Táplálkozhat-e a szerelmi vágy a gyászból?

Az Ampersand Kiadó újdonsága, a Lepke és láng egy rendkívül összetett lélektani helyzetet állít a középpontba: húszéves főhőse egyszerre küzd az édesanyja elvesztését követő gyásszal, apja árulásával, valamint saját, mindent felemésztő vágyával, mely apja szeretőjére irányul. A sok szempontból tiltott szerelem összemosódik a gyászfolyamattal, sőt az sem kizárt, hogy éppen az anya elvesztése nyomán keletkezett ürességből és fájdalomból táplálkozik. Rétegzett, ambivalens lelkiállapot, melyben az ellentmondások teljesen természetesek, hangsúlyozva azt, hogy az emberi lélek – melynek a regényben a legmélyére hatolunk – nem mindig a józan ész szabályai szerint működik.

A svéd munkáscsaládból származó Stig Dagerman (1923–1954) harmadik,1948-ban íródott regénye most először jelenik meg magyarul, Annus Ildikó tolmácsolásában. A hazánkban viszonylag ismeretlen szerzőnek már az életútja is figyelemfelkeltő: rövid élete során kétszer nősült, négy regényt írt, majd mindössze 31 éves korában öngyilkos lett. Rövid, de annál izgalmasabb életművet hagyott hátra, melynek meghatározó eleme az embert felemésztő szorongás, illetve alapvető célja a lélek mélységeinek feltárása. Feltételezhetően a 20. század negyvenes éveinek egzisztencialista irodalma is hatott rá, de a regény melankolikus, skandináv atmoszférája, a belső vívódások középpontba állítása időnként Ingmar Bergman későbbi filmjeit is eszünkbe juttathatja.

Feszültséggel teli, filmszerű jelenetek

A magyar kiadás borítója jól érzékelteti azt a sötét tónust, mely a regény hangulatát is meghatározza, és ami az eredeti címben (Bränt barn, amit megégett gyermekként lehetne fordítani) talán még erőteljesebben jelen van. A nyitójelenet rendkívül erőteljes, ugyanis egy apát és egy fiút látunk, akik a nemrégiben elhunyt feleség/édesanya temetésére készülődnek. Január van, Stockholm utcáin dermesztő a hideg és hatalmas a hó. Már ebben az elnyújtott nyitóképben kirajzolódik, hogy az író legnagyobb fegyvere a filmszerű jelenetezés – egyszerű, hétköznapi szituációkat mutat meg letisztult, tárgyilagos képekben, miközben szinte minden mondat mögött ott vibrál a kimondatlan feszültség. A felszín többnyire csendes, a mélyben azonban mindig érezni valami közelgő lelki összeomlás előszelét.

Ezekből a képekből bontja ki aztán az analizáló szólamokat, a helyzeteket, jeleneteket értelmező gondolatsorokat. Mindehhez egyszerű, rövid mondatokat használ, és képekké alakítja előttünk, ami történik:

„A menet feketén és hallgatagon halad lefelé. A szomszédok kinyitják az ajtajukat, és néma komolysággal figyelik őket. Szép színjáték ez, jó szerepekkel. (…) Legelöl megy a fiú, utána megy a fiú menyasszonya, utána megy az apa, és utána megy a többi tizenhárom. Kemény a lépcső kövezete, szörnyűséges a kemény cipőtalpak koppanása, a fekete ruhák suhogása. Szörnyűséges a hó, amely csendben, súlyosan hullik odakint, betemetve élőt és holtat egyaránt. Szörnyűséges a lépcsősorok hossza is. Csak mennek és mennek, de nem érnek le sohasem. (…) A fiú lebámul a lépcsősorokra, és csak megy és megy. Mélyek a barázdák a gyász lépcsőjén, megragadt bennük a só és a homok.”

Egyszerű történet szimbólumokkal tűzdelve

Az idézett részből is jól látszik, hogy az egyszerű, kijelentő mondatokból építkező nyelv használata mellett mennyire fontos az egyes jelenetek szimbolikussága is. A szimbólumok (mint például a fenti részben a lépcső vagy a későbbiekben a gyertya, a piros és a fekete szín, a meleg, a hideg, a sziget, a tél, a nyár, a meztelenség stb.) végigvonulnak a szövegen, és nagyon sok esetben többletjelentéssel ruházzák fel, illetve kötik össze egymással az egyes képeket.

A történet mindezen megoldások mellett nagyon egyszerű, minimalista, szereplőből sincs sok, az apa, a fiú, a fiú menyasszonya és az apa szerelme, mindössze ők négyen igazán fontosak. Bár a mindentudó elbeszélő láthatóan bármelyik szereplő tudatát fel tudja tárni, a középpontban mégis a fiú belső fejlődése áll. Az elbeszélő részekből és a fejezetek közé beékelődő levelekből is az ő pszichológiai fejlődéstörténete rajzolódik ki, mindez extrém körülmények között, egy évbe sűrítve.

A húszéves, alapvetően szelíd és önállótlan Bengt legelsőként édesanyja elvesztésével kellene megbirkóznia, de nagyon hamar kiderül, hogy apja megcsalta anyját, már annak életében, és a viszony azóta is folytatódik. Az apa és fia közötti viszony elmérgesedik, hiszen a fiú nem tud mit kezdeni az árulással, és a helyzet még komplikáltabbá válik, amikor megismeri az apa szerelmét. És az író még tovább emeli a tétet, ugyanis a fiú bele is szeret a nála jóval idősebb nőbe. (Mindehhez már csak apró adalék, hogy saját menyasszonyával való kapcsolata is igencsak problematikus.) A gyász, a gyűlölet, a vágy, majd a bűntudat elválaszthatatlanul épülnek egymásra, és képtelenség megérteni, hogyan befolyásolja egyik érzelem a másikat. Bengt bonyolult lélektani helyzetbe kerül, melyben az árvaság, a felnőtté válás, az első igazi szerelem és a gyűlölet kézenfogva járnak. A bonyolult szituációt a regény nem egyszerűsíti le, lélektani elemzései nem hétköznapi konyhapszichológiát közvetítenek, sokkal inkább egy analitikus elme kísérleteit a megértésre, még akkor is, ha ezek a próbálkozások néha zsákutcába is jutnak.

Szűk terek, hatalmas mélységek

A heves, egymásnak is ellentmondó érzelmeket egy terhelt családi kapcsolathálóra helyező regényben alig történik valami, az akció kevés, ahogy a helyszín is, alig hagyjuk el Stockholm utcáit, az apa és fiú kis lakását, ha pedig mégis, akkor egy elzárt kis szigetre vezet az utunk a szereplőkkel együtt. De éppen ez a minimalizmus az, ami lehetővé teszi, hogy meglássuk, mi zajlik legbelül, hiszen a történések igazi terepe ott van, nem a külvilágban. A lélekelemzés pedig nem finomkodik, mélyre megy, olyan mélyre, ahová talán be sem lenne szabad pillantanunk:

„Ha azt akarjuk, hogy valaki szeressen minket, nem szabad arra kérnünk, hogy gondoljon bele, hogy »valóban« érzi-e. Hiszen végső soron nagyon kevés az olyan dolog, amit »valóban« érzünk. Ha nagyon mélyre tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy a mélységmérő sohasem éri el a legalját. És megriadunk a bennünk lévő mélységtől. De igazán rémültek csak akkor leszünk, ha rájövünk, hogy a mélység másik neve: üresség.”

Mindezt egy húszéves, őszinte és tiszta, ahogy az elbeszélő fogalmaz „fiatal, mezítelen szem” nézőpontján keresztül látjuk, miközben érzékeljük azt a rombolást, melyet az érzelmek, és az önmegértésre tett kísérletek végeznek, és látjuk az önáltatást, az önfelmentést is. Mindezt olyan prózanyelven, mely éppen redukáltsága miatt maradt időtlen, olvasás közben eszünkbe sem jut, hogy egy csaknem százéves szöveget tartunk a kezünkben. De nemcsak a nyelv teszi időtlenné, és a mai napig aktuálissá, hanem a téma is. Kiváló atmoszféra- és feszültségteremtő jeleneteivel, elemző bekezdéseivel ugyanis örök problémákra világít rá, és a szereplők sorsán és elemzésén keresztül megmutatja a játszmáinkat, belső feszültségeinket. Legfőképpen pedig azt, hogy sokszor, amikor szembenézünk önmagunkkal, nem levesszük a maszkot, hanem csak egy másikat teszünk fel helyette.

Stig Dagerman: Lepke és láng
Fordította: Annus Ildikó
Ampersand, 2026, 4400 Ft