Helen Garner: A fájdalom háza (részlet)

Aznap este végül egy nő merészkedett elég mélyre ahhoz, hogy megtalálja az autót.

A rövidre nyírt hajú, vékony, de izmos Rebecca Caskey főtörzsőrmester, a Kutató-Mentő Osztag tagja, sötétkék egyenruhában, a csuklóján hatalmas búvárórával, két kezét a háta mögött lazán összekulcsolva állt a tanúk padján. Könnyed testtartásában valami azokra az ápolókra emlékeztetett, akiket munka közben láttam: szűkszavú, rendíthetetlen, éber és nyugodt nők.

A műanyagtörmelék alapján, amelyet a zseblámpák fényében találtak a tó közelében, a Kutató-Mentő Osztag megállapította, hogy a partnak valószínűsíthetően melyik szakaszán hagyta el a szárazföldet az autó. Caskey-t még aznap éjjel 10:30-ra teljesen felszerelték, egy kísérő a parton tartotta a biztosítókötelét.

Caskey bement a vízbe, és leereszkedett a tó aljára. Más gazdasági víztározókhoz képest ez tiszta volt: itt hiányzott a kusza vízi növényzet. Viszont a tó feneke teljesen eliszaposodott. A víz fekete volt, és nagyon hideg. Caskey egyáltalán nem látott semmit. Ennyire üledékes vízben nem vette volna hasznát zseblámpának. Félkörívben kutatta át a terepet: a férfi a parton kiengedte a kötelet, Caskey pedig, figyelve, hogy a kötél feszes maradjon, átfésülte az elérhető ívet. Majd a férfi kiengedett egy újabb karhossznyi darabot, és ezúttal visszafelé húzta Caskey-t, aki ellenkező irányban is átvizsgálta a terepet.

Caskey kezdett fém- és műanyagdarabkákat érzékelni a tó fenekén. Azután a feje beleütközött valamibe, ami mozgott. Megérintette. Szabadon forgott. Egy kerék. Lehunyta a szemét a tanúk padján, és utánozta, ahogyan vakon tapogat föl-le egy képzeletbeli falat.

– Egy autónak az alja volt velem szemben – mondta. – Függőlegesen.

Elhátrált, és feljött a felszínre. Kiszámították az autó elhelyezkedését: orral az iszapba ékelődve, huszonnyolc méterre a parttól, hét és fél méter mélyen a víz alatt. A Kutató-Mentő Osztagnál bevett eljárás, hogy a holttesteket még az elsüllyedt jármű felszínre hozatala előtt kiemelik. Most azonban a súlyos balesetisekkel együtt egyetértettek abban, hogy Farquharson autóját le kell zárni, és érintetlenül kell kiemelni a vízből.

Ó, istenem! Ez csak egyre rosszabb lesz. Farquharsonra sandítottam. Az ajka elfehéredett, a szája természetellenesen legörbült. Mint egy gyerek, az öklével dörgölte a szemét.

Caskey újra lemerült. Az iszapban gázolva, vakon tapogatta ki az utat oda, ahol a függőleges helyzetben álló autó vezető felőli oldalát sejtette.

– Az első, amit a vezető felőli oldalon észrevettem, egy nyitott ajtó volt, pont a fejem fölött. Az ablaka fel volt húzva. Kitapogattam az ajtó szélét.

Újra behunyta a szemét, és előrenyújtott tenyérrel utánozta, ahogyan esetlenül keresgélt.

– Azután – mondta – éreztem, hogy az autóból enyhén kilóg egy kicsi emberi fej.

A tanúk padján állva, a két keze közé fogta az arca előtt a képzeletbeli fejet, és finoman oldalra tolta.

– Visszatoltam. És becsuktam az ajtót.

Feljebb úszott a vezető felőli oldalon, majd le a másikon, ellenőrizte az ablakokat és az ajtókat. Mindegyik csukva volt.

Nem sokkal éjfél után Caskey utolsó alkalommal mászott ki a vízből. Egy négykerék-meghajtású rendőrségi járművel felcsörlőzték a Commodore-t a tó szélére, majd egy kereskedelmi vontató kihúzta a partra a még mindig vízzel teli kocsit. Caskey több órája a vízben volt. Fázott. Alig várta, hogy átöltözhessen és hazamehessen.

Mielőtt elment, még egy gyors pillantást vetett az autóra. Három gyerek volt benne. Ketten hátul. Az, akinek a fejét megérintette, és egy pillanatig a kezében tartotta, elöl feküdt.

***

A súlyos balesetisek megvizsgálták a felszínre hozott gépjárművet, mielőtt kinyitották az ajtókat, hogy leengedjék a vizet. A tízéves Jai arccal lefelé feküdt, keresztben a két első ülésen, a feje a vezetőoldali ajtó felé nézett. Mire kiszedték az autóból, már megmutatkoztak rajta a hullamerevség jelei. A hétéves Tyler a jobb oldalán feküdt a sofőrülés mögött. A feje az ajtó közelében volt, a lábai a két első ülés között. A kétéves Bailey keresztben feküdt a gyerekülésen, a menetiránynak háttal, még mindig a biztonsági övbe gabalyodva.

A rendőrség gondosan feljegyzett mindent, amit a gépjármű belsejében tapasztalt. A kulcs a gyújtáskapcsolóban volt, de nem volt elfordítva, le volt zárva. Az automata sebváltó sebességben volt. A kézifék nem volt behúzva, nem világítottak a fényszórók és a helyzetjelző sem. A fűtés ki volt kapcsolva: a mutató tíz óránál állt, a műszer kék sávjában. Mind a három biztonsági öv ki volt csatolva. Minden ablak fel volt húzva. A két hátsó ajtó zárva volt. Amikor Exton törzszászlós megpróbálta kinyitni a vezetőoldali hátsó ajtót, a külső fogantyú letörött, és a kezében maradt.

Hajnali kettőkor Stephen Moules hivatalosan azonosította a gyerekek holttestét.

***

Dr. Michael Burke, az alacsony, ősz hajú, szemüveges törvényszéki patológus meghallgatása gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, talán könyörületből, Farquharson arca azonban eltorzult a kíntól, ahogy hallgatta. Zihálva, csöndesen zokogott, a szemét törölgette. A nővérei arca kivörösödött. Ők is hangtalanul sírtak.

A körülményektől eltekintve nem létezik egyértelmű vizsgálat, amellyel kimutatható volna, hogy valakinek fulladás okozta a halálát. Egy bizonyosfajta hab, egyfajta fehér anyag azonban kicsapódik, és gyakran látni ilyet vízbe fúlt embereknél, ugyanilyet találtak a gyerekek szája és orra körül. A toxikológiai vizsgálatok nem mutattak ki a szervezetükben alkoholt, szén-monoxidot, drogokat, illetve mérgező anyagokat. Mindhárom holttesten voltak kisebb horzsolások és véraláfutások itt-ott, sérülések, amelyeket okozhatott a baleset vagy az ebben a korban szokásos játékok. Jainek, aki elöl ült az apja mellett, egy folt volt a bal szemöldöke fölött; az arca bal oldala elszíneződött; a hátsó nyaki lágyrészen talált véraláfutás pedig ostorcsapás-sérülésre utalt. Tyler egyik ujján egy aprócska darabon lehorzsolódott a bőr. Ami Bailey-t illeti, a patológus csak egy karcolást talált a könyökén, sebtapasszal leragasztva.

***

A kimerítő nap végére az esküdtek mintha éveket öregedtek volna, fáradtnak és szomorúnak látszottak. A férfiak a homlokukat ráncolták, a nők eltették az átázott zsebkendőjüket. Az udvaron elmentünk Bev Gambino mellett. Futólag, bizonytalanul ránk mosolygott. Az arca sovány volt, a szeme beesett a csinos szemüveg mögött. A legkisebb fuvallat is elfújta volna. Louise-zal meg sem tudtunk szólalni. A Lonsdale Streeten váltunk el. A Flagstaff állomásra vezető hosszú mozgólépcsőn nem tudtam kiverni a fejemből azokat a pici testeket, a búvárt, aki a bábával ellentétben nem világra segítette, hanem gyengéden kisegítette őket a világról. Egyetlen módon tudtam elviselni, ha a fiúkat vízi lényeknek képzeltem: három ezüstös, meztelen kis vízi tündérnek, akik izmosak, mint a halak, kisiklanak a hátsó szélvédő repedésén, és kígyózó mozdulatokkal, együtt vetik bele magukat az új elemükbe.

***

Másnap reggel a kávéskocsinál Louise rohant oda hozzám összezavarodva.

– Az egyik esküdt ott volt a vonaton. Az a magas, azzal a béna frufruval. Megszólított.

– Hogy mit csinált?

– Azt kérdezte: „Te vagy Zach?” Fogalmam sem volt, miről beszél, és nem akartam elhinni, hogy megszólított. Fagyosan azt feleltem, hogy nem, és elsétáltam. Mit akart?

– Zach. Nem így hívják Stephen Moules fiát? Azt, amelyik Cindy autójában ült, amikor a tóhoz hajtott… emlékszel? Aki könyörgött, hogy lassítson.

Idegesen körbenéztünk. Senki sem hallott minket.

– Ne mondjuk el senkinek – közölte Louise. – Utálnám, ha meg kellene szakítani a tárgyalást, és az én hibám lenne.

Aligha az ő hibája lett volna. Az esküdt nyilván ismerte a szabályokat, még akkor is, ha nem tudott különbséget tenni egy lány és egy fiú között. De megsajnáltam. Amennyire ki volt éhezve az emberi történetekre, hiszen a bizonyítékok legszűkebb körére korlátozták, nyilván eluralkodott rajta a kíváncsiság. Hasonlóan az esküdttársaihoz és hozzánk, igyekezett minden idegent személyazonossággal és jelentőségteljes szereppel felruházni ebben a rejtélyes és szövevényes történetben.

Helen Garner: A fájdalom háza
Fordította: Vereckei Andrea
Magvető, 2026, 6499 Ft