Liz Nugent: Sally Diamond, a furcsa lány (részlet)

– Dobj ki a kukába – mondogatta. – Ha meghalok, csak dobj ki a kukába. Nekem akkor már édesmindegy lesz, de te ki fogod sírni a szemedet – folytatta, és hahotázott, meg én is hahotáztam, mert tudtuk mind a ketten, hogy nem fogom kisírni a szememet. Nem szokásom sírni.

Amikor 2017. november 29-én, szerdán eljött az ideje, azt tettem, amire kért. Akkor már nyolcvankét éves, töpörödött bácsi volt, gond nélkül rá tudtam húzni egy olyan nagy műanyagzsákot, amiben a kerti hulladékot gyűjtöttük.

Egy hónapja ágyban feküdt. – Nem kell orvos – jelentette ki. – Tudom, milyenek. – Persze, hogy tudta, hiszen maga is orvos volt, pszichiáter. Még tudott gyógyszereket felírni, én jártam be Roscommonba kiváltani őket.

Nem öltem meg, nem erről van szó. Aznap reggel felvittem neki a teáját, és ott feküdt kihűlve az ágyában. Csukott szemmel, hála istennek. Irtózom azoktól a tévéfilmektől, amikben a halottak tágra nyílt szemmel merednek a nyomozóra. Lehet, hogy csak akkor marad nyitva az ember szeme, ha megölik?

– Apu! – szólongattam, bár tudtam, hogy meghalt.

Leültem az ágya végébe, levettem a tetőt a bögréjéről, és megittam a teáját. Én cukorral szoktam, úgyhogy az övé nem ízlett. Aztán ellenőriztem a pulzusát, de amúgy is láttam, mi a helyzet, mert viaszos volt a bőre. Vagyis nem a viaszos rá a jó szó. Inkább olyan volt… mintha már nem hozzá tartozna a bőre. Vagy ő nem tartozna a bőréhez.

Majd’ beleszakadtam, mire a műanyagzsákban átvonszoltam az udvaron a pajtába. Fagyott volt a föld, ezért pár lépésenként a vállamra kellett vennem, hogy ne szakadjon ki a zsák alja. Amikor Apu még jól volt, havonta egyszer a hulladékégetőbe ürítette a kukákat. Nem akart szemétdíjat fizetni, és mivel az isten háta mögött laktunk, az önkormányzat békén hagyott bennünket.

Tudtam, hogy egy hulla oszlásnak indul és megbüdösödik, ezért a zsákot rögtön az égetőbe tettem, benzint locsoltam rá, és meggyújtottam. De nem maradtam ott, nem akartam hallani a tűz ropogását. Az már nem Apu volt, csupán egy holttest, egy tárgy egy sokadrendű útról leágazó bekötőút végén épült ház mögött elterülő mezőn álló pajta mellett lévő háztartásihulladék-égetőben.

Apu a telefonban néha így magyarázta el, hogy kell hozzánk jönni: – A semmi közepe mellett lakom. Menjen el a semmi közepéig, ott forduljon balra, aztán jobbra, aztán megint balra, ott lesz egy körforgalom, amiből a második kijáraton hajtson ki.

Nem szerette, ha jött hozzánk valaki. Amióta Anyu meghalt, Angelát, az orvosunkat leszámítva talán kétévenként egyszer volt látogatónk. Az illető megszerelte a kocsit, vagy beüzemelt egy számítógépet, aztán pár év múlva másvalaki jött, bevezette Apu dolgozószobájába az internetet és hozott egy korszerűbb számítógépet, az utolsó pedig a szélessávú netet javította meg. Ezen alkalmakkor én a szobámban maradtam.

Apu sosem ajánlotta fel, hogy megtanít kezelni a számítógépet, de elmagyarázta, mi mindenre jó. Magamtól is láttam a tévében, mikre képes. Lebombáz országokat. Kémkedik emberek után. Agyműtétet végez. Összehoz régi barátokat és ellenségeket, megold bizonyos bűnügyeket. Ezek közül én egyikre sem készültem. Én a tévét szerettem, a dokumentumfilmeket, a természetről és a történelemről szóló műsorokat; imádtam a komoly filmeket, a jövőben játszódókat, a Viktória-korabeli szép ruhákban és impozáns házakban játszódókat, de még a moderneket is. Szívesen néztem az izgalmas életeket, a szenvedélyes szerelmi viszonyokat, a boldogtalan családokat és a sötét titkokat. Ez biztosan furcsa, mert a való életben nem szerettem az embereket. A többségüket.

Otthonülő voltam, és Apu ezt elfogadta. Az iskolában szörnyen éreztem magam. Minden órára bejártam, de igyekeztem kitérni a többi lány útjából, és tanítás után rögtön hazamentem. Autistának tartottak, pedig a pszichiáter apám szerint egyáltalán nem voltam az. Nem jártam semmilyen szakkörre vagy iskolán kívüli foglalkozásra, hiába könyörgött Anyu. A középiskolai záróvizsgán két ötöst, két négyest és két hármast kaptam, matekból és írből pedig kettest. Ez huszonöt évvel ezelőtt történt; utána elköltöztünk egy kis házba Carricksheedy falutól egy mérföldre, az említett bekötőút végén.

*

A heti bevásárlást mindig kínszenvedésként éltem meg. Néha süketnek tettettem magam, hogy ne kelljen beszélgetni, de hallottam az iskolások megjegyzéseit. – Itt jön a zizi Sally Diamond, az a debil! – Apu szerint nem rosszindulatból mondták. A gyerekek gonoszak. A többségük. Örültem, hogy én már nem vagyok gyerek. Negyvenkét éves nő voltam.

A postán fölvettem Apu nyugdíját és a tartós betegségem miatt megítélt járadékomat. Pár évvel korábban a posta azzal a javaslattal állt elő, hogy utaltassuk közvetlenül a bakszámlánkra a járadékot és a nyugdíjat, de Apu ragaszkodott hozzá, hogy ennyi kapcsolatot azért tartsunk fenn a falubeliekkel, ezért maradt minden a régiben. A bank bent volt Roscommonban, tőlünk tizenegy mérföldre, Carricksheedyben pedig nem üzemelt ATM, bár a legtöbb helyen biztosították a lehetőséget, hogy bankkártyával fizessek, de készpénzt kapjak vissza.

Ilyenkor Apu postáját is elhoztam, mert nem akarta, hogy kijárjon hozzánk a postás, és beleüsse az orrát a dolgunkba. – Hogy van az édesapja, Sally? – kiabálta Mrs. Sullivan, a postás. Talán azt hitte, tudok szájról olvasni. Én ilyenkor mosolyogva bólintottam, ő meg együttérzőn oldalra billentette a fejét, mintha valami tragédia történt volna, aztán mentem vissza a nagy Texaco-kúthoz. Az ottani szupermarketben megvettem, ami a következő hétre kellett, és hazahajtottam. Csak akkor kezdett enyhülni az idegességem, amikor rákanyarodtam a bekötőútra. Mindig megjártam oda-vissza alig egy óra alatt.

Amikor Apu még jól volt, segített elpakolni a bevásárlást. Mindennap háromszor étkeztünk, és felváltva főztünk. Én két étkezésért feleltem, ő meg egyért, de egyenlően oszlott meg közöttünk a munka. Ahogy egyre kevesebbet bírt a korral, könnyítettünk a feladatain. Én porszívóztam, ő pedig elpakolt a mosogatógépből. Én vasaltam és vittem ki a szemet, ő kitakarította a zuhanyozót.

Aztán már nem járt ki a szobájából, egyre remegőbb kézzel írta fel magának a gyógyszereit, és csak csipegette az ételt. A vége felé kizárólag fagylaltot evett. Néha, amikor annyira remegett a keze, én etettem meg, és áthúztam az ágyát azokon a napokon, amikor már nem tudott uralkodni a testén, és nem sikerült idejében elővenni az ágya alól az éjjelit, amit minden reggel kiürítettem és hipóval kiöblítettem. Tartottunk egy csengettyűt az éjjeliszekrényén, de a konyhában nem hallottam, és az utolsó napokban ereje sem maradt már, hogy fölemelje.

– Jó kislány vagy – dicsért meg erőtlenül.

– Te vagy a legjobb apuka – mondtam erre én, bár tudtam, hogy ez nem teljesen igaz. De mosolygott rajta. Anyu szoktatott rá, hogy ezt mondjam neki. A legjobb apukának A farm, ahol élünk apukáját tartottam. És ő jóképű volt.

*

Anyu sokszor játszott velem egy gondolkodós játékot. El kellett képzelnem, mit gondolhatnak mások. Érdekesnek találtam. De nem egyszerűbb megkérdezni tőlük, hogy mit gondolnak? És különben is, mi közöm hozzá? Azt tudom, hogy én mit gondolok. És el tudom képzelni magamat, amint különféle dolgokat csinálok, mint a színészek a filmekben, amikor bűntényeket derítenek fel és szenvedélyes viszonyba bonyolódnak. De néha azt is elképzelem, milyennek látnak a falubeliek. Olvastam egyszer egy magazint Angela várójában, és aszerint jó három kiló túlsúlyom van a százhetvenkét centis magasságomhoz képest. Angela nevetett, amikor megmutattam neki a cikket, de bátorított, hogy egyek több gyümölcsöt és zöldséget, és kevesebb szénhidrátot. Hosszú, gesztenyebarna hajam van, de mindig kontyba fogom a tarkóm fölött. Hetente egyszer mosom meg, amikor fürdöm. A hét többi napján csak gyorsan lezuhanyozom, és olyankor zuhanysapkát húzok.

A négy szoknyám egyikét viselem. Kettő téli, kettő nyári. Van hét blúzom, három pulóverem és egy kardigánom, de Anyu holmijából is megvan még sok, ruhák és blézerek, mind jó minőségűek, bár régiek. Anyu szeretett vásárolni, és a húgával, Christine nénivel minden évben kétszer-háromszor, amikor a boltok akcióztak, bevásárlókörútra indultak Dublinban. Apu nem nézte jó szemmel, de Anyu letorkolta, hogy arra költi a pénzét, amire akarja.

Melltartót nem hordok. Kényelmetlen, nem is értem, miért ragaszkodik hozzá annyi nő. Amikor elkoptak a ruháim, Apu rendelt használtakat az internetről. Kivéve az alsóneműt, abból mindig újat kaptam. – Te nem szeretsz vásárolni, nincs értelme szórni a pénzt – mondta.

A bőröm egészséges. A homlokomon és a szemem körül van néhány ránc. Nem sminkelem magam. Apu egyszer vett nekem pár dolgot, javasolta, hogy próbáljam ki őket. Régi barátaimnak, a tévének és a reklámoknak köszönhetően tudtam, mit kell kezdeni velük, de idegennek láttam magam feketével kihúzott szemmel és rózsaszínűre rúzsozott szájjal. Apu egyetértett. Felajánlotta, hogy vesz másféléket, de érezte, hogy nem túlzottan lelkesedem az ötletért, és többet nem is hozta szóba.

Azt hiszem, a falubeliek egy negyvenkét éves, „süket” nőt látnak bennem, aki gyalog jár be a faluba, bár időnként egy ősöreg Fiattal közlekedik. Biztosan azt gondolják, hogy a süketségem miatt nem dolgozom, ezért kapok járadékot. Holott azért kapok járadékot, mert Apu szerint nem vagyok képes beilleszkedni a társadalomba.

Liz Nugent: Sally Diamond, a furcsa lány
Fordította: Szabó Olimpia
Helikon, 2026, 6999 Ft