Nagyon furcsa, hogy gyerekekkel kapcsolatos ügyek el tudtak évülni

„Azért az megdöbbentő volt, amikor rájöttem, hogy mi is történt velem” – mondta Pion István író, költő, slammer a Buksó legújabb epizódjában arról, hogy mennyire nehéz felismerni érintettként az abúzust. Amire húsz éven át emlékezni és gondolni sem lehetett, arról 2017-ben publikált először a szerző. Ekkor derült ki a nagy nyilvánosság számára, hogy gimnazista korában egykori szerzetes tanára szexuálisan zaklatta.

Azóta is mintha egyszerre lenne véletlen, mégis sorsszerű, hogy Pion személyes drámájának újabb és újabb fejezetei társadalmi tekintetben kiugróan fontos időszakokban látnak napvilágot. Éppen a metoo-mozgalom berobbanása idején jelent meg a szerző leleplező cikke, A Búbánat-völgyön át című könyv pedig az elmúlt hónapok gyermekvédelmi krízise után került a könyvesboltok polcaira (kritikánk a könyvről ezen a linken olvasható). Az pedig épp kedden, cikkünk megjelenésének reggelén derült ki, hogy abban az esztergomi középiskolában, ahol Pion az abúzust elszenvedte, a prefektus egy másik férfival megfogott egy tanulót, a zuhanykabinba vonszolta, ahol aztán többször is gyomron vágta, az összegörnyedt gyerekre vizet engedett és otthagyta.

Pion István először egy slam poetry esten elmondott szövegében beszélt az általa átéltekről, véletlenül éppen aznap, amikor Amerikában elindult a metoo-mozgalom. „Másnap reggel már úgy keltem fel, hogy zajlanak ezek az események és én ezekkel az eseményekkel sodródom. (...) Bementem reggel a szerkesztőségbe, és elmondtam a szerkesztőség napindító értekezletén, hogy én mit szeretnék megírni, teljes csönd lett a szerkesztőségben és mondták, hogy jó munkát kívánunk.”

Ami akkor megszületett, az „egy nagyon pontos, szikár, minden költőiséget nélkülöző újságírói munka volt, és talán ez nagyon jót is tett mindenféle szempontból.” Ezen a ponton Pion úgy érezte, hogy éppen csak elkezdte elmesélni azt, amit gyermekként átélt. Noha az elhallgatás béklyó a traumafeldolgozásban, a szerző szerint nem elvárható egyetlen áldozattól sem, hogy a nyilvánosság elé álljon a személyes történetével. Ő megtette ezt, de számára sem volt egyszerű. „Akkor amikor én ebbe belekezdtem, akkor még ezek a dolgok elévültek. Ez is önmagában nagyon fura, hogy gyermekekkel kapcsolatos események el tudtak évülni.”

Az igazságszolgáltatással kapcsolatban pedig az elmúlt több mint egy évtizedben egészen furcsa és megdöbbentő tapasztalatokra tett szert.

„Bizonyára meglepő lesz a nézők és a hallgatók számára, de az egyházügyi eljárás egy nagyon tüchtig, nagyon rendes, nagyon gyors, és nagyon célratörő eljárás volt minden tekintetben. Ehhez képest a világi perek illetve tárgyalások nagyon vontatottak, nagyon nehézkesek, nagyon kilátástalanok voltak. Soha nem lehetett tudni, hogy most mi lesz, merre haladunk, mi fog történni, de végül is a célját maximálisan elérő eseménysorról van szó.”

Pion István, aki éppen a napokban ünnepelte 42. születésnapját eddig slamben és újságcikkben beszélt a gimnazistaként átélt traumájáról, új könyvében azonban szépirodalmi eszközökhöz nyúl. „A szépirodalom a megélés kapcsán adott többet. Igazából a nagy munka ezzel az egész történettel a háttérben zajlott a pszichológusok és a pszichiáterek segítségével. (...) Nagyon nem kevertem a munkát a gyógyulással, mert végül is ha én beviszek a pszichológushoz egy írást, az már önmagában egy picit hazugság, mert mindig hozzáteszek valamit az íráshoz. Tehát nem automatikus írásként működik a dolog, nem ott és akkor születik, valamilyen réteget mindig rá fogok tenni, ami nem az igazság lesz. (...) Talán az összefoglalója az egész útnak, amit én bejártam és minden olyan szó, amit én kerestem ebben az időszakban az ebbe a könyvbe került bele. Újságíróként azokat a szavakat még lehet, hogy nem találtam meg akkor egészen pontosan. Nem tudtam olyan nyíltan és őszintén fogalmazni és nem tudtam olyan rétegzetten sem, hiszen mondjuk a gyerekkoromnak az eseményeit nem tudtam egy újságcikkben megírni. A slamben pedig azzal kellett szembenéznem, hogy egyszerűen nem voltak meg még hozzá a szavaim, hogy elmondjam őket. A háttérben zajló pszichológusi és pszichiáteri munka segített ahhoz, hogy megtaláljam azokat a szavakat, amikből aztán ki lehet bontani a regényt.”

Pion István első prózakötete nem csak az abúzusról szól, hanem az emlékezésről és a felejtésről. Arról, hogyan lesz valakiből áldozat, és hogyan válhat újra saját történetének cselekvő szereplőjévé. Szerinte vannak érzetek, pillanatnyi villanások az ember életében, amiket először nem lehet hova tenni, mégis igen fenyegetően és aggasztóan hatnak a pillanatnyi lelkiállapotra. „Kicsit úgy érdemes elképzelni ezt, mint egy fekete függönyt amin egyszer csak egy pici lyukat vág egy fénycsík. (...) Amikor az ember ezt látja, akkor nem tudja pontosan, hogy mit lát. Minél több ilyen becsapódás van, annál több látszik a történetből, és annál több mindent lehet felismerni: először egy részletet, hogy ott van egy szerzetesi csuha, aminek jellegzetes színe van, megfelelő fodrozódásai vannak, vagy ott van egy ajtó, ott van egy borosüveg, vagy ott van egy hangnak az érzete, hogy ezt már valahol hallottam, és nem jó érzés ez a hang. A pszichológusok általában nagyon jó érzékkel tudnak ezekre a rákérdezni, hogy mi az ahol nem tud folytatódni a történet, mert, hogy nincsenek meg rá a szavaim vagy az ismereteim és nagyon lassan, nagyon óvatosan lehetett haladni fénycsíkról, fénycsíkra egészen addig, amíg ez a nagy fekete függöny végül is ketté nem szakad vagy le nem hull, és az ember egészében látja a történetet és amikor meglátja, akkor az egy nagy megnyugvás.”

A Búbánat-völgyön át című kötet egyszerre önéletrajzi ihletésű történet, nevelődési regény és a trauma természetéről szóló megrázó vallomás. Egy kamasz fiú története, aki fokozatosan szembesül azzal, hogy a biztonságosnak hitt világban is működhet a kiszolgáltatottság, a manipuláció és a hatalommal való visszaélés. Mindemellett Pion könyve egy hosszú, elmélyült és alapos munka eredménye is. Olyannyira, hogy az elmúlt években többször majdnem kiadták, de újra és újra történt valamilyen fordulat, valamilyen váratlan bírósági döntés az ügy kapcsán, ami miatt a szerző nem engedhette ki a kezéből a kéziratot.

„Többször járt majdnem nyomda felé ez a könyv, és amikor másodszor szembesültem azzal, hogy nem megy el a nyomdába, mert valami történt még a bírósági folyamatok során, amire nem számítottam. (...) Második alkalommal egy kicsit úgy éreztem, hogy lehet, hogy nem fog sikerülni ez a könyv. Egy picit a környezetem is elbizonytalanodott, a könyvkiadó is, a szerkesztő is. (...) Ehhez hozzátartozik, hogy a bírósági eseményeknél, a polgári peres eljárásoknál a tanúkat – mert én ebben tanúként vettem részt – nem értesítik az eseményekről. Ez azt jelenti, hogy nekem mindig valamilyen hátsó úton-módon kell valahogy megtudnom, hogy mondjuk született egy másodfokú ítélet.”

A Pion Istvánnal és több fiatalkorúval szemben abuzívan fellépő szerzetest az egyházi eljárás során elmarasztalták. „Én mutattam be a bíróságnak az egyházügyi eljárásnak a papírjait és ott volt hirtelen hebegés-habogás, hogy mit is kezdjen az állam ezzel a történettel.” A bántalmazó szerzetes végül maradt a ferences rend tagja, de nem léphet kapcsolatba 18 éven aluli fiatalokkal. „Ő el van különítve (...) nem taníthat, nem misézhet nyilvánosan. Nagyon sok kritériumnak meg kell felelnie. Azt el kell mondanom, hogy becsülöm, hogy ő ezt a büntetést vállalta, tehát ki is léphetett volna a rendből és akkor nem vonatkozna rá semmi az ég egy adta világon.”

Pion István önéletrajzi ihletésű regénye műfaja okán is van, ahol eltér a dokumentált valóságtól. Ennek ellenére a szerző szerint ér tanúvallomásként, de szigorúan vett irodalmi alkotásként is olvasni. „Én most már ezzel a könyvvel nem dolgozom, én most már csak élvezem, hogy olvassák” – zárta rövidre a szerző. Nyáry Krisztián kérdésére, hogy ilyen súlyos traumák után vajon felejteni vagy emlékezni akar inkább az áldozat, Pion István azt válaszolta: „Nagyon remélem, hogy emlékezni. Én nem szeretném elfelejteni ezeket a traumákat, de benne élni sem. És ez a különbség azt hiszem, hogy valamit elfelejtünk, vagy valamire úgy emlékezünk, hogy annak a jövőre nézve fontos üzenete van. (...) Azt hiszem, hogy a védekezést vagy az evolúciót vagy bármi ilyesmit kifejezetten szolgálja az, hogy emlékezünk ilyen dolgokra.”

A hatalom gyakorlás dinamikája, legyen szó világi vagy egyházi közegről Pion István szerint nagyon el tud csúszni. Zárt közösségek esetében ráadásul – mint amilyen egy egyházi közeg –, a tekintélyszemélyekkel szemben különösen nehéz fellépni. „Mindig az lesz a hibás, aki a rendet felborítja. (...) Nem az a hibás, aki elkövet valamit, hanem az a hibás, aki felhívja erre a problémára a figyelmet, hiszen ha én kiállok a nyilvánosság elé, akkor én álltam a nyilvánosság elé, és én hoztam felszínre a problémát. (...) És az emberek általában szeretik, ha nincs probléma. Ez egy sajátos emberi tulajdonság. Jobb a bajt elkerülni, mondja a mondás, viszont az az igazság, hogy én nem szeretem elkerülni a bajt.”

A teljes adást itt lehet megnézni: