Natalka Sznyadanko: A főherceg selyempongyolája (részlet)

1907.

Halina egy régi újságból szerzett tudomást Felix Pfeiffer mozdonyvezetőről, aki Bohdanivkából költözött a belvárosba. Az újságot a nagymama holmijai között találta a ládában. A nagymama valamikor szabásmintát készített belőle, és Halina ennek közepén olvasta a hirdetést, hogy Felix Pfeiffert november 22-én elhagyta a felesége, aki aznap lett huszonkét éves, a mozdonyvezető pedig úgy határozott, hogy az olvasók, valamint a rendőrség segítségével fogja megkeresni. Bronyiszlava, Felix felesége, közepes termetű volt. Barna hajú. Arcán egy szemölcs. Krémszínű ruhát viselt, fején fehér kiskalap. Halina maga elé képzelte Felixet, sőt egy papírra le is rajzolta ennek a feldühödött, vagy talán pont fordítva, önbizalmát vesztett, még egészen fiatal, bajuszos, pofaszakállas embernek az alakját: haja hullámos, gondosan be van brillantinozva, ajka vékony, szeme barna, orra római. Biztos sovány volt, alig észrevehetően görbe hátú, de mindenekelőtt a keze volt feltűnő: testalkatához képest túlzottan durva és kemény, vastag virsliujjai a végüknél elvékonyodtak, és izzadt a tenyere. Miután kezet fogott vele az ember, önkéntelenül is meg akarta törölni a kezét.

És tessék, november 22-ének reggelén, gyönyörű felesége huszonkettedik születésnapján, felébred, előveszi rejtekhelyéről a jó előre megvásárolt ajándékot, és egyszer csak észreveszi, hogy a felesége eltűnt. Nem nyomtalanul persze: a törött lábú széken, az ágy mellett, a felesége oldalán ott maradt a régi fűzője és az elöl megégett alsószoknyája. Bronyiszlava nem tudta idejében levenni a vasalót a szoknyáról, mivel Felix észrevétlenül a háta mögé lopakodott, hogy megcsókolja, de amikor közelebb ért hozzá, megérezte az illatát, amely olyannyira izgató volt, hogy nem tudta magát tartóztatni, benyúlt a szoknyája alá, és kezét végighúzta a nő ölén. Mikor megérezte, hogy nedves lett az ujja, kigombolta a nadrágját, Bronyiszlavát előre döntötte, és beléhatolt.

Ő pedig, amikor megérezte magában azt az ismerős, túlságosan is száraz keménységet, hátrébb nyomta a fenekét, hogy ne fájjon annyira, és tehetetlenül figyelte, ahogy a vasaló alatt egyre csak növekszik egy fekete folt.

– Vedd le a vasalót – lihegte a hátába a férje. – Mindjárt kész leszek, csak még egy kicsit… – megtalálta a blúz alatt a mellét, és erősen megszorította.

Ekkor Bronyiszlava előrerándult, a vasaló a padlóra zuhant, a férje fütyköse pedig kicsúszott belőle; Felix megtántorodott és csodálkozó tekintetet vetett a feleségére. Bronyiszlava ledöntötte férjét a padlóra, ráült, a mellére húzta a férfi kezét, és ahelyett, hogy a férjéhez igazodott volna, a saját maga által diktált ritmusban kezdett mozogni. Pár perc múlva édes görcs kapta el, nyögött néhányat, majd felállt. Felix ott maradt a meredező fütykösével a padlón. Bronyiszlava visszatért a vasaláshoz. Pár másodperccel később ismét magában érezte a férjét, aki most óvatosabban mozgott a háta mögött, és közben elölről az ölét simogatta. Egyszerre élveztek el – többéves házasságuk folyamán először.

Felix imádott a legalkalmatlanabb pillanatokban szeretkezni a feleségével. Bronyiszlava eleinte még próbált ellenállni, mert neki egyáltalán nem volt kedvére az efféle hirtelen, gyors és időnként fájdalmat okozó szerelmeskedés. Ő még semmit sem érzett, amikor a férfi már végzett is, megpuszilta a nyakán, és elégedetten fütyörészve továbbállt. Benne pedig forrt a düh, és undorodott attól, ahogy a combján végigcsurgott a férfi magja. Valahogy helytelennek tartotta mindezt, és néhanapján megpróbálta másképpen csinálni. Amikor lefeküdtek aludni, felfedte a mellét, hasával a férfihez nyomult, de Felix a munkától fáradtan csak elégedetlenül mormogott, és átfordult a másik oldalára. Aztán reggel, amikor az asszony még aludt, váratlanul beléhatolt, és néhány rövid döfölődés után már vége is lett az egésznek. Felix büszke volt rá, hogy ennyire gyakran szeretkezik a feleségével, és alig várta, hogy mikor esik már teherbe az asszony, hogy az ő férfierejének bizonyítékául gyermeke születhessen. Bronyiszlava azonban egyáltalán nem akart teherbe esni, legalábbis mindaddig nem, amíg a szerelmeskedések után csalódáson és undoron kívül nem kezd el valami mást is érezni. Ezen kívül még utazni is akart, megnézni Velencét, Párizst, Bécset, Egyiptomot, Indiát, Perzsiát. Felixszel időnként beszélgettek is erről, csakhogy az „utazás” szó alatt teljesen különböző dolgokat értettek. Felix örült, hogy kedvezményesen vonatozhat, és azt tervezgette, hogy vasárnap elmennek Brjuhovicsibe, sétálni egyet az erdőben, a feleségének viszont valamilyen egzotikus, ismeretlen országba akaródzott mennie – hosszú időre, meglehet, örökre.

1907. november 22-ének reggelén Felix Pfeiffer mozdonyvezető tudatára ébred, hogy elhagyta a felesége, bár erre még egyetlen komoly bizonyítéka sem akadt. Még az is meglehet, hogy egyszerűen ottragadt a pékségben, esetleg a konyhában teázik, és épp neki készít reggelit. De a bizonyítékok hiánya ellenére Felix meg van győződve félelme igaz voltáról.

Hogy magához térjen, elkezdi végigcsinálni a szokásos reggeli szertartást, mielőtt kilépne hazulról: megmosakodni, összekészülni és megreggelizni. De kiderül, hogy ez nem is annyira egyszerű. A mozdonyvezető összevissza járkál a házban, egyszerű dolgok után kutat: tiszta ing, kávé, kávéfőző, vaj, cukor, gyufa. Megszokta már, hogy mindezeket Bronyiszlava készíti elő neki: ő kel fel előbb, megteríti az asztalt reggelihez, a mosakodáshoz pedig minden szükséges holmit szépen odakészít a melegvizes lavór mellé. És tessék, kiderül, hogy a kenyér szikkadt, a vaj penészes, elfogyott a sajt, a kávénak elillant az ereje, és minden egyes ruhadarabja reménytelenül piszkos. Fogja a kávéfőzőt, belenéz, és ott találja a megkeményedett tegnapi zaccot. Bosszantja, hogy Bronyiszlava előző nap nem mosogatta el. Odateszi az asztalra, ahonnan morzsa potyog a padlóra. Az ablakhoz lép, kinéz, és pár pillanatig egy járókelőt figyel, aki kalapját a fejéhez szorítva siet át az utcán, miközben körülnéz, nem jön-e hátulról egy bricska, majd eltűnik a sarkon. Felix visszafordul a piszkos edénnyel megrakott asztalhoz, egy határozott mozdulattal lesöpör róla mindent, átlép a cserepeken, magára ráncigálja a tegnapi ruháját, amely nincs kitisztítva, és kirohan az utcára. Eleinte a megszokott útvonalon a munkahelyére viszi a lába, a pályaudvarra. De még oda sem ér az épülethez, amikor hirtelen megfordul, és elvágtat az ellenkező irányba.

– Tiszteletem, Felix úr, jó reggelt! – kiált utána az utcaseprő, aki ma reggel már másodszor sepri fel a pályaudvar előtti teret, de Felix vissza sem néz, nemhogy megállna vele egy cigarettára, ahogyan mindig is szokta.

Ugyanúgy, ahogy az a férfi is, akit nemrég látott az ablakból, Felix is fejéhez szorítja a kalapját, és gyors, határozott léptekkel kel át az utcán. Nem néz körül, egyenesen tör előre, nem kerüli ki a járókelőket, az arckifejezése merev. A lányok ijedten rebbennek félre előle, az idősebb férfiak rosszallóan bámulják, ha a könyökével a derekukat súrolja; Félix mindezt észre sem veszi. Menet közben ugrik le a lóvasút lépcsőjéről, se lát, se hall, úgy rohan át az utcán, kis híján a ló patái alá esik; a ló horkant egyet, és ijedten húz félre. A kocsis és mögötte a kalauz egyszerre fütyülnek. Egy idős asszony hajol ki a lóvasút ablakán, valamit Felix után kiabál, aki csak részleteket hall belőle, hogy „ha elütné” és „ez megbolondult”, de ő csak lohol tovább, befordul a sarkon, és már meg is érkezett a Főposta épületéhez.

Körülnéz a tágas teremben, amelynek közepén egy pörge bajszú, büszke őr áll merev, méltóságteljes pózban, az osztrák fiákeresek magas cilinderében, sárga-fekete, csónakformájú jelvényén hímzett monogrammal, és a hosszú, kétsoros, fényesre suvickolt gombú egyenkabátján fityegő, a császári és királyi hadseregben eltöltött sokéves szolgálatával kiérdemelt kereszttel. Az őr tetőtől talpig végigméri Felixet, egyik lábáról a másikra áll, mintha azon töprengene, hová siet ennyire ez a zilált ember. Felix megáll egy pillanatra, vesz egy mély levegőt, majd belép a jobb oldali hatalmas faajtón, és beáll a sorba. Előtte épp egy gimnazista néz körül, vadonatúj egyenruhája Seidleck boltjából való, a Szentlélek téri átjáró kapuja mellől, ahol az a csinos kis fekete hajú eladónő dolgozik, gödröcskével az állán, és aki iránt Felix annak idején annyit epedezett. A gimnazista szeretné, ha mindenki látná magas, fekete gyapjúsapkáját a „G IV.” hullámos, arannyal hímzett gimnáziumi emblémájával, és észrevenné glaszékesztyűjét, amely annyira új, hogy még érezni a szagát, így hát körülnéz, megigazítja sapkáját, amelyben amúgy szemmel láthatóan melege van, aztán elővesz a táskájából egy újságot, és zajosan lapozgatja. Felix a válla fölött belepillant a lapba, és gépiesen végignézi az apróhirdetéseket. „Tisztességes, állásban levő agglegény, levelezés útján megismerkedne erkölcsös, csinos, szép arcú ifjú hölggyel. Hozomány nem fontos. Természetesen fényképet cserélünk. »Egyedülálló« jeligére a »Vasárnap« szerkesztőségébe.” Alatta pedig: „Szép fiatal, házias kisasszonnyal összeházasodnék. A hozomány nem lényeges. Levelet és fényképet kérem, küldjön a szerkesztőségbe”.

Felix figyelmét megragadja a leghosszabb hirdetés. Egy nő adta fel, aki elveszített egy „12 korona értékű” copfot, mikor az Akadémia, a Halicsi, a Kiliński, majd a Karl-Ludwig utcában járt. Felix akaratlanul is elmosolyodik – a reggel folyamán először –, elképzeli ezt az ügyetlen és figyelmetlen Salka H-t, ezt a titkárnőt, aki költségbe verte magát egy copfért, aztán mégsem sikerült férfiak előtt mutatkoznia vele, mire kétségbeesésében újabb jelentős összeget adott ki arra, hogy megjelentessen egy hirdetést a reggeli újságban. Felixnek felesége sűrű haja jut az eszébe, mint a kávé habjáé, olyan a színe, csak egy picit világosabb, mint a kávé maga, mikor már leült a habja. Néhány tincs mindig kilógott a fehér kalapja alól. Bronyiszlava krémszínű ruhájára gondol, megpróbálja felidézni, hogy hány kapcsot is kellett esténként kioldania rajta, mielőtt le tudta venni, és hogyan nőtt minden egyes kapoccsal a vágya, hogy végre hozzáérhessen felesége meleg, illatos testéhez. Egy pillanatra meg is feledkezik magáról, álmodozásba merül, de aztán eszébe jut, hogy miért is jött ide, és újból elkomorul. Amikor sorra kerül, gondosan megnyálazza a ceruzát, és miközben a hirdetés betűit rajzolja, minden szót alaposan átgondol, hiszen darabjáért legalább tíz krajcárt kell majd befizetnie. Azon töpreng, hogyan írja le a haja színét, mert a „kávé habjának a színe” négy szó, ráadásul nem is biztos, hogy megértik a hasonlatát, ezért egyszerűen azt írja: „Haja barna”. Úgy dönt, hogy a felesége copfját meg sem említi.

Natalka Sznyadanko: A főherceg selyempongyolája
Fordította Bárász Péter
Ampersand, 2026, 6800 Ft