Milyen anya lesz abból a kislányból, akit nem szeretett az anyja?

Anyák és lányaik sokféleképpen félrecsúszott, mégis egész életre szólóan meghatározó kapcsolatai az irodalom kedvelt témái közé tartoznak. Egy problémás anya-lánya viszonyt mutat be a belga Amélie Nothomb regénye is, aki saját édesanyja történetét dolgozza fel a magyarul most megjelent Oda se neki! lapjain. A kisregény megörökíti az anya gyerekkorát, felnőtté válását, szüleinek (az író nagyszüleinek) nehéz, testi erőszaktól sem mentes házasságát, de legfőképpen azt, milyen romboló egy jéghideg, közönyös anya, aki nem képes szeretni a gyermekeit.

Amélie Nothomb első regénye, A gyilkos higiéniája 1992-ben jelent meg, és azonnal hatalmas sikert aratott. Innentől pedig nem volt megállás: a francia nyelven alkotó szerző mára már több mint harminc regényt tudhat maga mögött, melyek egy része magyarul is olvasható. A Francia Akadémia irodalmi nagydíját is bezsebelő író egyik legismertebb könyve az Első vér, melyben diplomata édesapjának állít emléket. Ez a regény nemcsak az apa élettörténetét tárja fel, hanem az apa elvesztését, az ezt követő gyászt, illetve a férfihoz fűződő, tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolatot is. Az anyával azonban egy kicsit árnyaltabb a viszony, ezt mutatja meg a 2025-ben íródott Oda se neki!, az író harmincnegyedik regénye, mely az anyával való kapcsolatot úgy eleveníti fel, hogy előtte felvázolja a nő élettörténetét, egyfajta időbeli portrét alkotva róla.

Az anya gyerekkora

Az egyetlen délután vagy akár egy ültő helyben kiolvasható kis kötet nagyon egyszerű, minimalista nyelven, lenyűgöző természetességgel, elsősorban a cselekményre koncentrálva beszéli el az író édesanyjának kihívásokkal teli gyerekkorát. Az egyes szám harmadik személyben elbeszélt történet kezdetén Adrienne (a későbbi anya) mindössze négyéves, és anyai nagyanyjánál tölti a nyári szünetet. Akár idilli indulás is lehetne, de egyáltalán nem az. És nemcsak azért, mert 1942-ben, a második világháború éveiben járunk, hanem mert már az első oldalon kiderül, a nagymama egy megkeseredett boszorkány, aki a nyitójelenetben a kihányt reggelit eteti meg a kislánnyal.

Erős és könyörtelen kezdőkép, de a regény nem merül el a szenvedés legmélyebb bugyraiban, hanem szinte mesei marad, köszönhetően annak a gyermeki nézőpontnak, mely még a legdurvább történéseket is „megszelídíti”. A regény nem időzik hosszan a borzalmaknál – az anya szadizmusánál, a házastársi erőszaknál, a hűtlenségnél vagy az elutasított gyermekek sorsánál –, de éppen attól válik nyugtalanítóvá, hogy a gyermeki nézőpont nem érzékeli ezek súlyát. Amit a kisgyerek természetesnek vagy érthetetlennek lát, azt az olvasó annál világosabban felismeri, a két perspektíva feszültsége így különösen erős hatást kelt.

A regény már említett kezdőképében az óvodáskorú Adrienne-t látjuk, aki a borzalmas nagymamától a nyár végén végül hazautazik a családjához. Édesanyja egy gyönyörű, boldogtalan nő, aki nem kötődik senkihez (a nyitó oldalakon azt is megértjük, miért), ráadásul kiderül, hogy szadista ösztönei, sötét titkai is vannak. Mellette kell felnőnie Adrienne-nek és testvéreinek. A főhős nővére, kishúga, de talán még az édesapja is az anya ridegségétől szenved. A rövid terjedelem és a minimalista elbeszélői stílus miatt a karakterábrázolás nem részletező, sokkal inkább a szereplők mondataiból és cselekedeteiből, a jól vázolt jelenetekből kaphatunk plasztikus képet a szereplőkről.

Túlélő üzemmód, mentális pajzs

Az elbeszélő Adrienne felnőtté válásának felvázolásában kevés szóval és minimális cselekménnyel is kiválóan érzékelteti azokat a töréspontokat, melyekben a kislánynak, majd a kamasznak ki kell lépnie a gyerek szerepéből, hiszen olyan dolgokkal találkozik, melyek a gyerekkor végét jelentik. Ahhoz, hogy ezzel meg tudjon birkózni, kifejleszt egy stratégiát, melyben tulajdonképpen megkettőzi önmagát: „Ám mióta tudta nélkül lénye egy része leszakadva élt, képtelen volt rá, hogy kimondja. Valójában ő volt, aki elvált önmagától.”

Mindezen túl nagyon hamar önállóvá kell válnia, meg kell tanulnia, hogy nem számíthat senkire: „Semmi cinizmus nem volt a megállapításban: az ember csak önmagáért lehet felelős. Ha valaki máshoz kapcsolja a jóllétét, abból csak baj lehet.” Amikor még egész kicsi, akkor babákkal helyettesíti a törődést (a nagymamánál például egy egyszerű kis fakanalat nevez ki barátnőjének, ezt a tárgyat öleli, mikor elalszik, ez jelent valamiféle érzelmi biztonságot számára), később jön a fent már említett megkettőzés, melyben a gyerek szinte kiszakít magából egy törődő felnőttet, hogy meg tudja őrizni valamennyire önmagát és a gyermekkorát. Ehhez kapcsolódik a regény címében is megjelenő mondás, az „Oda se neki!”, mely a kislány életében túlélés záloga, ahogyan az elbeszélő fogalmaz, a „hidegvér vidám változata”. A főhősnek muszáj kicsit bagatellizálnia a problémákat, hiszen hogyan nézhetne szembe azzal, hogy anyja nem szereti, és hogy van egy szadisztikus, sötét oldala is. A három szó egyfajta mentális pajzsként, varázsigeként működik, segít túlélni azt az ellentmondást is, hogy miközben egyértelműen látja anyja démoni oldalát, muszáj szeretnie is – ami talán a legnagyobb harc lehet számára, és ami miatt túlélő üzemmódban telik a teljes gyerekkora.

Családi sebek

Az utolsó harminc oldalon az egyes szám harmadik személyű, mindentudó elbeszélő helyére egy egyes szám első személyben megszólaló narrátor lép. Ekkor válik egyértelművé, hogy a történet autofikciós jellegű, hiszen a kis Adrienne nem más, mint az író édesanyja. Innentől pedig már nem az anya gyerekkora a lényeges, hanem az, hogy milyen anyává tudott ő válni. Ebben a részben az elbeszélés egyszerű, rövid mondatokban reflektál egészen bonyolult, rétegzett problémákra, anélkül, hogy túlzásba vinné a pszichologizálást. Írói érdeme, hogy kevés szóval, néhány pontos jelenettel képes érzékeltetni a szereplők közötti érzelmi dinamikát, és megvilágítani azt, mennyire egyedi minden egyes anya-lánya kapcsolat.

Ebből a részből az is kiderül, hogy az írónő és anyjának kapcsolata sem volt teljesen felhőtlen (például az anyja nem tartotta elég szépnek, mert az apjára hasonlított), de mindvégig szeretetteli kapcsolat volt közöttük, még ha nem is minden pontjában ideális. Az anya történetének felrajzolása nemcsak tisztelgés, hanem egyfajta számadás is, melyben talán arra a kérdésre is választ kapunk, hogy milyen anya lesz abból a kislányból, akit nem szeretett az anyja. Bár magát a kérdést nem veti fel közvetlenül, és ezért egyértelmű választ sem ad rá, összességében azt üzeni, hogy ki lehet törni a káros mintázatokból, és jó anyává lehet válni akkor is, ha ehhez sem az anya, sem a nagyanya nem szolgált követendő példával. Az anyáról rajzolt portré talán éppen azért olyan megrázó, mert megmutatja: a családi sebek begyógyíthatók, a generációkon át öröklődő traumák láncolata megszakítható. Ennek azonban súlyos ára van, amelyet egy nemzedéknek – pontosabban egyetlen embernek – mindenképpen meg kell fizetnie.

Amélie Nothomb: Oda se neki!
Fordította: Balla Katalin
Európa, 2026, 3999 Ft