Björn Borg: Szívdobbanások (részlet)

23. A démonok megjelenése

1982 nyarán próbáltam ki a kábítószert először, amikor New Yorkban tengettem az állítólagos szabadságom napjait.

Eleinte azért használtam, hogy egy kicsit szórakozzak, és feldobódjak. Nem tudtam, hogy létezik erre jobb megoldás, és a környezetemben is sokan éltek e lehetőséggel. Lassacskán azonban szokásommá vált, és a drogok segítségével szálltam szembe a fejemben formálódó destruktív gondolatokkal. Egészen egyszerűen a világtól való menekülésről volt szó, és arról, hogy egy másik, könnyedebb buborékba kerüljek. A valóságban azonban a mélybe rántott, és ott ragadtam.

Hiszek az asztrológiában. Az Ikrek pedig állítólag egy nagyon bonyolult csillagjegy. Néha úgy érzem, hogy két külön személyiség lakik bennem: egy rossz és egy jó. Amennyire életvidám tudok lenni, annyira vagyok képes impulzívan, már-már önpusztító módon is viselkedni.

Soha nem éreztem magam jól a saját társaságomban, mert ilyenkor törnek rám a gondolataim. A démonjaim megszállnak, és velük együtt jönnek a házi praktikák is. Mindez természetesen nem követendő, hiszen mire az ember az egyik terhétől megszabadul, megjelenik a másik.

Mindig is azt állították rólam, hogy nem mutatom ki az érzelmeimet, pedig a valóságban a legbelsőbb énem leginkább egy hullámvasúthoz hasonlított. Hogy valójában mit éreztem, soha nem osztottam meg a barátaimmal, de más teniszezőkkel sem. Ők nem mondták el, hogy érzik magukat, így én sem.

Akkoriban az emberek nem beszéltek ennyire nyíltan a problémáikról. Nekem nem voltak mentális trénereim, vagy pszichológusaim, akik segítettek volna feldolgozni mindazt, ami történt. Talán ma már jobb a helyzet, bár amikor nemrég megnéztem egy dokumentumfilmet az amerikai teniszezőről, Mardy Fishről, aki súlyos szorongása miatt volt kénytelen abbahagyni a karrierjét, újra átéltem mindent.

A film bemutatta, hogyan küzdött a mentális problémájával, és hogyan segítette őt kollégája, Andy Roddick. Fishnek és Roddicknak is ugyanazt a terhet kellett cipelniük: ők voltak a kétezres évek elején az amerikai tenisz nagy reménységei. Fish azonban összeroppant a teher alatt, és annyira elhatalmasodott rajta a szorongás, hogy a teste is felmondta a szolgálatot. Amikor már nem bírt a pályára lépni Roger Federer ellen a US Openen, abba kellett hagynia a teniszt.

A tenisz egyéni sport. Ez megviseli az embert, bár én sohasem a pályán éreztem magam a legrosszabbul. Inkább az azzal együtt járó összes egyéb sallang zavart. Engem mind a mai napig megvisel, ha autogramot vagy bármi mást kérnek tőlem. Pontosan emiatt voltak olyan időszakok, hogy inkább ki sem mozdultam sehova.

*

Kapcsolataim nemcsak hogy váltották, de át is fedték egymást. Ha éppen nem volt társaságom, akkor tettem róla, hogy legyen. Egyetlen másodperc nem sok, de annyit sem bírtam ki anélkül, hogy valaki ne legyen mellettem. Ezt azért be kell ismernem. Soha nem tudtam véglegesen szakítani a barátnőmmel, mielőtt még felbukkant volna egy újabb. Pontosabban: nem mertem szakítani, mielőtt más a színre lépett volna. Még csak hűlőfélben volt egy kapcsolat, én máris kerestem az újabb szerelmet. Szerelmeimet leginkább a legszűkebb környezetemben kerestem, leginkább a tenisz berkein belül, mint például Mariana esetében vagy a bulizós társaságomban. A kocsmákban nehéz volt párt találni, mivel mindenki tudta, hogy ki vagyok.

Ezért némileg kiszámíthatatlan volt, hogy kivel találkozom, kibe leszek szerelmes, illetve ki lesz a legújabb bizalmasom. Néha úgy éreztem, hogy teljesen a véletlen műve, hogy kivel hoz össze a sors – azzal, akit a legkönnyebben érek el. Néhány alkalommal még korábbi barátnőimet is felkerestem, csak hogy ne legyek egyedül, és mert az volt a legegyszerűbb, ha olyat keresek, aki karnyújtásra van, és akivel össze lehetett ragasztani azt, ami korábban darabokra hullott. Akkoriban egyetlen dolog számított igazán, hogy a lehető legegyszerűbb legyen.

Loredana Bertèvel még a 70-es években, New Yorkban találkoztam. Akkor az olasz teniszező, Adriano Panatta barátnője volt. Sokkal később, amikor a Jannikével való sok veszekedés miatt az élet Svédországban számomra elviselhetetlenné vált, Olaszországba menekültem, hogy meglátogassam néhány barátomat. Igazság szerint csak nyugalmat akartam, de a normális kerékvágásban hamar magányosnak éreztem magam. Ezért felkerestem Loredanát, aki bár nem volt a baráti társaságom központi alakja, mégis az ismeretségi körömbe tartozott

És ugyanaz a minta megismétlődött újra: Lorendanával akkor találkoztam, mielőtt még Jannikével szakítottunk volna, pont ugyanúgy, mint amikor Jannikével jöttem össze, de még nem váltam el Marianától. Ha akkor tudtam volna, hogy mi vár rám, nyilván másképp cselekedtem volna. De ekkor is a magánytól való félelem és a hirtelen késztetés vezérelt. Mivel már akkor is küzdöttem a kábítószerekkel és a gyógyszerekkel, a milánói környezet pusztítóbbá vált minden másnál. Itt kezdődött életem igazán sötét szakasza.

24. Milánói sötét évek

Imádom Olaszországot. A népet, az országot, a kultúrát és az ételeket. „Odamenekülésem” mögött azonban leginkább az a szándék állt, hogy minél messzebb kerüljek az otthoni történésektől. És mint mindig, azt hittem, hogy attól oldódik majd meg minden, ha új szerelemmel találkozom. Mert az változáshoz vezet.

Amikor Loredanával Milánóban találkoztunk, olyan jól működött minden kettőnk között, hogy meghosszabbítottam az ott-tartózkodásomat. Kaptunk egy meghívást Ibizára, így odautaztunk. A szigeten egy villában laktunk. Fürödtünk, napoztunk és gyakran jártunk szórakozni és vacsorázni. Minden csodálatos volt, mi pedig új szerelmünk mézes napjait éltük.

Loredanával újra és újra meghosszabbítottuk a nyaralásunkat, így viszonylag sokáig maradtunk Ibizán. Ő épp akkor volt karrierje csúcsán, és mindenki tudta, hogy ki is az a Loredana Bertè: egy jó nevű olasz énekesnő, aki semmitől sem fél. Azt vett magára, amit akart, és mindig kimondta, amit gondolt, vagyis elég szabadszájú volt.

Érdekes, hogy az ibizai társaságunkból sokan máig is Ibizán laknak, és előfordul, hogy régi ismerősökkel találkozom. Amikor egyszer, sok évvel később Patriciával visszatértünk, ajánlottak egy éttermet a hegyekben. Odautaztunk, a tulajdonos pedig, amint meglátott, örömkönnyekben tört ki.

– Tudtam, hogy egyszer visszajössz! – tárta szélesre karját.

Bizonyára felismert, ami jóval több volt, mint amennyire én emlékszem az akkori utazásomból.

Vakációnk lejártával visszatérünk Milánóba, én pedig beköltöztem Loredana lakásába. Nem sokkal később pedig eljegyeztem.

Soha nem voltam hivatalosan milánói lakos, noha gyakorlatilag ott laktam. Talán valami tudat alatti meggátolta, hogy végérvényesen odaköltözzek. Néha hiányoztak a szüleim, bár az út sem Monte Carlóba, sem Cap Ferratba nem tartott tovább három óránál. Ha reggel elindultam, már együtt ebédeltünk, este pedig visszatértem. Volt, hogy náluk töltöttem néhány éjszakát, hogy egy kis nyugalomra leljek Milánó forgataga után.

Sokáig próbáltam Loredanát meggyőzni, hogy inkább költözzünk Monte-Carlóba, hiszen még mindig megvolt az ottani lakásom. Ezt a javaslatot azonban mindig határozottan elutasította. Számára egyszerűbb volt engem és közös életünket Milánóban, hazai pályáról irányítani. Monte-Carlóban körbevett egy baráti háló, melynek tagjai bizonyára közbeléptek volna, ha felfedezik, mennyire rosszul érzem magam.

*

1989-ben Olaszországban házasodtunk össze. Nem volt nagyon nagy esküvő, de volt polgári és egyházi szertartás is. A templomi esküvőt egy milánói protestáns templomban tartottuk, a ceremónia után pedig egy étterembe mentünk vacsorázni. Ez az esküvő nem sokban hasonlított az előzőhöz. Nem volt például legénybúcsúm, mert ekkorra már minden barátom elhagyott. A tenisztársaim is, és az üzletfeleim is. Mindent felégettem magam mögött. Az én oldalamról csak anya, apa, Greta nagymama és Martin nagyapa vettek részt. Na és persze Robin, aki akkor négyéves volt, és valószínűleg nem sokat értett az egészből, csak futkározott összevissza, és a felnőtt vendégek között játszadozott. Szerintem anya és apa már a kezdetektől tudták, hogy ez a kapcsolat rossz irányba viszi az életemet és katasztrófába sodor majd. Csakhogy teljesen lefoglalta őket az üzleti tevékenységem siralmas állapota, és a cégem csődje körüli teendők, így nem tudtak többet tenni az ügy érdekében.

A házasság részemről inkább csak egy kompromisszum volt, és valahol legbelül azt reméltem, hogy minden jóra fordul majd. Az egész életem romokban hevert: az üzleti vállalkozásaimtól kezdve Robin szülői felügyeletéig, minden. Loredana is szerette volna, ha lesznek gyerekeink, amit meg tudok érteni, hiszen hat évvel volt idősebb nálam. A dolog odáig fajult, hogy még egy termékenységi klinikára is el kellett mennem spermát adni. Újfent csak elfogadtam a dolgokat. Talán fizikailag nem voltunk éppen a legjobb formánkban, ami így utólag visszatekintve, jól is sült el.

A Milánóban töltött évek alatt az egész életem egy nagy adag maszlaggá sűrűsödött. Voltak szebb és borúsabb napok, de mindegyik zűrzavaros volt. Amikor reggelente felébredtem, sose tudtam, hogy Loredana éppen milyen hangulatban lesz, hogy egy kellemes, vagy rossz napnak nézek-e elébe. Mindeközben Jannikével is egyre csak veszekedtünk, ezért támadt az a nem túlságosan zseniális ötletem, hogy Robin lakjon velünk. Így is lett, én pedig beírattam egy milánói nemzetközi óvodába, ahol egy csomó idegen gyerek mindenféle fura nyelven beszélt.

Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy nem működik a dolog. Robin annyira nyilvánvalóan szomorú és összezavarodott volt, hogy komoly lelki válságot okozott nekem reggelente feltenni őt az iskolabuszra. Egy ideig kitartottunk, de hosszú távon ez fenntarthatatlan volt, így visszaköltözött Svédországba, ahol Jannike és a szüleim gondoskodtak róla. Iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötör mind a mai napig, amiért ennyi nehézséget okoztam Robinnak, különösen akkor, amikor magammal vittem Milánóba. Ha mostanában felmerül ez a téma, Robin mindig azt mondja, hogy már továbblépett ezen, és nem szívesen néz vissza.

*

Ha valami félresiklik, soha nem csak az egyik fél a hibás. Természetesen nekem is volt szerepem abban, ami történt, és ahogyan végződött. Nem a megfelelő emberek társaságába jártunk, és mindig akadt olyan alkalom, amikor a drogok és tabletták könnyen elérhető távolságban voltak. Ez volt életem mélypontja. A legsötétebb időszak, ahonnan ki akartam kerülni.

Egyre rosszabbul éreztem magam. A fáradtság és a szorongás egy ördögi kört alkotott. Úgy éreztem, nem bírom tovább, feladom.

Egy februári hajnalom, 1989-ben, Loredana már nem tudott életet lehelni belém, hívnia kellett a mentőket. Csak neki köszönhettem, hogy még ma is élek. Mert segítséget hívott, kórházba vittek, és kimosták a gyomrom. A hírt a különböző hírcsatornák úgy adták közre, hogy végezni akartam az életemmel. Pedig nem próbáltam öngyilkos lenni. Ilyen jellegű gondolataim soha nem voltak. Igaz ugyan, hogy nem akartam addigi életemet folytatni, de olyan szándékom, hogy mindennek véget vessek, nem volt.

Az történt, hogy olyan mennyiségű drog, gyógyszer és alkohol került a testembe, hogy elájultam. Bizonyos tekintetben talán így kiáltottam segítségért. Mindazonáltal túléltem, amiért roppant hálás vagyok. Amikor hazaengedtek a kórházból, tudtam, hogy életem a feje tetejére állt, és hogy változtatnom kell. Egy ideig ténylegesen visszavettem a tempóból meg a drogokból. De aztán teltek a hetek. A démonok visszatértek. Újabb események történtek, és hirtelen ismét ugyanott találtam magam. Nem örültem neki, teljes kimerültségemben is tudtam, hogy nem folytathatom így életem végéig.

Még ha a túladagolás nem is jelentett azonnali ébresztőt, lassan mégis megérlelődött bennem a változás akarata. Éreztem, hogy ahhoz, hogy életben maradjak, ki kell szállnom a házasságomból.

Ismét eljött hát az idő, hogy meneküljek, és magam mögött hagyjam Milánót és Loredanát. Egyetlen kiutat láttam. Azt, amihez mindig is értettem. Azt, amiről tudtam, hogy tele van küzdelemmel és keserűséggel. Azt, ami az utolsó szalmaszálat jelentette: a teniszt.

*

Loredana is az életem egyik fejezete – de csak az egyik, amiről ráadásul nehéz beszélnem, mert oly sok rossz emlékem fűződik Milánóhoz. A válásra csak 1993-ban került sor, miután már hosszú ideje nem tartottuk a kapcsolatot. Viszont a mai napig is sok kellemetlenséget okoz nekem. Szerencsére sohasem voltunk ugyanarra a címre bejelentve, mert akkor annak gazdasági előnyeit Loredana maximálisan kihasználta volna. Többször próbált beperelni, és amikor Patríciával össze akartunk házasodni, azt állította, hogy mi még mindig házasok vagyunk, ami nyilván nem volt igaz.

Mindez sok erőt és energiát kivett belőlem. Ezen kívül egyéb következménnyel is járt, mert a sok vádaskodás miatt éveken át nem utazhattam Olaszországba, mivel Loredana beperelt. Ha beutaztam volna az országba, azonnal letartóztattak volna. Szerencsére mára ez már elévült, és ismét utazhatok Olaszországba. Milánóba azonban sohasem tértem vissza.

Björn Borg: Szívdobbanások
Fordította: Herczegh Gabriella
21. Század, 2026, 6990 Ft