Légrádi Gergely: Igazán sajnáljuk

Miután Janka kertelés nélkül, tőmondatban közölte a kávézóban, a parkban a padon vagy éppen egy kirakat előtt állva, megdöbbentek, aztán kivétel nélkül és igazán sajnálták, hogy pont vele, hogy épp velük történik, és itt, ebben a pillanatban mindannyian, mintha egy láthatatlan karmester adta volna meg a jelet a kirakat mögül, a parkban egy közeli fa tövéből vagy éppen a kávézó kiszolgáló pultjából, mindannyian elharapták és befejezetlenül hagyták a mondatot, majd néztek együttérzően, és Janka tévedhetetlenül olvasta a szemükben tükröződő ijedt várakozásból, hogy azt akarják mondani, hogy jól tudjuk mindannyian, mi is az, ami a leendő gyermekkel, a fejlődő magzattal, így hát végtére is veletek, a ti családotokkal történik. De mégse mondták, inkább nyitva hagyták a választ, a megértő közlést, hogy mennyire sajnálják, hogy épp náluk kellett mindennek bekövetkeznie, és közben úgy tettek, mintha csupán azért nem mondanák, azért nem fejeznék be a mondatot, mert nincsenek szavak, amelyek pedig mégis elérhetőek, azok nem megfelelőek, nem elég pontos kifejezések, hogy befejezzék a testbeszéddel pótolt, tekintettel és mimikával elkent mondatot. Janka már-már komikusnak találta, ahogy a barátnők szájáról elfogynak a szavak, pontosabban nem is elfogynak, sokkal inkább eltűnnek és egyszerre átalakulnak, így a közlendő a tekintetbe, az arcra, a kézfejre költözik, ahol elkerülhető a kényelmetlen felelősségvállalás, a kiállás, a döntés, hogy nevén nevezzék, ami bekövetkezett és elmozdíthatatlanul, megváltoztathatlanul létezik és fejlődik. Janka mindeközben jól tudta, ott hevernek előttük a szavak, nem is szavak, sokkal inkább pontos és félreérthetetlen szakkifejezések, mindannyiuk előtt ott várakoznak a megfelelő magyar és latin meghatározások, amelyeket körülményesebb, viszont óhatatlanul kényelmesebb kihagyni és átugrani, mint egyszerűen felvenni a kávézó asztaláról, a pad előtti kövek közül, a kirakat párkányáról, mint kimondani.

Amikor már elkerülhetetlen volt valamiképpen utalni rá, ha közvetetten, de rámutatni, úgy fogalmaztak, hogy nem találok szavakat, hogy mindez épp veletek történik, hogy ez a mindannyian tudjuk, hogy micsoda nálatok válik valóra, vagy úgy, hogy ki gondolta volna, hogy épp nálatok következik be, amit az orvosok megállapítottak vagy amit most át kell élnetek. Éppen ezért érezte Janka, hogy minden egyes beszélgetést belengi valami furcsa, valami nehezen megfogható, ködszerű képződmény, az első perctől a búcsúzásig, sőt még azt az együttérzéssel vegyes sajnálatot is átszínezi, amely az utolsó közhely után még odavetett pillantást tölti meg. Érezte, de nem fogalmazta meg magának, hagyta, hogy a ködszerű képződmény távolságot tartson.

A barátnők meglepettségét és helykeresését követően aztán mégis Jankának kellett összeszedni minden erejét, hogy arra figyeljen, amit barátnői mondanak, az immár szabadon szálló szavakra, a gátlások nélkül elővezetett érvekre, amelyekkel ki finomabban, ki markánsabban adta tudtára, mit gondol helyesnek. A ködszerű képződmény azonban nem csupán távolságtartásra kényszerítette Jankát, de arra is, hogy a beszélgetés során ne tudjon elszakadni attól az alapvető kérdéstől, vajon miért kímélik a barátnői. Miért bátortalanok, miért futamodnak meg a valóság, a leletben igazolt, a kétely nélküli megnevezésétől, miért nem mondják ki, hogy Down-szindróma, triszómia, az egyik leggyakoribb, születéssel együtt járó, fogyatékosságot okozó kromoszóma-rendellenesség, hogy nagy baj vagy éppen azt, hogy ez csupán másság, ugyanúgy az élet velejárója, így is lehet tartalmas és teljes életet élni, miért tűnnek úgy, mint akik minden idegszálukkal arra koncentrálnak, hogy szájukra ne vegyék ezen szavak bármelyikét, miközben a megdöbbenés után kérve-kéretlenül érvelnek és megmondanak, hiszen ők pontosan tudják, és nem szabad másra hallgatni, csak saját magára, de azért jól végiggondolták, és nincs más megoldás, csak az, amit mondanak, és jobban teszi Janka, ha ő is belátja, nincs más helyes döntés, hiszen minden más tévút.

Janka képtelen volt az érvekre, a levezetésekre, a kizárólag egyetlen helyes és követendő megoldásra figyelni, csak az járt az eszében, milyen érdekes, hogy az együttérzés, az érzékenység miatt kerülik az elkerülhetetlen megnevezését. Így vigyáznak rá. Így óvják őt, mert sérülékeny, hiszen, ha a gyermek sérült kromoszómával bír, mert a huszonegyediknél nem olyan, mint lennie kellene, akkor ő is az, hiszen ő neveli, ő táplálja, tehát vigyázni kell rá, óvni, hogy ne kerüljön még mélyebbre. Csak arra a banális okra nem gondolt, hogy ők is félnek és bizonytalanok, és ez az érzés elnyomja az együttérzést és a másik megóvásának érzetét. Félnek, igaz, másképpen, mint Janka, mert a barátnők egyszerűen attól tartanak, mi lesz, ha kimondják, amit az orvosok feketén-fehéren megállapítottak. Maguk is hozzátesznek valamit, egy gonosz kis építőkockát? Esetleg ők maguk is nagyobb eséllyel válnak a kór hordozóivá, még akkor is, ha tudják, ez nem fertőző betegség? Félnek és bizonytalanok, nehogy a szavakkal, a szavak erejével teremtsenek és pusztítsanak, a billog elismerésével és felmutatásával ők is tettestárssá váljanak. Ezért inkább néznek együttérzőn és sajnálkozóan, aztán a maguk elképzelései és értékei szerint kiutat mutatnak, érvelnek, miközben félelmüket és bizonytalanságukat leplezve alig várják, hogy végre elbúcsúzhassanak, és újra egyedül lehessenek, messze a Down-szindróma árnyékától.