Krusovszky Dénes: Mintha megint azt várnánk, hogy majd az új kormány megcsinálja nekünk a tutit

„A magyar kultúra súlya, a belső adottságai, a hangulata, a légköre, a lehetőségei nem változnak meg egy csapásra attól még, hogy a valaha volt legkultúraellenesebb kormányt sikerült lerázni magunkról. Aki hirtelen változásra vár ezen a téren, menthetetlenül csalódni fog” – mondja a jelenleg Japánban élő költő, író akivel a magyarországi politikai-közéleti fejleményeken kívül azok oszakai megélésről, távol-keleti tapasztalatairól és A másik mozaik című novelláskötetétől beszélgettünk.

Még nagyjából ugyanott. Befelé haladok, de még sokszor rá tudok csodálkozni a legegyszerűbb dolgokra is. Az újdonsághatás nem múlt el, még mindig jönnek szembe olyan helyzetek, amik meglepnek, és amikre nem gondoltam volna. Egy régebb óta Japánban élő magyar ismerősöm szerint ez még a nászutas időszak. Lehet ebben valami, mert tényleg felszabadultan éltem meg a mögöttünk hagyott hónapokat. Szerintem az én helyzetem abból a szempontból rendhagyó a Japánban élő külföldiek között, hogy nem dolgozom egy japán cégnél, nincsen japán munkaadóm. Főleg azoknak sokkal rázósabb a beilleszkedés, akik valamilyen piacorientált vállalatnál dolgoznak. Ők azért joggal szoktak panaszkodni. A feleségem az egyetemen dolgozik, ami akármennyire is japánosan van megszervezve és szabálykövető, mégis felszabadultabb hely, nem olyan, mint egy vállalat, ahol eléggé kizsigerelik az embereket. Látom, hogy a japán életnek és társadalmi működésnek van egy árnyékosabb oldala is, de az az igazság, hogy egyelőre nem azzal a részével találkozom többet.

Követem, és egy kicsit zavar, hogy talán túlságosan is. Az elején jobban elterelte a figyelmemet az, hogy ott vagyunk Japánban, ráadásul az első másfél hétben volt egy kegyelmi állapot, amikor sem a telefonon, sem pedig a lakásban nem volt internet. Ez persze idegesítő volt ügyintézési szempontból, de egyébként meg tök jó volt, mert jobban oda tudtunk figyelni arra, hogy mi van a környezetünkben, fejben is meg tudtunk érkezni. Aztán bekötötték az internetet, és azóta ugyanúgy kezdem a reggeleket. Nézem a magyarországi híroldalakat és a közösségi médiát. Bár nem akartam különösebben, aztán mégiscsak bejelölgettem egy-két politikust, akit követek az Instagramon.

Nekem az a tanulság, hogy ebben az információs világban, amiben élünk, nem nagyon tudsz elmenni. Amikor a nyomtatott sajtó korában valaki hosszabb időre elutazott Japánba, ahová nem jutottak el a magyarországi hírek, sokkal nagyobb tétje volt, ha kilépett a saját életkörülményei közül, és megérkezett egy idegen világba. Amikor emigrált írók naplóit olvassuk, gyakran szembejön az, hogy mennyire szenvednek attól, hogy eltávolodnak az anyanyelvtől. Ma, amikor a sajtó bárhol elérhető, és az új könyveket azonnal le lehet tölteni, a távolságok nagyban relativizálódtak. Az, hogy elmész messzire, önmagában nem elég. Ahhoz olyan dolgokat is meg kell tenned, amiket otthon is meg tudsz tenni, például nem nyitod meg a híroldalakat. Bevallom, én ebben nem állok túl jól, ráadásul ez nem is a legjobb időszak az eltávolodásra, de majd hátha ez is eljön idővel.

Azt hiszem, ezt bárhonnan katartikus élmény volt nézni. Oszakában helyben persze ez egy icipici esemény volt, ha jól tudom, kétszázötvenen jelentkeztek be a konzulátusra szavazni, ami egy húszmilliós városi régió közepén gyakorlatilag észrevehetetlen dolog volt. De azért összefutottunk a szavazóhelyiség épülete előtt néhány magyarral, többnyire fiatal értelmiségiekkel, és mindenki nagyon felszabadultnak tűnt, nagyon bizakodó volt. Aztán én hajnalig virrasztottam a fülhallgatóval a fejemen a sötét nappaliban, amíg aludt a család, és úgy néztem az elemző műsorokat. Nem bírtam elaludni, már csak babonából sem. Emlékszem, a brexitnépszavazás idején meg Trump első megválasztásakor jó nagyot aludtam, aztán reggel alig akartam elhinni az eredményt. Most az efféle ébredést szerettem volna elkerülni. Aztán, amikor már látszott, hogy mi lesz a vége, akkor meg azért nem bírtam lekapcsolódni a közvetítésekről. Egyszerre több ablakban követtem a műsorokat, élőben láttam Gajdics Ottó leolvadását is, amit azért kár lett volna elmulasztani, még akkor is, ha másnap totál kialvatlanul kóvályogtam a környéken. Igaz, elég boldogan.

Persze, ez a hír ide is eljutott, még ha nem is kavart akkora hullámokat, mint Európában vagy Amerikában. Én elsősorban az angol nyelvű japán híroldalakat tudom követni, azok szépen beszámoltak a választási eredményről, és alapvetően pozitív fejleményként értékelték a dolgot, aztán elég hamar túlléptek rajta, végül is Magyarország nagyon messze van innen.

Mondjuk, ez pont az a sztori, aminél nem bántam volna, ha nem hallok róla. Hiába történik meg sokadik alkalommal, még mindig nehéz elfogadni, hogy így működik vagy működött a kulturális rendszer hosszú időn át. Innen nézve az talán nem is olyan meglepő, amikor egy Pataky Attila-szerű figura kap politikai hátszéltől motivált díjat. Lackfi Jánost viszont ennél többre tartom, és egy kicsit sajnálom is, hogy ilyen helyzetbe sodorta magát, vagy sodródott. Persze kiléphetett volna belőle, adott esetben akár vissza is lehet utasítani egy ilyen díjat még a jelölési fázisban. Mindenesetre nehéz lehet így örülni a díjnak, és szerintem nagyon nehéz lesz vele együtt élni. Nekem egyébként szimpatikusabb lenne, ha az állam egyáltalán nem osztana művészeti díjakat, de hát a magyar hagyományból ez tulajdonképpen kiirthatatlannak tűnik. Valahogy tehát ezt is rendbe kellene tenni, még ha ez össztársadalmi szempontból nem is a legsürgetőbb ügy éppen.

De azért messze nem ez a kortárs irodalmi esemény izgatott fel a leginkább az utóbbi időben. Krasznahorkai László Nobel-díja nyilván nagyon nagy dolog volt, Japánba is eljutott a híre. Amikor reggel mentem az óvodába, az óvónők próbálták kiejteni Krasznahorkai nevét. Nyilván lehetett érezni, hogy fogalmuk sincs róla, ki ő, csak összerakták fejben, hogy jár a csoportba egy magyar gyerek, meg van egy magyar Nobel-díjas író. Talán azt is tudják, hogy nekem mi a foglalkozásom, mert be kellett írni valahová, hogy író. Ezeket aztán összekötötték, és nagyon boldogan köszöntöttek aznap reggel.

Természetesen ott sem tudtam szabadulni attól, hogy kövessem a magyar híreket, ráadásul időben is szinkronban voltam. De amikor kiléptem az utcára, nem ugyanazokat a plakátokat láttam, meg nem ugyanarról beszéltek az emberek, és üdítő tudott lenni, hogy nem ment az utcán a nyomasztás. De azért összességében inkább olyan volt, mintha Magyarországon élnék, csak éppen egy nem magyarul beszélő, kicsit más kultúrával rendelkező városban. Nem jelentett kultúrsokkot, ha oda-vagy visszafelé átléptem a határt, mert eléggé egynemű a határrégió.

Nem tudom, ez mennyire utólagos belemagyarázás, de Bécsben nagyobb volt a teher rajtam, hogy beilleszkedjek a helyi értelmiségi életbe. Ehhez nyilván erőfeszítéseket kellett volna tenni, például jobban meg kellett volna tanulnom németül. Persze így is elhívtak irodalmi rendezvényekre, volt kapcsolatom osztrák írókkal, de sokszor gondoltam arra, hogy ez lehetne még gördülékenyebb, és ha bele lehet lépni a bécsi értelmiségi közegbe, akkor miért nem csinálom. A saját mérceim szerint nem teljesítettem jól, és ez adott egyfajta frusztrációt. Japánban ez nincs így. Egyszerűen ezzel a fizimiskával, meg azzal, hogy nem ott szocializálódtam, gyakorlatilag lehetetlen integrálódni. Nem tudok más lenni, csak idegen, és ezt az idegenséget önfeledten élem meg.

Igen, az az egyetlen olyan szöveg a kötetben, aminek az ötlete Japánban jött. Az összes többit hoztam magammal. A Hikikimorinál azt éreztem, hogy tematikusan beleillik a kötetbe, még akkor is, hogy más közegben játszódik. Egyébként a keletkezés idejét tekintve a Rage Room volt az utolsó, az utolsó előtti pedig a Mnémoszüné klinika, tehát amik a kötet vége felé vannak. Nem teljesen időrendben vannak egymás után a szövegek, de azért a legelső a Drónok volt, ami 2023-ban jelent meg. Szóval egy picit meg van kavarva a sorrend, de azért nagyjából azzal kezdődik, meg azzal ér véget, ahogy az írásfolyamat is zajlott. Az, hogy a Hikikomori az egyetlen japán témájú szöveg, nem jelent önmagában semmi különöset. Most ez fért bele, ez illett a koncepcióba, és mint egy jelzés, kiolvasható belőle, hogy merre járt a kötet írásának vége felé a szerző. Ezzel együtt biztos lesznek még japán írásaim, de ahhoz, hogy az elsődleges tapasztalatból irodalmi szöveg váljon, alapvetően hosszabb idő kell.

Valószínűleg azért, mert ez az én hétköznapi életemben is fontos kérdés, ráadásul már elég régóta, kb. 30 éves koromtól foglalkoztat, és valószínűleg még elég sokáig ott fog lebegni előttem. Amikor márciusban Szegeden jártam az új kötet bemutatóján, találkoztam egy író barátommal, akiből valahogy kibukott, hogy mennyire nem készült arra fiatalabb korában, hogy a mi generációnknak majd ugyanazokat a kérdéseket kell megválaszolnia, mint a nagyszüleink generációjának. Bezupálni vagy nem bezupálni, idomulni vagy nem, hallgatni vagy nem, maradni vagy nem? Az író barátomat nagyon arcul csapta, amikor felismerte, hogy gyakorlatilag ugyanazon gondolkodik, mint a saját nagyapja, miközben egyáltalán nem erre készült.

Én is visszatérő magyar problémának látom, hogy mit lehet kezdeni ezzel a kis országbeli léttel, amit ráadásul nagyon meg tudunk magunknak bonyolítani társadalmi szinten. Sokszor irigykedve figyelem azokat a jellemzően nyugat-európai barátaimat, akik viszonylag zökkenőmentesen költöznek egyik országból a másikba, ha úgy alakul. Mintha mi, magyarok ezzel is szükségtelenül nagy terhet vennénk a vállunkra, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Se elmenni, se visszatérni nem könnyű Magyarországra valamiért. Talán a következő generációk ebben majd ügyesebbek lesznek.

Egyrészt biztosan szerepet játszik benne az a körülmény is, hogy kicsit elfáradtam abban a viszonyrendszerben, hogy mindent a politikára vezetek vissza. Elkezdtem terhesnek érezni, hogy mindent azzal magyarázok, hogy milyen rendszerben élünk. Úgy gondolom, hogy van egy olyan része az emberi viszonyoknak és hangulatoknak, amit nem lehet vagy nem szabad közvetlenül a politikával megmagyarázni, mindent annak az ernyője alá behúzva. Szerintem ettől a felismeréstől a fókuszom akaratlanul is az egyéni történetekre került át, kevésbé a társadalmi háttérre.

Másrészt ezen túl van ennek egy szövegtechnikai vetülete is. Ha egy novellában próbálsz politikus lenni, ott sokkal nagyobb a didaxisveszély, mert egyszerűen szűkebb a tér. Egy regényben viszont szépen lassan fel lehet úgy építeni egy tablószerűséget, hogy közben nem egyben zúdítod rá az olvasóra, hanem fokozatosan elszórva jönnek azok a morzsák, amik aztán a végére összeállnak. Egy novellában eleve nemigen lehet tablót építeni, vagy legalábbis az egy elég fura novella lesz, ami egy ilyen társadalmi tablót próbál felvázolni. Alapvetően nem ezt szokták csinálni a novellák, hanem a kis helyzetekre fókuszálnak, és ilyen kis szituációkból indulnak ki.

Általában én is csak menet közben veszem észre, hogy mi felé mennek a szövegek. Ez ugyanígy volt az előző novelláskötetemnél, A fiúk országánál is, amiben kilenc kispróza szerepel. Már megvolt négy-öt írás, amikor felfigyeltem rá, hogy mindegyik a fiú-férfi problémával, a maszkulinitással, az akörüli szerencsétlenkedéssel foglalkozik, például hogy egy adott férfiszerepbe belenő-e valaki vagy nem, vagy mit lehet kezdeni a másikkal, aki egy nő. Azt a kötetet egyértelműen a fiúból férfivá válás problematikája és nézőpontja dominálta. Ennél a kötetnél pedig azt vettem észre, hogy az emlékezet, illetve a magány, a társas magány kérdései jönnek elő erősen. Én is abszolút utólag detektáltam, hogy ezek szerint engem most főleg ez érdekel. Már próbáltam végiggondolni, hogy vajon miért olyan történetek jönnek, vagy a történeteknek miért olyan fordulatai lesznek, amelyek ebbe az irányba mutatnak, és miért érdekel tudatalatt és tudatfölött is az emlékezés és idegenség.

Nem hiszem, pedig ez az egyik legfontosabb kérdés, hiszen ez nagyban meghatározza a hétköznapjaink minőségét is. Ha folyton valami elmúlt dolgon rágódunk, nem tudunk előrelépni, megrekedünk, elkezdünk visszafelé élni. Ha viszont sosem gondolunk arra, ami mögöttünk van, olyanná válunk mint egy vadállat, aki egyre csak menekül előre, fut, zabál, szaporodik, megdöglik, tanulságok nélkül. A személyiségünk motorja az emlékezetünk működése. Ez patológiás értelemben is megmutatkozik, a memóriazavarral járó betegségek rögtön személyiségváltozással is járnak. Amire emlékszem, az vagyok. De ha csak emlékezni tudok, ha nem bírok elszabadulni a múlttól, akkor saját életem kísértetévé válok. Mégis, hogy mi a jó arány emlékezet és felejtés között, azt ki tudja megmondani? Pláne befolyásolni?

Sokszor mondjuk, hogy de jó lenne valamit elfelejteni, de aligha gondoljuk ezt komolyan, még akkor sem, ha az adott emlék valami nagy fájdalmat hordoz. Ha bele tudnánk ebbe nyúlni, vajon megtennénk? Erre egyértelműen igen a válaszom, hiszen az ember így működik, ha meg tud tenni valamit, meg is teszi. Ez vitt előre minket, és ez juttatott el az önpusztítás határára is. Ha feltaláltunk valami, azt utána már nem lehet nem feltalálni újra. Se az atombombát, se a génmódosítást, se az okostelefont nem fogjuk elfelejteni. Meghaladni talán, de kérdés, hogy az majd mi felé mutat tovább. Tehát, ha az emlékezetbe bele tudnánk nyúlni, meg is tennénk rögtön, és annak nagyon fájdalmas következményei lennének. Ezzel játszottam el a novellában, de én kevésbé éreztem ezt sci-finek, simán el tudok képzelni egy efféle morális dilemmát kortárs vagy közeljövőbeli valóságként.

Lehet, hogy patetikusan fog hangzani, de szerintem az emberi létezésnek és az emberi minőségnek megkerülhetetlen velejárója, hogy az ember lényegileg egyedül van. Annak az ára, hogy reflektív és gondolkodó lények lettünk, az, hogy felfogjuk, egyedül vagyunk. Ilyen értelemben a létezés magányos tevékenység. A születéstől tudjuk, hogy meg fogunk halni, ezzel sokkal inkább tisztában vagyunk, mint az összes többi élőlény. Gyakorlatilag az egész életünket ennek a tudásnak az árnyékában töltjük, valamiféle félelemben, és a gyerekeinknek is azt tanítjuk, hogy ne csináld ezt, ne csináld azt, mert baleset ér, sérülékeny vagy, magadra kell vigyáznod. Ettől mindig van egy ilyen kozmikus magányérzésünk, amire nyilván van, aki fogékonyabb, és van, aki kevésbé.

Én szociálisan nem tartom magamat magányosnak, de mint emberi létező azért azt érzem, hogy ebbe az űrbe vagyok belevetve. Ráadásul mivel nem vagyok vallásos, nincsenek ilyen-olyan kapaszkodóim, és a felvilágosodás kései gyermekeként valamilyen racionális módon kellene megbirkóznom mindezzel, ami mindenképpen egy elég magányos tevékenység. Kibírható, de ennek a megélése nem igazán osztható meg. Beszélni persze lehet róla, és segít, ha vannak körülöttünk mások, de végső soron az embernek akkor is a saját, egyedül elvégzendő dolga, hogy önmaga mulandóságát reflektáltan elfogadja. Ebben tehát alapvetően mindenki egyedül van, ez egy ilyen alapállás az én felfogásomban, és mint ilyen, eltagadhatatlan alaptulajdonsága a létezésnek. A novellákban is azért ez problematizálódik ilyen-olyan módon, és azért próbálom több oldalról körbejárni, mert egyszerűen ez valahol ott motoszkál bennem mindig.

Talán a történetképzés áttételes módja miatt, hogy valaki meséli, amit valaki más mondott neki, ez rögtön lehetőséget ad a reflexióra is, ami ugyanakkor még nem az író saját hangján történik, tőle is el van távolítva a narráció, mintha a semmiben lebegne a beszéd. Ezt nagyon izgalmasnak látom nyelvi, írástechnikai szempontból is, egy történet, ami rögtön két hangon szólal meg. Olyan beszédhelyzet ez, amit csak írásban lehet jól reprodukálni, ha filmen látnám, rögtön az adott szereplő, a második mesélő hangját hallanám, de írásban ott van mögötte az első mesélő hangja is, mintha egymásra lennének másolva ezek, és együtt szólalnának meg. Ráadásul ez az olvasói fókuszt is átállítja kissé, és nemcsak a történet lesz érdekes, hanem az a kimondatlan anyag is, ami a két hang között kétségtelenül ott lapul. Nem tudom, hogy mennyire lehet ezt kifeszíteni, regényterjedelemben szinte biztosan bosszantó lenne, de egy novellában ideálisan tud működni. Ráadásul van benne valami melankólia is, amit én személy szerint nagyon szeretek. Jól elmondani újra, amit valaki más elmondott előttünk, ez egyrészt nagyon emberi, másrészt szinte lehetetlen, és így bizonyos értelemben elég szomorú is.

Középkorú írónak lenni szerintem mindig ugyanolyan, izgalmas és elkeserítő egyszerre, félelmetes és mégis sokszor kényelmesen belakható élethelyzet. Már van mögöttem valami, de még nagy a mozgástér előttem, még semmi sincs lezárva, de már nem lehet hülyéskedni, már mindennek tétje van, már érezni lehet, hogy fogy az idő. Erről viszont elég jól lehet írni, úgyhogy egy igazán aktív időszak lehet ez, már ha nem lustálkodjuk át. Ami a társadalmi keretet illeti, azt hiszem, elég sokáig ugyanolyan lesz ez még, attól függetlenül, hogy a politikai háttér változóban van éppen. Az alapadottságok, a magyar nyelv mérete, jelentősége, a magyar kultúra súlya, a belső adottságai, a hangulata, a légköre, a lehetőségei nem változnak meg egy csapásra attól még, hogy a valaha volt legkultúraellenesebb kormányt sikerült lerázni magunkról. Aki hirtelen változásra vár ezen a téren, menthetetlenül csalódni fog.

Ráadásul mintha megint beindult volna az a reflex, hogy kívülről várjuk a változást. Majd az új kormány megcsinálja nekünk a tutit! Nekünk már csak ki kell tátani a szánkat, és belerepül a sült Kossuth-díj. Hát, ez azért nem így működik. Látom, hogy vannak kezdeményezések, nyílt levelek, írók által összerakott javaslatlisták, de egyelőre mintha csak a felszínt kapargatnák, evidenciákat ismételgetnének. Persze az sem árt, de mondjuk az a felvetés, hogy legyen a kulturális díjak odaítélése politikafüggetlen, jól hangzik, csak épp nem jelent semmit önmagában. Amíg az állam oszt irodalmi, művészeti díjakat, a legnagyobb jóindulat és körültekintés mellett sem lehet egészen politikafüggetlen a dolog. Tehát két lehetőség van: vagy elfogadjuk, hogy függ a kultúra a politikától, vagy ha nem fogadjuk el, akkor el kell engedni az állami díjakat is.

Én azt mondom, nem lenne nagy kár értük, és itt az ideális pillanat a kulturális autonómia radikálisabb újragondolására, de nem hiszem, hogy ebbe az irányba fogunk lépni, vagy legalábbis nem nagyon hallok erre utaló hangokat. Kár. Racionálisan azt gondolom, hogy lehet, jobb lesz az elosztási struktúra, mondjuk a kevésbé erős centralizáltság, a szakmailag kiegyensúlyozottabb zsűrik, az újragondolt NKA vagy hasonlók miatt, de alapvetően ugyanazt az államfüggő modellt fogjuk továbbgörgetni, foltozgatni, megbütykölni, amit megörököltünk. Elképzelhető, hogy ez egy meghaladhatatlan alapadottsága a magyar kultúrának, a méretei, minősége, belső viszonyai miatt, de elég szomorú leszek majd, ha tíz-húsz-harminc év múlva az én generációm, meg az utánunk jövők is azon fognak rágódni, hogy ki kapta meg a Kossuth-díjat, és ki nem.