Soha nem volt még nagyobb szükségünk a cselekvő reményre, mint most

„Ha az emberiség történetét a Homo habilis 2,4 millió évvel ezelőtti megjelenésétől számítjuk, és egy 1 kilométeres szakasszal szemléltetjük, akkor ennek a távnak a 99,5 százalékán vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk. Csupán az utolsó öt méteren, mintegy 12 ezer évvel ezelőtt vált az ember letelepedett földművessé, és a legutolsó 10 centiméteren tűnt fel az iparosodott, modern társadalom”

– írja Mihaletzky Luca a Zöld lélekkel – Kapcsolódj újra az ökopszichológia segítségével című könyvében, ami idén áprilisban jelent meg a Ginkgo Kiadó gondozásában.

Ahogy a szerző írja, a kutatások szerint az ember a szavannaszerű, tágas, füves, ligetes, fás részekkel borított, kisebb tavakkal tarkított tájakhoz vonzódik a leginkább. Őseink számára ugyanis ezek a helyek voltak azok, ahol biztonságban érezték magukat, mert szemmel tudták tartani a vadállatokat, ráadásul könnyen találtak élelmet, vizet, és eközben fedezékre is lelhettek.

Ehhez képest 2016-ra oda jutott az emberiség, hogy a világ népességének 54 százaléka városokban élt, és ez az arány az ENSZ 2014-es Population Division jelentése szerint 2050-re elérheti a 66 százalékot is. Hogy miért nő világszerte évről évre a mentális betegségekben szenvedők száma, azt magyarázhatja többek között az is, hogy az ember DNS-ében kódolt tulajdonságainak teljesen ellentmond az az életforma, amit a városi környezetben folytatunk, az évszakokat és a napszakokat teljesen figyelmen kívül hagyva, hűtött-fűtött házakban és autókban, mesterséges világítás mellett.

Nem véletlen, hogy egyre növekszik azon emberek száma, akik szorongást vagy egyenesen félelmet éreznek, ha nem épített környezetbe kerülnek. Az élő környezettől való félelem – az Amerikai Pszichológiai Szövetség kifejezésével a biofóbia – már olyan, egyébként teljesen hétköznapi jelenségektől is kialakulhat, mint a madárdal vagy a szél hangja, de a városi gyerekeknél megfigyeltek már szorongást az eső után előbújó ártalmatlan csigák miatt is.

Könnyen beláthatjuk, hogy ez a jelenség egyáltalán nem hasznos most, amikor nyakunkon van a klímaváltozás, és soha nem látott ütemben és mennyiségben zajlik a hatodik kihalási hullám. De hogyan tudnánk változtatni a természethez való viszonyunkon, hogyan kerülhetnénk közelebb hozzá, és főként miként tudnánk csökkenteni az ökoszorongást, az ökogyászt és az ökobűntudatot, amiket a klímaválsággal járó, sokszor nagyon ijesztő folyamatok váltanak ki belőlünk?

Mihaletzky Luca ökopszichológiai szemlélettel dolgozó pszichológus ezekre a kérdésekre ajánl ötleteket kötetében az ökopszichológia és az ökoterápia eszközeivel, amik bár néha nagyon egyszerűnek tűnnek, a nyugati emberek számára lehet, hogy mégis kihívást jelentenek.

Olyan szinten elidegenedtünk a természettől, hogy a szerző tanácsai közé olyan triviális példáknak is be kellett kerülniük, mint hogy figyeld meg az időjárást és azt, hogy hogyan hat rád – és itt nem a frontérzékenységre gondolt. Sokkal inkább az évszakok változására, a nap melegére, az ég színére, a szél járására, a különböző típusú felhőkre, a páratartalomra, az eső illatára, a napkeltére és a Hold fázisaira.

A természetkapcsolat újraépítéséhez nem elég tengerparti idillt bámulni a telefonunkon, ki kell menni a zöldbe. A könyv ajánlása szerint már heti háromszor 20 perc sokat segít, ha munka után sétálsz egy parkban, ha havonta legalább 5 órát kirándulsz a természetben, vagy részt veszel egy erdőfürdőzésen, évente pedig legalább 3 napra magad mögött hagyod a civilizációt.

A 20-5-3 szabály betartása már rövid távon nagyon jó hatással van a mentális egészségre, és sokkal intenzívebb kapcsolódást tesz lehetővé a természettel.

De csak egy esetben, márpedig akkor, ha nem a múlt történésein és a jövő lehetséges kifutásán töprengünk, hanem a figyelmünket az itt és mosthoz láncoljuk. Mindennek az alapja ugyanis a tudatos jelenlét, ami elsőre könnyűnek tűnhet, de ha kipróbáljuk a gyakorlatban, folyton azon fogjuk kapni magunkat, hogy már megint elkalandoztunk.

Mihaletzky szerint sokat segíthet a figyelmünk visszaterelésében, ha megfigyeljük a légzésünket, a testérzeteinket, és ha valahol feszültséget érzünk, akkor tudatosan lélegezzünk oda, és képzeljük el, ahogy a kifújt levegővel a feszültség is távozik. Ha sikerült fejben is megérkeznünk, akkor a sétáink során figyeljük meg a körülöttünk lévő életet, ha valamin megakad a szemünk, akkor lépjünk közelebb és vizsgáljuk meg, érintsük meg, ismerjük meg minél több érzékszervünkkel, koncentráljuk egyre kisebb és kisebb részletekre, majd térjünk vissza a nagy egészre. Ha pedig sétáink során sok ismeretlen növénnyel vagy állattal találkoznánk, akkor számtalan applikáció segíthet azonosítani őket – ha tudjuk a nevüket, jobban kötődünk hozzájuk.

Az ökopszichológus arra is ad tippeket a könyvében, hogyan lehet legyőzni az ökológiai válsággal kapcsolatos szorongásunkat. Az én személyes kedvencem a tavaly elhunyt Joanna Macy ökofilozófustól a cselekvő remény nevet kapta, és egy átfogó ökoterápiás tréninget takar, ami során újrakapcsolódhatunk önmagunkkal, egymással és minden élettel a Földön. Ezután megbarátkozunk és szembenézünk a klímaválsággal járó nehézségekkel, majd elhatározzuk, hogy képességeinkhez mérten változtatunk is rajta. Vagyis Mihaletzky megfogalmazásában „aktívan részt veszünk annak a világnak a megalkotásában, amit remélünk, amire vágyunk ahelyett, hogy egy külső megmentőre várnánk, akinek majd elég ereje lesz (helyettünk is) cselekedni”.

Soha nem volt még nagyobb szükségünk a természettel való újrakapcsolódásra és a cselekvő remény elterjesztésére, mint most.

Mihaletzky Luca: Zöld lélekkel – Kapcsolódj újra az ökopszichológia segítségével
Ginkgo Kiadó, 2026.
278 oldal, 5990 forint