Stig Dagerman: Lepke és láng (részlet)

Stig Dagerman: Lepke és láng (részlet)

Stig Dagerman a 20. századi svéd irodalom egyik legnagyobb mítosza: villámgyorsan berobbant, kultikus alakká vált, majd tragikusan korán elhallgatott. A svéd „egzisztencialista próza” egyik úttörőjeként tartják számon, aki mindössze harmincegy évet élt, mégis maradandó életművet hagyott maga után. A Lepke és láng című regénye a gyász, a bűntudat és a vágy romboló összefonódását vizsgálja. Főhőse egy fiatal férfi, akinek világa édesanyja váratlan halálakor teljesen összeomlik. A veszteség radikálisan átalakítja az önazonosságát és kapcsolatait, és amikor kiderül, hogy apja már édesanyja halála előtt viszonyt folytatott egy nővel, először undorral, majd egyre fokozódó, különös vonzalommal fordul a nő felé. Gyásza végül erotikus megszállottsággá és romboló önvizsgálattá alakul, amelyben a szerelem és az önpusztítás szinte elválaszthatatlan. Olvasson bele a regénybe!

Találkozás alkonyatkor

– Jó napot, Bengt – köszön a nő, miután a fiú ajtót nyitott neki.

Maga a fiú nem szól semmit. Eltelik harminc másodperc, talán több is. Piros ruhájában Gun teljesen mozdulatlanul áll a hideg és szürke kőpadlón. Bengt nem néz rá, elnéz mellette, kinéz a lépcsőházra, amely lassan emelkedik a padlás felé, csendben és üresen. Amikor végül a nőre emeli tekintetét, látja, hogy az sem nézett rá. Ő is elnézett mellette, be a sötét előszobába, mintha keresett volna ott valakit. A fiú hátrafordul, és ő is befelé kémlel. Ő távolabb lát, mint a nő, látja, hogy a folyosó végén egy rossz varrógép áll, amelyet poros takaró fed.

– Apa nincs itthon – motyogja.

Akkor néznek először egymás szemébe, bizonytalanok, most mit mondjanak, és félnek attól, hogy mi hangozhat el.

– Ó – suttogja Gun –, pedig úgy volt, hogy ma itthon lesz.

Aztán nem csupán elnéz a fiú mellett, hanem a fejét is elfordítja, és megszemléli ugyanazt a lépcsősort, amelyiket a fiú is az imént. A lépcsőház ablakából egy semmitmondó, szürke falra látni, egy újonnan épült ház falára. Azon pihenteti egy ideig a tekintetét, ahogy egy homlokzatfestő néz a fatáblájára. Bengt maga felé húzza az ajtót. Lassan szerette volna becsukni, de a nő keze útban van. A nő a kilincset fogja. Bengt ezért nem csukja be az ajtót.

– Apa egy ötvenéves születésnapi ünnepségen van – mondja. – Valószínűleg későn jön haza. Nagyon későn.

Gun ráébred, hogy a fiú azt mondta: „nagyon későn”. Pontosabban nem is a szavakra figyel fel, hanem arra, ahogyan mondta. Hirtelen Bengt is ráébred erre. Zavartan vissza akarja szívni, elvégre ez nem a nőre tartozik. De ahelyett, hogy visszaszívná, inkább valamivel szélesebbre nyitja az ajtót. A nő erre elengedi a kilincset. Odalent becsapódik a kapu. Valaki fütyörészve jön felfelé, igen gyorsan. A fiú ráébred, hogy a nő nem állhat ott tovább, akkor biztosan nem, ha jön valaki.

– Tessék befáradni – mondja hát –, éppen kávét főzök.

Ami persze nem igaz. Ezt a nő is észreveszi, amint a konyhába lép. Észreveszi Bengt is. Leül a kanapéra, és a kezét bámulja. Csak akkor néz fel, amikor Gun bekapcsolta a gázt. A nő háttal áll neki, vékony, egyenes hátát piros ruha fedi. A fiú felismeri ezt a ruhát, de a hátat mintha még sohasem látta volna. A nő kinyitogatja a polcon álló dobozokat. A kávét a legutolsóban találja meg. Elég sokáig van tennivalója: kanalakat mosogatni, csészéket törölgetni, kenyeret felvágni. Több csészét törölget el, mint amennyire szükségük van, és több szelet kenyeret vág, mint amennyit meg fognak tudni enni. A fiú örül, hogy ennyi ideig tart, de ugyanakkor fél, hogy egyszer majd elcsendesedik a konyha, mert akkor nem fogja tudni, mit mondjon. Amikor a nő megterít neki, elönti a szégyen. Rájön, hogy az anyja konyhájában ül, és egy idegen járkál benne, mintha az övé volna. Ha az anyja erre rákérdezne, vajon mit mondana neki? Amikor végül egymással szemben ülnek az asztalnál, valami másról beszélnek.

Beritről folyik a szó. Bengt kezdte. Éppen írt neki egy levelet, de még nem adta fel.

– Átadtam neki az ön üdvözletét – szól, és a nőre néz –, egy külön utóiratban.

Rögtön ráébred, micsoda buta dolog volt, hogy azt mondta: „utóiratban”. Elvégre semmiféle jelentősége nincs, hogy utóiratban adott-e át egy üdvözletet, vagy magában a levélben.

– Szerintem Berit nagyon helyes lány – mondja Gun.

– Apa szerint csúnya – mondja akkor Bengt.

Aztán gyorsan hozzáteszi:

– De szerintem nem az.

– Szerintem sem az – mondja akkor Gun –, szerintem nagyon helyes.

Tehát Berit mindkettejük szerint helyes lány. Egy ideig ülnek, és azon gondolkodnak, hogy mi többet mondhatnának Beritről azon túl, hogy helyes. Bengt rájön, hogy nincs több mondanivalójuk róla. Ezért hát kitalál valamit. Härjedalenről beszél, meg a lány szüleiről, akik ott élnek. Gun akkor elmeséli, hogy ő is járt már Härjedalenben.

– Nagyon kellemes ott – mondja, amikor megitta a kávéját –, különösen esténként. Mezítláb sétáltunk az erdőben, a tehenek pedig a kolompjukkal járkáltak mindenfelé.

– Nagyon kellemes dolog mezítláb sétálni – mondja akkor Bengt –, az az egyik legjobb dolog.

Ő is megitta a kávéját. Rájön, hogy innia kell még. Felkel, és a kávéfőzőért indul. Amikor ellép a tűzhelytől, látja, hogy kibomlott a nő fekete cipőjének pántja. Eszébe jut, hogy a mezítlábas sétáról beszélgettek. Ő maga nem mezítláb van, az ő lábán papucs van, barna bőrpapucs, amit az anyától kapott karácsonyra. Karácsonykor nem tetszett neki, az apának sem. Otthonülőknek és nyugdíjasoknak való, ezt mondta az apa, úgyhogy Bengt csak az anya halála után vette fel. Nem akarta, hogy Gun lássa a papucsot, de most mégis meglátta.

– Szép papucsa van – mondja Bengtnek, miközben az kávét tölt a csészéjébe.

Bengt keze annyira reszket, hogy néhány csepp kávé a csészealjra hull.

– Karácsonyra kaptam – feleli. – Anyától.

A nő erre nem válaszol, és szinte semmit sem mond azalatt az idő alatt, amíg a csésze tartalma kitart. Bengt sem mond semmit. Ő a kávéját bámulja, amelynek felszínét megtörte a savanyú tejszín. Amikor a csésze kiürült, a csésze alját bámulja. Egész idő alatt az anyja jár az eszében. Nevetséges gondolat ötlött az eszébe. Az jutott az eszébe, hogy az anyja cipője Gun lábán van. De ebben nem teljesen biztos, és nem is igazán akar róla bizonyosságot szerezni. Ezért hát arra a napra gondol, amikor az apa hazajött a fekete cipővel. Szombatnak kellett lennie, mert elég korán hazajött, és meglehetősen részeg volt. Karja alatt egy doboz volt. Elejtette, amint átlépett a konyha küszöbén. Az anya felvette a dobozt, és az asztalra tette; alighanem rájött, hogy az apa neki vette, de nem akarta kinyitni, mert dühös volt. Akkor az apa maga tépte le róla a zsinórt, és szaggatta le a papírt. A fény felé tartotta a cipőt. Azt hiszed, tizenhét éves vagyok?, emlékszik vissza Bengt, hogy ezt kérdezte az anyja. Nem túl hangosan, de ezt mondta. Akkor már nem volt mérges. Úgy hangzott, mintha szomorú lett volna, amiért már nem tizenhét éves.

Amikor elfogyott az emlék, nem halogathatja többé. Lassan félretolja a csészéjét, miközben áthajol az asztal szélén, és lenéz Gun cipőjére. És nem tehet róla. Senki sem tehet róla. Hiszen nagyon is felismeri ezt a cipőt. De mégsem beszél erről.

– Kibomlott a pántja – csak ennyit mond.

Hogy bekapcsolhassa a pántot, letérdel a nő mellett, nagyon gyengéden és nagyon gyorsan.

– Bengt, mennem kell – szólal meg a nő.

De hát ő is tudja, hogy már késő.

– Még gyorsan bekapcsolom a pántot – suttogja Bengt, elég gyámoltalanul, és a nő bokája köré fonja az ujjait.

Stig Dagerman: Lepke és láng
Fordította: Annus Ildikó
Ampersand, 2026, 4000 Ft

Kövess minket Facebookon is!