Hazát cserélni nagy rizikó, és mindig meg kell fizetni az árát

A családregények népszerűsége évtizedek óta töretlen, ami talán annak köszönhető, hogy a történelem nagy eseményeit a személyes sorsok felől mutatják be és teszik átélhetővé. Több generáción átívelő történeteikben egyszerre kapnak helyet az intrikák, az ellentétek és a lélektani finomságok, miközben a szereplőket egy bonyolult, sokszor feszültségekkel terhelt családi viszonyrendszer tartja össze. Ezekbe az általában nagy terjedelmű regényekbe ráadásul szinte bele lehet költözni, és átfogó narratívájuk képes az olvasókat napokra vagy akár hetekre beszippantani. Ilyen családregény a Neset Adrienn fordításában most megjelent Perzsák is, mely egy iráni család néhány évtizedét fogja át három generáció öt tagjának különálló, egymással mégis szorosan összefüggő perspektíváiból. Egy olyan család történetét tárja elénk, melynek nagy része Amerikában kezd új életet, de az „amerikai álom” csodája elmarad, az emigrációt választó családtagoknak pedig újra kell definiálni önmagukat.

A szerző, Sanam Mahloudji Teheránban született 1977-ben, és Los Angelesben nőtt fel, miután családja az iráni forradalom után az Egyesült Államokba költözött. Írói karrierje előtt ügyvédként dolgozott, csak édesapja 2010-ben bekövetkezett halála után kezdett el novellákat írni. Az erős nemzetközi figyelmet keltő és a 2025-ös Women's Prize for Fiction rövidlistájára is felkerült Perzsák az első regénye, melyben az Iránban befolyásos és gazdag Valiát család nőtagjai mesélik el múltjukat és jelenüket, hogy ezekből a történetekből kirajzolódjon egy nagyobb elbeszélés, miközben súlyos, elhallgatott titkok, az iráni történelem egyes fejezetei és az amerikai újrakezdés ellentmondásai is terítékre kerülnek.

Személyes történetek

Az öt nő, bár ugyanannak a családnak a tagjai, anyák és lányaik, mégis nagyon különbözőek, élethelyzetük és személyiségük is merőben más – az egyetlen közös vonásuk talán az, hogy képesek radikális döntéseket hozni az életükről. A legidősebb szereplő Elizabeth, az Iránban maradt (nagy)anya, akinek történetét egy hatalmas orr, egy eltitkolt szerelem és a gyermekei iránti ellentmondásos érzelmek határozzák meg. Az ő lányai is narrátori szerepet kapnak, a már elhunyt és egy halott perspektívájából megszólaló, traumáit halálos betegséggé „alakító” Szíma, valamint a nővére Sirin, aki a regény első számú botrányhőse. Utóbbi gyönyörű, perzsa nő, dúskál a pénzben, és minden gesztusa, mondata színtiszta provokáció nemcsak az amerikai társadalom, de saját családtagjai felé is. Egészen más természetűek a harmadik generáció tagjai, Bita és Niaz, az unokatestvérek, akik közül az egyik Amerikában él hatalmas vagyon örököseként, a másik pedig Iránban marad, és a börtönt is megjárja. Férfiak nézőpontjával nem találkozunk a regényben, csupán szereplőként vannak jelen, de az eseményeket nem láttatják és nem is értelmezik, voltaképpen zárójelben maradnak a nagyon erős női fókusz miatt.

A szereplők nagy része (Elizabeth és Niaz kivételével) az 1979-es iszlám forradalom után hagyja el Iránt, amikor a nyugatbarát sah elmenekül, és kikiáltják az Iráni Iszlám Köztársaságot. A család tagjai az Egyesült Államokba költöznek, ahová hatalmas vagyonukat is átmentik, ugyanakkor azt a társadalmi presztízst és hírnevet, ami a szülőhazájukban a sajátjuk volt, értelemszerűen nem képesek az új hazába is magukkal vinni. Mindezek alapján jól látható, hogy a regény egyik központi kérdése a menni vagy maradni dilemmája. A szülőföldtől való elszakadás és az újrakezdés nehézségei az egyik oldalon, az otthonmaradás kilátástalansága és a soha be nem váltott remények a másikon. Mit nyer és mit veszít az ember akkor, amikor az emigrációt választja? Lehet-e ugyanazon embernek megmaradni, amikor valaki hazát cserél, új otthont választ? Miről kell lemondani? Sokfelé elágazó kérdéshalmaz bontakozik ki, de ezek a problémák nem elméleti felvetések csupán, hanem nagyon is személyes kérdések. Kiderül az is, hogy egészen máshogy éli meg, aki középkorúként, gyerekeivel hagyja el a hazáját, és másként az, aki kisgyerekként kerül ebbe a helyzetbe. De számít a személyiség is, ahogy a különböző temperamentumú nők a problémához viszonyulnak – van, aki könnyebben, van, aki nehezebben találja meg az új helyét a világban, már ha megtalálja egyáltalán. És hogy ez nemcsak társadalmi, hanem nagyon is személyes kérdés, ezt domborítja ki talán leginkább a regény, mégpedig éppen azzal, hogy nem elvont problémaként értekezik az emigráció kérdéséről, hanem szinte láthatatlanul illeszti a szereplők sorsaiba, a szerelmek, fájdalmak, betegségek, örömök sokasága közé.

Kultúrsokk

Az öt főszereplőt nem képes egyformán plasztikussá tenni az író, a legsikerültebb, legárnyaltabban bemutatott szereplők egyértelműen a nagymama, Elizabeth, és az egyik lánya, a lázadó Sirin. Mindketten izgalmas és ellentmondásos karakterek: Sirin a pénzes, nagyvilági életet élő nő archetípusa, aki mintha a rettentő üresség elől menekülne botrányosabbnál botrányosabb helyzetekbe. Drogozik, rendőrségi ügybe keveredik, semmi más nem foglalkoztatja csak a külseje. Ő az a nő, aki Aspenben tízmilliókért vásárol karórákat, majd váratlanul szétdobálja őket a hóban. Az a karakter, aki mindenkibe beleköt, mindenkivel ellenséges, nincs benne semmi jóindulat, de olyan közel hozza az író, hogy képesek lehetünk megérteni a motivációját, még akkor is, ha megszeretni gyakorlatilag lehetetlen.

A családtörténet egyébként – és ez talán éppen Sirin alakjában sűrűsödik leginkább – egyfajta hanyatlástörténetnek is felfogható, az egykori nagy dinasztia, aki olyan büszke volt ősére, a Nagy Harcosra, mára szétesett, elszóródott a világban, értékrendjük valamikori állandósága szertefoszlott, és egykori összetartásuk is nagyrészt a múlté. És bár a zárójelenetben mintha összekapaszkodnának ezek a különös nők, mégis a veszteség hangulata uralja a befejezést.

Ezzel rámutatva arra is, mekkora szakadékot kell átlépni annak, aki a hazájától ennyire különböző helyen próbálja megvetni a lábát. A regény úgy mutatja meg a két kultúra közötti különbségeket, hogy bár érzékelteti a nyilvánvaló eltéréseket (és nagyon jó megoldás a sokféle nézőpont, hiszen mindenki számára más és más a különbség, így válik rendkívül polifonikussá a regény), nem ítélkezik, nem egyszerűsíti feketére és fehérre a dolgokat: „Iránban van egy megegyezés, hogy a felszín alatt létezik valami sokkal fontosabb, ami áthat mindent. Több ezer éves, öregebb még az iszlámnál is. Itt egyfajta közöny van, mely szerint a végén mégiscsak az számít, az a lényeg, amit látsz, amit hallasz, szagolsz, érintesz. Csak ebben bízhat az ember, tehát csillogjon rendesen! Nem a szokásos sértésnek szánom, teljesen komolyan gondolom, ítélkezés nélkül, szeretettel.”

A Perzsák amellett, hogy egy kiterjedt család viszonyrendszerét, rengeteg apró történetet, sokféle életformát bemutat, elsősorban azt a kultúrsokkot világítja meg, amit akkor érezhetünk, ha egy idegen társadalmi közegbe, kulturális kontextusba csöppenünk. Azt a feszültséget, melyet mindenki más módon csillapít, függően a habitusától, korábbi tapasztalataitól vagy akár attól, hány évesen érkezik az új hazába, és mit kell maga mögött hagynia. Mindezt az író úgy mutatja meg, hogy hús-vér karaktereket teremt, összetett, egymásba fonódó élettörténetekkel. Nem mond ítéletet a kultúrák felett: nem idealizálja a perzsa közeget, és nem bélyegzi meg Amerikát – ahogyan ennek az ellenkezőjét sem teszi. Inkább arra irányítja a figyelmet, hogy a legnagyobb terhet általában az első generáció viseli: azok, akik meghozzák a döntést, és gyermekeikkel együtt próbálnak új életet kezdeni. De a regény érzékenyen mutat rá arra is, hogy ennek az újrakezdésnek az árát végül kivétel nélkül mindenki megfizeti.

Sanam Mahloudji: Perzsák
Fordította: Neset Adrienn
Európa, 2026, 4999 Ft