Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára (részlet)

Az antikváriumban úgy tűnt, az utolsó négyzetcentiméter is tele van könyvekkel, de aztán észrevettük, hogy az egyik sarokban kilátszik a szőnyeg. „Ráférne egy porszívózás” − gondoltam magamban, majd az öcsémmel odahordtuk mind a huszonkét dobozt az autóból. Maguk a dobozok vadiújak voltak, fehérek, akár egy-egy íratlan oldal, könnyen egymásra pakolhatók. Végül szemmagasságig értek a belőlük rakott oszlopok. Az antikvárius megköszönte a szállítmányt, és mielőtt elköszöntünk, elkérte a telefonszámomat:

− Hogy fel tudjam hívni, ha valamelyik dobozban Guðbrandur-féle Bibliát találnánk.

− Az nem túl valószínű. Sikerült rábeszélnünk anyánkat, hogy megtartsa belőle apánk fakszimile kiadását.

Az anyámhoz került Biblia eredeti méretű volt (tehát: hatalmas), dombornyomott kecskebőr kötésben, rajta három sárgaréz könyvcsattal. Ezt a Guðbrandur-bibliát örökölhette apám a szüleitől.

Az öcsémmel hiába tudjuk pontosan, milyen könyvek lapulnak a fehér dobozokban, hiszen egyesével végigfogdostuk az összeset, megadom a számomat az antikváriusnak.

Másnap csörög is a telefonom. Ő az.

− Jó napot! Csak nem eredeti Guðbrandur-bibliát talált?

− Azt nem. Viszont valamikor nem maga jegyezte elő nálunk Dunganon Corda Atlanticáját?

− De. Több mint két éve. Már el is felejtettem, de egy barátomnak szívesen adnék belőle, aki anélkül, hogy sejtené, Dunganon szellemi örököse: munkájává tette, hogy imitálja a színlelőket.

− Kaptunk egy példányt a Cordából. Bármikor bejöhet érte, ha gondolja.

− És mivel tartozom?

− Semmivel. A tegnapi könyvekért cserébe adom.

Így lett a Corda Atlantica a legdrágább könyv, amelyet valaha ajándékoztam: apám könyvtárából huszonkét doboznyi könyvvel egyenértékű.

*

„Akkoriban két embergyereket vittek el az álfok a környékünkről, és tettek a helyükbe álfgyereket. Az egyiket Ingunn-nek, a másikat Vörös Stínának hívták. […] Ez a Stína semmirekellő volt, de nem kifejezetten buta. Meg tudott jegyezni hosszabb és rövidebb verseket is, de imákat soha.”

*

Nemrég egy ciprusi barátnőmtől az alábbi tanácsot kaptam apám könyvtárának felszámolásával kapcsolatban:

− Kezdd azzal, hogy alaposan megnézed magadnak az adott tárgyat. Ha könyvről van szó, vizsgáld meg a kötését, a lapjai szagát, a lapozás hangját, a szamárfüles oldalakat, a beleírt nevet, a gerincről lepergő aranyozást…

− Oké.

− …aztán érezd, ahogy a gerinc felől induló, láthatatlan szálak körbefonják az ujjadat, masnit kötve rá, amit végül a száddal oldasz ki. Mindezt ismételd meg naponta, egészen addig, amíg már nem érzed a szálakat.

− Ez gyanúsan egyszerűnek tűnik.

− Igen. Ráadásul más tárgyakkal és emberekkel is működik, akiket nem tudunk elengedni. Igazából bármivel, amihez szálak fűznek.

*

„Ügyelnünk kell ezért […], hogyan oltjuk ki a könyvekben őrzött és raktározott , tudással teli emberéletet. Hiszen látjuk, hogy így akár valamiféle gyilkosságot is elkövethetünk – olykor mártírhalált okozunk, ha pedig a teljes kiadást érinti, akkor valóságos mészárlást viszünk véghez. S ha így teszünk, az nem egyszerűen az élet kioltása, hanem az éteri és ötödik elemet sújtja, magának az értelemnek a leheletét, a halhatatlanságot pusztítja el, nem is az életet.”

*

A könyvégetéssel kapcsolatban egyvalamit különösen megtanultam: a könyvek nem akarnak égni. Csak kemény munkával lehet őket rávenni. Erre az első (saját) könyvem elégetésekor kellett rájönnöm. Elképesztő küzdelem volt oxigénnel etetni a lángokat. A csukott könyv nem ég; ha sikerrel akarunk járni, ki kell nyitni és szétteríteni, mint egy legyezőt. Ezt akkor még nem tudtam. Jó néhány évembe telt, mire megtanultam. Akkor, először sorra fulladtak meg a lángok, hiába döntöttem rájuk megállás nélkül a konyakot és gyújtottam egyik gyufát a másik után. Még a könyv fele sem égett , amikor a közönség elkezdett szétszéledni.

*

„A rejtett asszony rendes asszony volt, sosem szeszélyes. Éveken át megjelent anyámnak álmában, és sok történést megjósolt neki. Azt is előre mondta, amikor az apja egy nap templomba ment, hogy az lesz az utolsó útja. Így is lett .”

*

A végén apám már csak egy ujjal tudott gépelni, azt is nehezen. Pedig korábban szélsebességgel szántották az ujjai a billentyűzetet. Rengeteg idejébe került begépelni a záró bekezdéseket az utolsó könyvéből, amelyet a lányomnak, Unának szánt. Una még egyéves sem volt, amikor a nagyapja megbetegedett , így egyedül ő nem furcsállhatta, hogy apám, aki mindig is sokat beszélt, most egy szót sem szólt. Nem ismerte máshogy, neki ez volt a természetes. Ennek megfelelően nagy barátok is lettek.

Ez a könyv, a Levél Unának is itt van a könyvtárban, egyetlen spirálkötéses példányban. Több nincs is belőle. Az első oldaláról kiderül, hogy a szerző Unának szánta (majd az ő gyerekeinek és unokáinak, ha el akarnák olvasni), méghozzá a levél keltezése után tizenhárom évvel. A levél egyébként befejezetlen, hiányzik a végéről az üdvözlet és az aláírás.

*

„Úgy beszélik, hogy Siglufj örðurben a halhatatlanok mezejének hívott Ódáinsakurt régebben zsellérek lakták. Mások szerint a Hvanndalir tanya állt rajta, de el kellett költöztetni, mert ott senki sem tudott meg-halni.”

*

Hatos számú megjegyzés a néptörténetekhez: vesszők. Az izlandi néptörténetek hemzsegnek a vesszőktől. Olcsón adhatták őket régebben. Nem úgy a pontokat. Chateaubriand bizonyára elégedett lenne a központozás e módjával: az élet csupa vessző, amelyek megmutatják, hol húzódnak az egyik életet a másiktól elválasztó határok, ahol röviden elidőzünk, mielőtt továbbmennénk; a pont viszont végleges.

*

A tizenhárom volt nagyapám szerencseszáma. Számíthatott rá, ahogyan fogalmazott. És ezt olyan gyakran mondogatta, hogy azt lehetett hinni, küldetése a tizenhármas szám felemelése, de legalábbis egy szintre emelése más számokkal. „Tizenhárom évvel később” − áll az Unának írt könyve elején. Nem véletlenül választott a ezt a számot. A 2006. július 29-i keltezéshez képest hamarosan le is telik az a tizenhárom év.

Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára
Fordította: Veress Kata
Typotex, 2026, 3900 Ft