A rabbi, az apáca és a realista utaznak a buszon

Ma már szállóige, hogy ha a valóság érdekel, vedd be a piros pirulát. Az 1999-es Mátrix megjelenése után tömegével terjedtek elméletek arról, mi van akkor, ha a film alapötletéül szolgáló téma, miszerint az egész életünk csupán egy kicsiny részlet egy hatalmas nagy mesterséges világban, és mindannyian programok vagyunk – egész összeesküvés-elméletek sorát alapozta meg.

Platón, a filozófia görög atyja a barlanghasonlat-elmélettel próbálta szemléltetni, hogy szerinte kétféle valóság létezik: az isteneké, és azoké az embereké, akik egy barlangban élnek, sosem látják a valódi fényt, csak a barlang falára a fény által odavetett és mozgatott árnyakat, így számukra ezek jelentik a valóságot. Hogy a kronológiailag lineárisan felsorolható összes mátrixfeltevéstől megkíméljem az olvasót, egyből a modern korba ugrok, ugyanis a film és folytatása megjelenését követően a svéd Nick Bostrom filozófus 2003-ban komoly tanulmányt szentelt annak a kérdésnek, hogy vajon tényleg egy számítógépes szimulációban élünk-e, amit egy tőlünk fejlettebb civilizáció futtat éppen. A hipotézis, azaz a bostromi trilemma a következő megoldásokra jutott:

1. Nem, mert az emberiség még azelőtt kihal, hogy képes lenne létrehozni egy ilyen szimulációt.
2. A nálunk fejlettebb civilizációkat egyáltalán nem mozgatja meg, hogy felesleges erőforrást öljenek ilyesfajta szimulációk létrehozásába és futtatásába.
3. Igen, mégiscsak szimulációban élünk.

A rövid áttekintés után térjünk vissza a viccre, ami ilyenformán már nem is vicces: Daryl Gregory Valódiak voltunk című 2025-ös regényében egy turistabusznyi különböző ember utazik, hogy megtekintsen néhány hibát a Mátrixban. Akad köztük idős, fiatal, hívő, nem hívő, realista és influenszer, van, aki épp halálos kórral küzd, más pedig előrehaladott terhes. Tehát egy maréknyi ember, akiket ugyanaz a kérdés mozgat: akkor ők most valódiak-e vagy sem? Ha az itt és most is előre eltervezett, és csupán egy beprogramozott esemény, mint akár maga a buszút, akkor minden, ami eddig történt a történelemben, és a jövő is előre meg van írva?

A történet szerint néhány évvel a buszos kalandtúra előtt megtörtént a nagy Bejelentés, amelyből a világ lakossága megtudhatta, hogy bizony mindannyian szimulációban élünk, annak fontos vagy épp kitörölhető részei vagyunk. A szimuláció nem hibátlan, a hibák pedig itt a Lehetetlenek gyűjtőnéven ismert anomáliák, amelyek százával hevernek szerte a világon, és szabadon látogathatók. A kezdeti káosz után lassan rendeződő világ aztán rá is csavarodik a katasztrófaturizmusra, bár a Lehetetlenek a szó szoros értelmében nem kifejezetten katasztrófák, látványuk mégis sokkolóan hat azokra, akik elzarándokolnak hozzájuk.

És itt kezd a szöveg valódi vizsgálódásba az egyének szintjén. Súlyos kérdések merülnek fel a szereplőkben, miközben saját zarándokútjukat járják: az apáca, a novícia, a rabbi mint Isten emberei nyilvánvalóan azzal a kérdéssel kelnek és fekszenek, hogy ha az egész világ és benne minden emberi és nememberi élet csupán digitális jelsor, mi a helyzet Istennel? Ő is a szimuláció része, vagy maga a Szimulátor? Ezzel szemben ott ülnek a buszon a sokkal realistább, sőt hedonistább karakterek: az „élj a mának” elvet valló 80 évesek, a Lehetetlenekről podcastet forgató realista és a fia, a halálos beteg mérnök és barátja, a képregényrajzoló, a büszke nagymama, az influenszer és még páran. Mindannyiuknak egy célja van: az Észak-Amerikai Lehetetlenek közül megtekinteni néhányat, majd a többnapos túra végén Szellemvárosban megtalálni az igazságot, mivel pletykákból úgy hallották, aki elzarándokol oda, válaszokat kaphat a rejtélyekre és a személyes kérdésekre.

A hiba a Mátrixban

A Lehetetlenek mint lehetséges, de inkább szándékos hibák azt a célt szolgálják, hogy a szimulációban résztvevőknek a szimuláció létezését demonstrálják. Ami alapvetően érdekes megközelítés, hiszen bárminemű szimulációban, és itt gondolhatunk akár csak egy végletekig leegyszerűsített valóságshow-ra (legyen az beköltözős, túlélős, feladatteljesítős), épp azt próbálják meg szimulálni, hogy a benne szereplők élete nagyon is valós, kihívásaik és megéléseik pedig ennek a valóságnak az egyenes ágú következményei. Sőt ezekben az esetekben mi, nézők érezhetjük úgy, hogy kívül helyezkedünk a szimuláción, és hatalmunk van afféle voyeur tevékenységet folytatni, azaz passzív külső szemlélőként figyelni mások életét.

A regényben alapvetéssé tett szimuláció tehát az egész világra, a teljes emberiségre és minden élő és élettelen dologra vonatkozik az ég madaraitól az utolsó sivatagi porszemig. Ez pedig rémisztő. „Egy hatalmas középső ujj a racionalitásnak” – ahogy a regény elején a túrához frissen csatlakozó karakter frappánsan megfogalmazza.

Éppen emiatt a szöveg nem ragad le pusztán a Lehetetlenek dokumentálásának szintjén, nem próbál meg a szó szoros értelmében látványpékség-sci-fi lenni, noha maguk az anomáliák nagyon látványosak. Van itt minden, ami egy film- vagy sorozatadaptáció során iszonyat jól nézne ki: megfagyott tornádó, gejzír, amelyre nem hat a gravitáció, Cipzárnak nevezett anomália, ahol elveszti értelmét a fent és lent, időn kívüli alagút, egy motivációs szónok avatártábora. És a túra végcélja, a titokzatos Szellemváros, ahol szereplőink a választ sejtik a mindenkit fogva tartó nagy kérdésre: de mégis, ki működteti ezt az egész Szimulációt?

A válasz nem a válasz

Mégpedig azért nem, mert bármilyen válasszal is szolgál a regény (és ezt nem spoilerezem el), ahogy a közmondás is tartja: az utazás a fontos, nem az úti cél. A szimuláció köztudatba kerülésével válságba jut a vallás (az összes), az emberi élet értelme, az élet fontosságának kérdése. Előtérbe kerül az egzisztenciális félelem. Kik vagyunk mi akkor, ha tulajdonképpen nem is élünk? Valódiak vagyunk egyáltalán? Ha nem prezentálunk jelentékeny életet, kitörölhetnek minket? Mi történik a halál után? Joggal kérdezi a mérnök, hogy ha ő csupán egy program, mi szükség volt rákot programozni a testébe? A terhes influenszer is joggal tart attól, hogy ha nem közvetíti minden lépését és az új élet (program) létrejöttét, haszontalanná válik, és inkább kitörlik a szimulációból.

A regény sok szereplőt mozgat, sok külön életutat (adatsort?) követ, és hoz el egy adott közös pontba, erénye, hogy mindegyik esetben súlyos, egzisztenciális és akár vallásetikai kérdéseket is feszeget a létezésről, a hit jelentőségéről, de még az olyan emberi érzésekről is, mint a barátság vagy az elmúlástól való félelem. Természetesen ahhoz, hogy afféle utaztatós kalandregényként is megállja a helyét, szükségeltetik egy-egy akciójelenet betoldása is, illetve a szerző nagyon ügyel rá, hogy kellően plasztikus leírásokkal érzékeltesse az eseményeket. Amiért mégis leginkább érdemes elolvasni, az a Boström által is felvázolt elmélet lehetségessége: te, aki most azon gondolkodsz, miközben a képernyőt figyeled, valódi, érző-lélegző, élettől duzzadó lény vagy-e, kétségbe vontad-e valaha saját létezésed?

Van-e egy programnak tudata?

A szimulációkról szóló történetek általában azokra koncentrálnak, akik fel akarnak ébredni, és tisztába akarnak kerülni önnön mivoltukkal. A Mátrix kiválasztottja felkel a mesterséges anyaméhből, és küzd azért, hogy az emberiség maradékát is kiszabadítsa a digitális fogságból. De mi van azokkal, akik az ellenkezőjét választják, és inkább a kék piruláért nyúlnak? Emlékezzünk, a Mátrix egyik gonosza sokkal inkább szeretne visszatérni a megkomponált, tökéletes világba, olyan húst enni, aminek nem is érzi az ízét, álomba szunnyadni, miközben a kiválasztott mindenkit ébredésre buzdít. Épp ennyire sokféle a Valódiak voltunk szereplőgárdája is. Ki meghalni indul, ki pedig úgy élni, hogy tisztába kerüljön vele végre, mi is ez az élet, mennyire értelmezhető valóságként, van-e számára kiút ebből a világméretű tébolyból.

Daryl Gregory: Valódiak Voltunk
Agave Könyvek, 2026, 477 oldal
Fordította: Ács Eleonóra