kezem.

Elénk tolta a tenyerét, és megmutatta összeráncosodott ujjbegyeit.

Látjátok?

Aha! – sóhajtottunk fel. – Ilyen még akkor sem szokott lenni, ha az ember sokáig fekszik a forró fürdővízben.

Paradicsomot hámoztam velük – dicsekedett Mánya –, egy egész vödörrel megpucoltam!

Én is meg akartam mutatni neki a kezemet, de Karinka hirtelen megrántotta a dzsekim kapucniját:

Nézzétek már, nézzétek!

Mit? – nyújtogattuk a nyakunkat.

A sor mellett Marinka haladt el, a harmincnyolcas lakásból. Ha Marinka, hát Marinka, nem egy napja ismertük már, még haverkodtunk is vele. Rendes lány volt, közvetlen, többször is megosztotta velünk a rágóját – mindegyikünknek odaadta, hogy rágjuk mi is egy kicsit. Egyszer még azt is kiötlöttük vele, hogy viaszgyertyát használunk erre a célra. Levágtunk a gyertyából egy-egy darabot, és elmélyülten rágni kezdtük. Eleinte undorító íze volt, de aztán gyorsan megolvadt a szánkban, és távolról az agyonrágott rendes rágóra emlékeztetett. Mamó aztán majd’ megnyúzott bennünket, úgyhogy többé nem szántuk rá magunkat efféle kísérletezésre. De közös bűnözői múltunk még jobban összekovácsolt minket.

Marinka a sor mellett lépkedett, ügyet sem vetve senkire, és kinyújtott kezében valami elképesztően szép izét tartott. Egyelőre nem tudtuk, mi ez az izé, de egy pillanat alatt mi is ilyet akartunk magunknak.

Marina-a-a – szólongattuk –, mi az ott nálad?

SZAMÓCA ÍZŰ PÁLCIKÁS NYALÓKA – felelte Marinka.

Micsoda? – nem hittünk a saját fülünknek sem.

Mondom: nya-ló-ka! Szamóca ízű! Pálcikás! – Marinka kibontotta az áttetsző, zörgő csomagolópapírt, megnyalta a nyalókát, és visszatekerte a papírba.

A torkunkon akadt a szó. Lecövekeltünk egy időre, és együtt bámultuk mohó szemekkel a rózsaszínű, szamócás csodát.

Finom? – tért magához Karinka.

Ühüm – nyalta meg látványosan Marinka újra a nyalókát –, a nagynéném hozta. Cseszkó import!

Cseszkovából? – akarta csillogtatni erudícióját Mánya.

Igen, Cseho… Cseholovából… Cseszkiából, aha.

És cseszkiek csinálták, ugye? – makacskodott a barátnőm.

Hát persze, hogy a cseszkiek, ki mások – vonta meg a vállát Marinka.

Soha életünkben nem láttunk még ilyen csodás cukorkát: nagy volt, gömbölyű, fényes, vékony sárga pálcikán.

Marina-a-a-a – bégettük –, hadd kóstoljuk meg!

És én mit kapok érte cserébe? – Marinka nem jött zavarba.

Neked tudom adni a noteszemet, amelyiknek kamilla van a borítóján – ajánlottam.

Pfff, azt már majdnem teleírtad!

A katicabogaras hajpántomat – ajánlotta Mánya.

Nem kell, fá-á-á-áj a fejem a hajpántoktól.

Tudom már! – kaptam észbe. – Hamarosan jön hozzánk vendégségbe Igor bácsi, ő biztosan hoz majd finom moszkvai bonbonokat. Adok neked belőle három egész szemet!

Ötöt – mondta rezzenés nélkül Marinka.

Hatot, és mindannyian nyalhatunk kettőt-kettőt a nyalókádból!

Rendicsek!

Kibontotta a nyalókát, és ideadta. Óvatosan megnyaltam, és továbbadtam a húgomnak. Marinka szigorúan figyelte, hogy senki se nyaljon belőle többet a kialkudottnál.

Hmmm – morogtunk –, milyen finom!

Aztán rábeszéltük Marinkát, hogy a jó társaság kedvéért álljon ő is sorba velünk. Marinka a biztonság kedvéért zsebre tette a nyalókát, és a bátyjáról szóló történetekkel kezdett szórakoztatni bennünket.

Amikor csinálja a leckéjét, állandóan az orrát túrja, a fikát meg megeszi!

Fúj!

És mindig zokniban alszik, még nyári forróság idején sem veszi le. Hazajön koszos zokniban, és úgy fekszik le aludni.

Fúj!

Egyszer meg mosdott a fürdőszobában, és elfelejtette bezárni az ajtót. Én meg rányitottam!

Na és? Láttad a pöcörőjét?

Nem, háttal állt nekem. De láttam a fenekét! Csupa pattanás!

Meg a háta is!!!

Fú-ú-ú-ú-új! Szegény Marinka! Micsoda rettenet!

Hálából az együttérzésünkért Marinka megengedte, hogy nyaljunk még egyet-egyet a nyalókájából.

Aztán megvettük a paprikát, és indultunk haza. Az úton összetalálkoztunk két osztálytársammal. Karinka az egyiket eltángálta, de a másikat nem sikerült utolérnie – a fiú könnyűatléta volt, és gyorsabban tudott futni, mint anyám.

Két hét múlva megérkezett Igor bácsi. És hozott nekünk ajándékba Braunschweiger kolbászt, Jubileum kekszet meg Piroska bonbont. Mi becsülettel odaadtuk Marinkának a beígért bonbonokat, ő pedig ment haza, cukkolni a bátyját a gazdagságával. A bátyja viszont leteperte, elvette tőle a bonbonokat, és mindet befalta. Marinka pedig visszatért hozzánk bömbölve, és azt ajánlotta, hogy elcserélné a cseh nyalóka pálcikáját meg csomagolópapírját még egy szem bonbonra. Leszedtük a nyalókáról az aranyszínű címkét, és majdnem összevertük egymást miatta, mert mindenki magának akarta. Természetesen Karinka győzött, aztán fél éven át büszkén járkált az iskolatáskáján virító „Made in Czechoslovakia” felirattal. Igor bácsit pedig apám tényleg kigyógyította. De még hogy!

Felhívta Misa bácsit, és azt mondta neki:

Megjött Igor. Hát így.

Misa bácsi már rohant is. Kezében egy háromliteres üveg sompálinkával. A férfiak gyorsan csináltak maguknak szendvicseket, és már indultak is pecázni, azzal a felkiáltással: „Csak egyetlen nő se legyen egy kilométeres körzetben!”. Igor bácsinak akartak venni egy üveg gabonavodkát is, de ő megsértődött, mondván:

Ti házit isztok, nekem meg államival akarjátok kiszúrni a szememet?

Igor, ami jó az örményeknek, az halál az oroszoknak – figyelmeztette apám becsülettel.

Nem ismerem el – makacskodott Igor bácsi.

Előbb szagold meg, csak aztán kérj belőle – bontotta ki az üveget Misa bácsi.

Brrr – nyomta az orrát az üvegbe Igor bácsi, de nem adta meg magát.

Igor! – tett apám egy utolsó kísérletet arra, hogy észhez térítse.

Jura? – ellenkezett Igor bácsi.

Ahogy akarod.

Aztán apa meg Misa bácsi bepakolták Vászjába a pecabotokat, az ellátmányt meg a bánat sújtotta moszkvai vendéget, és kimentek a tóra, pálinkával öblíteni le a pecázást.

Késő éjjel értek haza. Hosszasan vitatkoztak a küszöbön, van-e jelentősége annak, hogyan hozzák be a házba Igor bácsit: lábbal előre vagy fejjel előre. Végül oldalvást cipelték be, lefektették az ágyra, és egész éjjel ápolták. Reggelre reanimálták, de Igor bácsi még két napig igencsak gyengécske volt, és kizárólag hajdinakásás bébiételt meg csirkelevest evett.

Anya kiskanállal diktálta bele, és szörnyen sajnálta.

Igor, de hát mért hallgattál erre a két idiótára, és ittál sompálinkát? – csóválta a fejét.

Hisz nem tudtam – csuklott Igor bácsi –, elképzelni sem tudtam, MI ez! Ez valami rettenet! Két napja a saját büfögésemtől újra meg újra berúgok!

Egy hét múlva utazott el.

Visszamegyek Moszkvába, kiveszek még egy hét fizetés nélkülit, és bevonulok egy szanatóriumba, rendbe hozatni a májamat – ígérte meg búcsúzásképpen.

Gyere el újra – ölelte meg apám a barátját.

Köszönöm – érzékenyült el Igor bácsi –, feltétlenül eljövök.

Csak hagyjátok, hogy kipihenjem ezt az utazást.

Egy hónap múlva apám levelet kapott tőle.

„Megtanítottam Álságot a vécébe kakálni” – dicsekedett Igor bácsi.

Na! – krákogott apám.

„Eladtam a Zaporozsecet. Gyűjtök hozzá egy kicsit, és veszek egy Kopejkát.”

Ez már beszéd! – helyeselte apám.

„Összejöttem egy ápolónővel a masszázsteremből. Kigyógyíttattam a lumbágómat.”

Heh! – dörzsölgette meg apám a derekát.

„A lányom nálam aludt a hétvégén. Sütöttem krumplit, leégettem a vezetéket. Tudod, Jura, milyen boldog vagyok?!”

Apámnak könny szökött a szemébe.

„Mégiscsak kigyógyítottam” – gondolta büszkén apám.

Aztán profilaktikus célzattal összeráncolta a homlokát, és anyámhoz fordult:

Asszony, vagy megmasszírozod minden este a hátamat, vagy magadra vess.

Rajtad már az agytekervényeid masszázsa sem segít.

Anyám nem szeretett adós maradni.

Marine Abgarjan: Manyunya
Fordította: Goretity József
Typotex, 2026, 5500 Ft