Krasznahorkai László: A saját kudarcaimról szólnak az írásaim

Interjút közölt Krasznahorkai Lászlóval a New Yorker. A márciusban, az Athéni Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon elhangzott beszélgetés írott, szerkesztett változatában szó esik a Nobel-díjas író a híresen hosszú mondatairól, a Tarr Bélával közös munkáról, a szépségtől való elidegenedésünkről, valamint arról, hogy ha teheti, sosem olvassa újra a könyveit Krasznahorkai.

„Talán furcsán hangzik, de gyakorlatilag az összes könyvemet kudarcnak tartom, és ha nem tekinteném kudarcok sorozatának az írásaimat, az első könyvem után befejeztem volna a pályafutásomat. A Bibliának sem volt folytatása, ugye?” – mondta az interjúban Krasznahorkai. És így folytatta: „A könyveimnek van egy közös jellemzője: a saját kudarcaimat vetítem rá a regényeimben megjelenő szereplőkre, hogy ők szenvedjenek helyettem, mert én már nem akarok tovább szenvedni.”

Aztán kifejtette azt is, hogy szerinte egyre közelebb kerülnek a beszélt nyelvhez a mondatai, és azt mondta, számára a helyesen megválasztott sebesség határozza meg egy prózai mű jellegét.

Mint több korábbi interjúban, úgy hangsúlyozta ezúttal is, hogy először fejben ismételgeti és csiszolgatja a műveibe szánt mondatokat, aztán a tempó, a ritmus és a dallam hibáit papíron javítgatja már. Az alkotás ezen fázisáról azt mondta, „Ilyenkor nem volt jó velem együtt élni, mert soha nem tudtam másra koncentrálni.”

Krasznahorkai azt mondta, nem szokta utólag elolvasni a saját könyveit. Önszántából legalábbis sosem tenne ilyet. „De volt egy barátom, Tarr Béla, aki az én műveimből merített ihletet a filmjeihez. Amikor együtt dolgoztunk ezeken a filmeken, fel kellett olvasnom a saját szövegeimet, hogy forgatókönyvet írjak Béla számára, ami nagyon-nagyon nehéz volt nekem, mert roppantmód féltem, hogy történni fog valami, és így is lett – elkezdtem olvasni, és hirtelen megláttam egy sokkoló hibát a ritmusban, a dallamban, a tartalomban, vagy éppen egy formai hibát. Elkerülhetetlenül elkövetek egy-egy hibát, de számomra ez nem csupán egy-egy hiba. Ezek az egészet teszik tönkre szerintem. Annyira bosszantanak ezek a hibák, hogy a következő könyvemben megpróbálom orvosolni őket. Így az egész életem csupán afféle kísérlet a jóvátételre. Nem nagyon megy nekem” – fejtette ki Krasznahorkai. És hozzátette, hogy amennyiben nem a saját könyveiről van szó, akkor szereti a hibákat és az aszimmetrikus helyzeteket.

Mi az ára annak, ha az ember a szépség iránti megszállottságnak hódol a barbárság világában, ahol semmi sem szent? – kérdezte a riporter. Erre az író azt válaszolta, hogy manapság sokkal rosszabbak rá az esélyeink, hogy kapcsolatba lépjünk a tökéletes szépséggel, vagy csupán megjelenítsük azt, mint a reneszánsz korban. „A modern, posztmodern és poszt-posztmodern ember igényei megváltoztak – mondta az író. – A ma embere olyan életet követel, amelyben az élvezeté a főszerep.” És, folytatta Krasznahorkai, valószínűleg egyre kevesebben vannak azok, akiknek az Akropolisz vagy épp egy Michelangelo-mű szépsége villanyoz fel igazán, akiknek ez jelenti az élet lényegét.

„Lehetséges, hogy ez valójában a világ új korszaka, és hogy többé-kevésbé a kezdetén vagyunk valaminek, ami szemben áll azzal, amit az előző éra vége jelentett. Talán helyénvalóbb lenne, ha nem kényszerítenénk a fiatalabb generációkat arra, hogy velünk együtt siránkozzanak azon, milyen fantasztikus költő volt Dante, vagy milyen fantasztikus, különc szerző volt Euripidész. A fiataloknak el kell viselniük minket, miközben siránkozunk, hogy nem lesz többé Michelangelo, nem lesz többé Bach, nem lesz többé Dante, nem lesz senki, aki ilyen és olyan műveket írjon, és jaj, jaj, jaj nekünk” – mondta Krasznahorkai, de úgy zárta a gondolatot, hogy számára elfogadhatatlan ez az érvelés.

„Amikor fiatal voltam, amikor a jövőre gondoltam, természetesen arra a következtetésre jutottam, hogy a világ elfogadhatatlan. Az egyetlen lehetséges megoldás az volt, hogy fellázadjak ellene. Van egy mondás, amit szeretnék kissé módosítani, vagy inkább a saját értelmezésemmel kiegészíteni. Így hangzik: a fiatalnak, aki nem lázad, nincs szíve. A hozzátoldásom pedig, hogy nevetséges egy lázadó öreg.”

Az interjúban az író beszélt régi és új angyalokról és arról is, hogy gyerekkorában a bátyja sokszor a vállára vette, és ez tanította meg arra, hogyan kell másképp nézni a világra, valamint szóba került az isteni és az emberi valóság közötti határ eltörlésének vágya is. Krasznahorkai megfogalmazta továbbá, hogy zseniálisnak tartja a technológiai civilizációt, ugyanakkor veszélyesnek is, mégpedig amiatt, mert az ember hozta létre.

Persze izgalmasan hangzik az is, ami kimaradt, a beszélgetés felvezetőjéből ugyanis kiderül, hogy az interjút készítő Merve Emre a Krasznahorkaival töltött athéni hétvége alatt Kafka szerelmi viszonyairól, magyar zeneszerzőkről, japán templomokról és a New England-i szivarüzletekről is beszélgetett.