Zdeněk Jirotka: Saturnin (részlet)

Az a bizonyos csütörtök, augusztus 26-a ugyanolyan nap volt, mint a többi, és semmi jel nem mutatott arra, hogy az életünk teljesen megváltozik, hogy a kocka el van vetve, a Rubikon átlépve, a horgony felszedve. Semmi efféle.

A nap felkelt, mint mindennap, a hegyek a helyükön álltak, mintha mi sem történne, ami igaz is, mert szokatlanul forró augusztus volt. Nagyapa túraruhában jelent meg, olyanban, amilyet a Cseh Turisták Klubjában hordtak akkoriban, amikor tagjai száma úgy száztízre rúghatott. Kateřina nénit pedig kora reggel a folyónál látták, amint hideg vízzel mossa a bokáját, és időnként néhányszor bizonytalanul leguggolva mellső középtartásba helyezi a kezét. Állítólag közben énekelt is, és Saturnin Vlach doktorral azon vitatkozott, vajon mit. A doktor azon a véleményen volt, hogy a Zúg a folyó, sír a gyermek, Ágnes asszony, mit mos kelmed kezdetű dalt, Saturnin pedig határozottan felismerni vélt egy 13. századi zsoltárt, amelyben Keresztelő Szent János a folyónál bemerít a hideg vízbe.

Személy szerint Saturnin értelmezését találom valószínűbbnek, mivel jobban kifejezi nénikém szertartásszerű megmártózását, mint az a nóta, amelyben az asszony mos. A nénikém igen jó véleménnyel van saját magáról, tehát bizonyára nem élne efféle képpel.

Barbora kisasszony sportos kiskosztümében jött elő, látványa a reggel frissességével vetekedett. Egyszerű frizura, keze a zsebében, úgy nézett ki, mint aki félórás sétára indul az erdőbe, nem pedig kétnapos túrára. Megkérdezte tőlem, van-e cigarettám, és hogy ne hozza-e magával a nappaliból a gitárt. Ragyogó hangulata mindannyiunkra átragadt.

Közben visszatért Milouš, akit nagyapa még utoljára elküldött a folyóhoz, hogy megnézze, nem bukkantak-e fel Novotný úr emberei, majd megszületett a döntés, hogy húsz perc múlva elhagyjuk nagy-apa vendégszerető házát. Ezután segítettünk nagyapának bezárni minden ablaktáblát, ajtót és kaput, Barbora kisasszony fehér autóját betoltuk a garázsba, nagyapa Fordjának szomorú sorsára juttatva, majd hat óra tizenkét és fél perckor elindultunk a Hradová felé. Ez pontosan le van jegyezve egy vastag füzetbe, amit Saturnin szerzett valahonnan, és gondosan beleírt minden bolondságot, ami az út folyamán történt. Fedélzeti naplónak nevezte. Az első oldalakon fel-sorolta valamennyi résztvevőt, és karikatúrát készített rólunk, majd megkért bennünket, hogy írjuk a nevünket az ismeretlen figurák alá. Utunkat expedíciónak nevezte, nagyapa házát bázisnak, a doktor faházát első részcélnak, az időjárást légköri feltételeknek, és ehhez hasonlók. Természetesen Vlach doktor támogatta ebben, és segített hasonló elmésségeket gyártani.

Lassan kaptattunk felfelé a füves lejtőkkel övezett kavicsos hegyi ösvényen. Karcsú jegenyefenyők tornyosultak mindkét oldalon, kellemes hűvösen. Az égen sehol egy felhő, a nap a harmatcseppeken csillogott, minden üde volt és derűs.

Könnyedén lépkedtünk, oldaltáskánk nem volt tele, és útközben egyre jobban kiürült. Eleinte mindannyian egy csapatban mentünk, idővel azonban egyre hosszabbra nyúlt a karaván. Nagyapa járt az élen Kateřina nénivel, és olyan gyorsan mentek, hogy a többiek alig győztek velük lépést tartani. Nénikém a hegyre is jellegzetes ruganyos lépteivel igyekezett felfelé, és szakadatlanul beszélt. Csodálta nagyapa frissességét, azt mondta, úgy túrázik, mint egy fiatalember, és hogy ez fantasztikus. Nagyapa hallgatott, és egyre gyorsabban lépdelt. Talán még jobban meg akarta lepni a nénikémet, vagy egyszerűen csak meg akart tőle szabadulni.

A második csoportban ment Vlach doktor, Milouš és Saturnin, és valamin vitatkoztak. Azt hiszem, az Amazonas felső folyásával kapcsolatban, de nem vagyok benne egészen biztos. Barbora kisasszony és én zártuk a menetet. Az erdő gyantától és gombától volt illatos, a mohával benőtt fatörzsek úgy néztek ki, mint egy templomi oszlopsor. Barbora kisasszony vidáman beszélt, és időnként belerúgott egy fenyőtobozba.

Bizonyára tudják saját tapasztalatukból, hogy az idő olykor csigalassúsággal halad, olykor pedig szédítő sebességgel száguld. Ha Barbora kisasszony társaságában vagyok, az órák hihetetlenül rövidek, és a nap álomként suhan el. Még ki sem beszélgettük magunkat kellően, amikor a köves út elkanyarodott, mellette a bronzos törzsű fenyősor szétnyílt, és elénk tárult a kilátás Vlach doktor faházára. A ház néhány magas fenyő tövében állt, és sokkal látványosabb volt, mint képzeltem. A ház előtti kis erdőirtásról gyönyörű kilátás nyílt lefelé, az erdős lejtőn át a völgybe, ahol halk folyó csillámlott a déli napsütésben. Az erdőirtáson túl patak csobogott, visszafogottsága kiemelte az erdők gyönyörű csendjét. Társaságunk többi tagja már megtöltötte a faházat, kinyitották az ablaktáblákat és az ablakokat, majd azzal a kérdéssel fogadtak bennünket, hogy hol vagyunk, bár látták, hogy előttük állunk. Bent kellemes hűvös volt. Vlach doktor átvette a vendéglátó szerepét, az ebéd pedig, amit Barbora kisasszony Saturnin segítségével prezentált, minden elképzelésünket felülmúlta. A délutáni szieszta után túránk kellemes sétának tűnt a természetben, a társaság jó hangulatát pedig fokozta egy levél, amit Vlach doktor faházi archívumából halászott elő. Egyszerű, de nagyon kényelmes székeken ültünk, és a teret betöltötte Barbora kisasszony kellemes altja, akit Vlach doktor megkért, hogy hangosan olvassa fel a levelet. Hunyják be a szemüket, és hallgassák meg:

Kedves Doktor!

Még fenyőillatom van, kezemen még ott a málnatüske nyoma, cipő-talpam fényes még a hegyi fűtől, de máris leülök írni, hogy köszönetet mondjak és egyúttal megdorgáljam. Hogy megköszönjem életem legszebb nyaralását, és megdorgáljam rosszindulatát, amely minden tettével, még a legnemesebbel is együtt jár.

Amikor egy hónappal ezelőtt egészségügyi panaszaimra vonatkozó előadásával azt válaszolta, hogy vissza a természetbe, és kifejtette, hogyan élt a történelem előtti korok embere, megkérdeztem, csak nem képzeli, hogy fára mászok. Meglehetősen tárgyilagos kérdés volt, és bizony nem tetszett, ahogy reagált rá. Emlékszem, milyen rosszindulat villant a tekintetében, amikor végigmérte alakomat, és azt válaszolta, nem ártana. Csattanós válaszom lett volna rá, de elhallgattatott nagyvonalú és meglepő ajánlata, miszerint töltsem szabadságomat hegyi faházában. Micsoda különös keveréke Ön a spanyol grandnak és a rosszindulatú szatírnak!

El kellett gondolkodnom azon, vajon ajánlatát régi barátságunknak vagy rosszindulatának köszönhetem-e, amely megelégedett annyival, hogy nehéz hátizsákkal a hátamon megtegyek hétszáz méter szintkülönbséget, ha már nem tudott rákényszeríteni a méltatlan famászásra.

Amint látja, mindkettőt alábecsültem. Barátságát és rosszindulatát is. De mit meg nem tesz az ember az egészségéért! Mindent pontosan úgy csináltam, ahogy javasolta. Még a könyveket is megvettem, amiket ajánlott, bár a szerzők neve és a könyvek címe üresen csengtek számomra, és nem voltak ígéretesek. Ma már tudom, jól tettem, ám valamit azért szeretnék Önnek elmondani. Szép dolog a könyv, doktor, de tudja, milyen nehéz? Tudja, hogy úgy kaptattam fel a hegyre, mint a málhás ló, és úgy félúton lehettem a maga őrült hegyére, amikor felötlött bennem az a rettenetes gondolat, hogy talán nem is az állt szándékában, hogy a nyaraláshoz legyen kellő szellemi táplálékom (hiszen a történelem előtti kor emberéhez ez nem is igazán illik), hanem hogy fél métermázsát cipeljek fel a hegytetőre? Bosszantó, hogy az ember sosem tudja, hányadán áll Önnel. Összeszorított foggal, lépésről lépésre tettem meg a gyötrelmes utat. Csupán a gondolat, hogy hamarosan fent leszek, és megkínál egy jóféle itallal, tett e lehetővé, hogy indián teherhordóhoz méltó teljesítményt nyújtsak.

Úgy tudtam, hétfő reggelig a faházban tartózkodik, ezért meglepődtem, amikor az ajtónál egy kitűzött cédula fogadott az Ön rövid üzenetével, hogy vissza kellett mennie Prágába, a kulcs az első fenyőfán lóg jobbra. Micsoda esztelenség, gondoltam, könnyen elérhető helyen hagyni a kulcsot. Micsoda esztelenség! Csak rövid ideig gondoltam így.

Amikor megállapítottam, hogy úgy hét méter magasra akasztotta a kulcsot, mérhetetlenül meglepődtem. Szétnéztem, van-e valahol létra, de hiába, majd eszembe jutott a gonosz villanás a tekintetében, amikor a fára mászásról beszéltünk, és iszonyúan elkezdtem káromkodni. Hát ez jellemző magára! Ha ma visszagondolok erre, kénytelen vagyok elismerni, hogy a helyzet nem nélkülözte a humort, csakhogy akkor nem volt hozzá érkezésem. Egyetlen érzés dúlt bennem, a düh. Első gondolatom az volt, sarkon fordulok, visszamegyek az állomásra, és hazautazom. Azután majd gunyoros levélben megköszönöm Önnek a vendéglátást. Talán meg is tettem volna, ha a völgyben a lenge alkony nem jelezte volna, hogy hamarosan leszáll az éjszaka. Majd az jutott eszembe, hátha van a fészerben egy balta, hogy megpróbáljam kivágni a fát.

Élénken el tudom képzelni, levelem e mondatánál, hogy felpattan. Hát tessék, kezd el szónokolni, ebből látszik leginkább, hogy milyen mértékben degenerálódtak vitális képességei, mert képes alávetni magát egy többórás munkának olyan szerszámmal, ami sosem volt a kezében, ahelyett, hogy tenne némi egyszerű és csekély erőfeszítést, és felmászna a fára, öt méter magasra. Hozzáfűzőm, doktor, hét méter, hét, vagy talán még több. Engedje meg, hogy félbeszakítsam Önt, és ne hagyjam befejezni kiselőadását a feldühödött bikáról, aki az Ön véleménye szerint az egyetlen, aki képes lenne bennem felébreszteni egykori elődeink fürge mászóképességét.

Elhatározásom, hogy a fára mászás mellett csak abban az esetben döntök, ha nincs más megoldás, érthető. Dacoltam az Ön szándékával. Hogy ne okozzak csalódást nyakatekert humorérzékének, elismerem, hogy végül felmásztam a fenyőfára. Mulasson még jobban, és tudja meg, első famászási kísérletem túracipőben, iszonyú nehéz zsákkal a hátamon történt. Hahotázzon, amint elképzeli, kabát nélkül, mezítláb hogyan tettem meg azt a hét métert, hogy elérjem és megszerezzem a kulcsot. Ez volt életem legnehezebb munkája, az első és az utolsó kellemetlenség a nyaralásban.

Minden más nagyszerű volt. Már az első éjjel jól kialudtam magam, és gyönyörű hegyvidéki reggelre ébredtem. Ez volt az első reggel, és még húsz követte, egyik szebb, mint a másik. A napok kellemesen teltek, és én nem tudtam, mit csodáljak jobban, faházának kényelmes berendezését, a karcsú fenyőfákat és a romantikus vadont az erdei tóval, vagy a szerzőket, akikkel az Ön tanácsára felszerelkeztem. Málnát szedtem, gombászni jártam, hegyi réteken heverésztem. Órákon át néztem a völgyet, és az olvasmányaimon gondolkodtam. Langyos esték ibolyaárnyalatokkal, harmatos hajnalok, gyantától illatos delelők, napnyugták és szabadságom minden szépsége furcsán elegyedett az elolvasott könyvek lapjaival, és meg vagyok győződve róla, hogy még évek múlva is tudni fogom, melyik fejezetet olvastam a háza alatti hegyoldalon és melyiket az erdei tó mellett. Váratlanul beleng faházának illata, és felzúgnak a tetőre hulló eső cseppjei. Nem tudom, úgy éltem-e itt, mint a történelem előtti ember, de gyönyörűen éltem.

Úgy szabadságom közepe táján arra a nézetre jutottam, hogy a műlegyes pisztrángfogás gyönyöreiről szóló fejtegetése azok közé a bohókás hóbortjai közé tartozik, amelyekkel gyakran traktálja közvetlen környezetét, s amelyeknek közös jegye, hogy túlságosan valószerűtlenek. Röviden, egyet sem fogtam, és hevesen visszautasítom azt a feltételezést, hogy ez bárkinek sikerült volna a világon. A horgászfelszerelését eltettem úgy, ahogy volt, és a tóra csak fürödni jártam. Naponta. Tényleg. Látom, ahogy hitetlenkedve csóválja a fejét, de igaz, és el sem tudja képzelni, milyen kedvezően hatott egészségi állapotomra. Kondícióm napról napra javult. És ne gondolja, hogy a hideg vízben, ahogy mondani szokás, felbátorodtam, hogy párszor a hátamra fröcsköltem a vizet, és ezt nevezem fürdésnek. Én, doktor, a fejemet is bedugtam a vízbe, lemerültem, érti? A tó mélyére!

Jóindulatúan szeretnék megfeledkezni arról, hogy a fára mászást nem barát, nem orvos, hanem egy szarkasztikus mókamester tanácsolta, és egy közmondásnak megfelelően revansálom: kölcsönkenyér visszajár. Doktor, kövesse példámat, és az Ön kis erdei tava olimpikont csinál magából! Még egyszer köszönöm a vendéglátást, és kellemes búvárkodást kívánok! A ház kulcsa a tóban.

Az Ön Korejs barátja

Zdeněk Jirotka: Saturnin
Fordította: Balázs Andrea
Typotex, 2026, 4500 Ft