Kováts Adél: Együtt élek a lányom történetével

2025 végén 25 fontos művészt, tudóst, gondolkodót kerestünk meg azzal, hogy meséljenek a Karakternek arról a 2000 után – vagyis az utóbbi 25 évben – megjelent könyvről, ami valami miatt fontos, meghatározó, szemléletformáló, inspiratív lett nekik. Mivel a sorozatnak nagy sikere volt, mi pedig továbbra is kíváncsiak vagyunk, a folytatás mellett döntöttük. Mostantól olyan könyvekről kérdezzük az alkotókat, gondolkodókat, véleményformálókat, amik hatást gyakoroltak az életükre, vagy akár meg is változtatták azt.

Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatójának válaszával indul a sorozat.

„Nem emlékszem olyan időszakára az életemnek, amikor ne lett volna jelen bennem az a kérdés, hogy mi lett volna, ha.

Mi lett volna, ha időben felismerik a betegséget? Mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok? Mi lett volna, ha a lányomnak nem kell egész életében olyan terheket cipelnie, amelyek nem az ő döntéseiből, nem az ő hibáiból születtek?

Ezek a kérdések persze nem vezetnek sehova. Anyaként ezt előbb-utóbb meg kell tanulni. Az ember nem tudja visszafordítani az időt. Nem tudja átírni a történetet. Csak együtt tud élni vele.

Lányom, Rozi történetével én is együtt élek.

Rozi egy csecsemőkori betegség elkapkodott, nem megfelelő kezelése miatt tartós betegként él. Az élete gyerekkorától kezdve átlagon felüli megküzdés, és végigkísérte az a tapasztalat, hogy másnak látják, másként kezelik, sokszor alábecsülik, vagy egyszerűen nem értik. Szülőként ezt végignézni egyszerre fájdalmas és dühítő. Az ember ösztönösen meg akarja védeni a gyermekét, de közben tudja, hogy nem állhat ott minden pillanatban előtte, hogy felfogja az összes ütést.

Ezért nincs számomra fontosabb könyv a Belső tengernél, amit a lányom, Kováts Laura Rozália írt.

Minden részletének első olvasója voltam, és segítője lehettem abban, hogy töredékes emlékezetének darabkái kiegészítődjenek és élete valóságában a helyükre kerüljenek. Nem csak a lányom írását tartottam a kezemben, hanem egy olyan történetet, amelyben végre megszólalt mindaz, amit kívülről sokszor nem lehetett látni. A veszteségek, a harag, a vágy az elfogadásra, és az a rendkívüli erő, amellyel újra és újra megpróbálta meghatározni önmagát.

Anyaként ez megrendítő élmény volt.

Nem azért, mert nem ismertem ízig-vérig minden rezdülését, történetszálát, hanem azért is, mert a saját, de már felnőtt nő szavaival ismertem meg azokat. Aki már nemcsak elszenvedője, hanem értelmezője is a saját életének.

Sokat beszélünk ma is az elfogadásról, az esélyegyenlőségről, az érzékenyítésről. Fontos szavak ezek, de számomra mindig emberek életéhez kapcsolódnak. A lányom életéhez.

Talán ezért is vált az igazságosság kérdése az évek során személyes üggyé számomra. Hiszek abban, hogy egy társadalom minőségét az mutatja meg, hogyan bánik azokkal, akik valamilyen okból sérülékenyebb helyzetben vannak. Hogy képesek vagyunk-e észrevenni egymást. Hogy a különbözőséget hibának vagy értéknek látjuk-e.

A Belső tenger – Rozi igaz története erről is szól.

Ezért is tartom különlegesnek, hogy ez a könyv mindenkihez el akar jutni. Teljesen akadálymentes formában készült el: olvasható papíron, e-könyvben, hallgatható hangoskönyvként és könnyen érthető változatban is hozzáférhető. Ez az első magyar szépirodalmi mű, amely KÉK, vagyis Könnyen Érthető Kommunikáció kivonattal rendelkezik. Ez nem technikai részlet. Ez szemlélet. Annak a kimondása, hogy az irodalom, hogy a történet nem kiváltság.

Amikor ma a könyvre nézek, természetesen büszke vagyok. Büszke arra, hogy a lányom megírta. Büszke arra, hogy megszületett a hangoskönyv, hogy kész az angol fordítása, és hogy hamarosan Svédországban is olvasható lesz.

De a büszkeségnél van bennem egy fontosabb érzés, a hála.

Hála azért, hogy Rozi megtalálta a saját hangját. Hogy a fájdalmából könyv született. Hogy abból, ami elválaszthatta volna másoktól, hidat épített.

És hálás vagyok azért is, hogy ezt a könyvet ti is elolvassátok, meghallgatjátok. Mert segít jobban megérteni mindazokat, akik nap mint nap úgy élnek közöttünk, hogy valamilyen látható vagy láthatatlan különbség miatt kívül találják magukat azon, amit a többség természetesnek vesz.

Kevés könyv változtatja meg az embert.

A Belső tenger számomra ilyen könyv. Nem azért, mert a lányom írta, hanem azért, mert arra tanít, hogy a valódi megértés mindig egy másik ember történetével kezdődik.”